Tájkép szezon után: spontán és tervezett – északi parti telepek Káptalanfüredtől Szepezdig

A nyaralótelepek spontán mintázatait Janáky István a kilencvenes évek elején kezdte el gyűjteni és publikálni. Az építész nélküli építés példái – Bernard Rudolfsky Architecture Without Architects munkája nyomán – már korábban is foglalkoztatták Janákyt. Az egész országra kiterjedő gyűjtése mára már közismert és további kutatásokat inspirált.[2] Bár számtalan vidéki tanulmányutat dokumentált, a Balaton-parti telepek iránt mégis különös érdeklődést mutatott. A témában két írása is megjelent a kilencvenes években: a Szent világiasság az Orpheusban, illetve a Balatoni leltár a Teljességügyi Értesítőben. Ez utóbbiban olyan tételeket sorol fel megfigyelései során mint: „4. Alpesi-tető-stílusú nyaralóház Széplakon, a hatvanas évek építészeti terméke, egy stilisztikai pongyolaság megtestesülése. Volt. Mára anyagai és ezáltal formái is megöregedtek, elfelejtették azt a közhely-mondatot, amelyet újkorukban hangoztattak. A csúf idegenségből a saját helyszínével - a kis széplaki telekkel - összefonódott helybeliség lett. Mikor megépült, nem itt volt, most itt van."[3]

Fotóihoz kapcsolódóan poétikus erővel bíró esszéiben kereste ezeknek a törékeny kis épületeknek az esztétikáját. A Balaton-parti házak karakterét így jellemezte: „Elhagyott, elfelejtett, kifosztott tulajdonságokat gyűjtenek: festői, önkénytelen fényt, páratlan arányokat, senki által nem sugallt hangulatokat, amelyeknek mása nincs. Menedéket adnak ezeknek a dolgoknak, amelyek magányosak, elesettek, gyógyíthatatlanok és amelyek visszakerülve a kíméletlen külvilágba, rögtön gallyra mennek. Őrzik a kimódolatlan pillanatokat, az öregedő színek lassú egybeolvadását, a kopások és karcolások sűrűsödő rajzolatainak hártyáit a felületeken."[4] Alkotó építészként ugyanakkor leginkább az ösztönös, a spontán formaképzés esztétikája érdekelte: „Az építők sokszor ostobák, kisszerűek, figyelmetlenek, érzéketlenek voltak. Ami építő tevékenységük nyomán, de annak akár ellenére is létrejött, e házak térbeli bűvkörei, tőlük akár függetlenül is léteznek."[5] Spontán és tervezett határterületén vizsgálódott és ez a kettősség még ma is karakterformáló a tóparti telepek összeképében.

A Balaton-parti telepek heterogén esztétikája ma is az érdeklődés középpontjában áll. A kiürülő nyaralótelepeket az Offseason projekt keretében dokumentáló Bartha Dorottyának novemberben nyílt kiállítása a Telep Galériában. A képek személyes nézőpontokból keresik a tópart civil kultúrájában rejlő értékeket, érdemes megnézni a december folyamán még látogatható kiállítást.

Teleptipológia

A spontán és tervezett karakter keveredése a telepek kialakulásával is összefügg. A Balaton-parti nyaralótelepek nem sorolhatóak a tudományos telepfogalom definíciójához. A magyar telepszerű építést kutató Körner Zsuzsa telepfogalmának kritériumait a sorozat korábbi részében már említettük: ezek az egyidejűség, a célzott népességi csoport és az egységesség.[6] A tóparti telepek eltérő korszakokban és körülmények közt jöttek létre, jellemzően csak részben felelnek meg ezeknek a feltételeknek. Kutatásomban a telepek tipológiai rendszerezésével és tervezéstörténeti szempontjaival foglalkozom. A déli parti nyaralótelepek közül a sorozatban is bemutatásra került már Földvár, Őszöd, és Szemes,  miközben Ferkai András révén Széplak kialakulása is ismert. Bár az északi parti telepek a topografikus adottságok és a megközelítés miatt lassabban alakultak ki, az egyes korszakok jellemző mintázatai ott is fellelhetőek.

Ezúttal három különböző korszak lenyomatát vizsgáljuk meg, röviden bemutatva a telepek kialakulását. Káptalanfüred, Akali és Szepezd telepei az északi part középső területének parcellázásáról tanúskodnak, a beépítéseik eltérő körülmények hatására formálódtak. A bemutatást azonban most nem földrajzi, hanem időbeli sorrendben járjuk végig. Először a századfordulón alapított szepezdi Víriusz-telepet, majd a két háború közt parcellázott Káptalanfürdet, végül a hatvanas-hetvenes években, koordinált telepítéssel kialakított akali Levendulástelepet. Érdemes megfigyelnünk a telepek felépülésében a civil aktivitás és szerepvállalás kérdését is. A különböző periódusok eltérő építési módokat mutatnak a reprezentatív villaépítéstől az egyszerű, szezonális használatú nyaralókon át a típustervek kontrollált alkalmazásáig. Az egyes korszakok eltérő kohéziót teremtettek, érdemes megfigyelni milyen szempontok, körülmények alakították a telepek összképét.

Szepezd, Víriusz-telep

A századforduló parcellázásai közül talán kevésbé ismert a szepezdi Víriusz-telep. (A korabeli helyesírás szerint Viriustelepként is ismert.) Nevét alapítójáról Virius Vincéről kapta, az olyan déli parti telepekhez hasonlóan, mint a szemesi Hunyady-telep és a boglári Jankovich-telep.[7] A morva származású Virius Vince egy osztrák tábornok írnokaként került a zalai Lesencetomajra[8], majd Aktívan részt vett a filoxéra elleni közdelemben és épp a szőlőtelepítés révén ismerte meg Szepezdet is. Lóczy Lajos ismert geográfus és Balaton kutató ajánlotta ugyanis neki az északi part középső területét a szőlőültetvények elhelyezésére. 1890-ben vásárolta meg a Szepezd melletti erdős területet, és később a turisztikai érdeklődés fellendülésével itt kezdte meg a nyaralótelep kiépítését. A parcellázás mellett a tágabb környezet rendezésére is nagy gondot fordított. Fontosnak tartotta a zöldfelületek kialakítását és a közlekedési infrastruktúra fejlesztését. 1912-ben az ő kezdeményezésére épült ki a kikötő, majd a fürdőtelep vasúti megállóhelye. A korszak más fürdőtelepein is kibontakozó településfejlesztő civil aktivitás rá is jellemző volt, 1909-ben részben az ő vezetésével alakult meg a Szepezdi Szépítő Egylet. Később a telep saját civil egyesületet is alapított, Fürdőegyesületének alapszabályát 1933-ban jegyezték be.

A hegyoldalra felkapaszkodó telep morfológiája élesen elkülönül a szepezdi ősközség organikus beépítésétől. Kialakulását az első villák elhelyezése határozta meg. Reprezentatív kialakításuk mind szerkezeti, mind formai szempontból a korabeli villaépítészet jellegzetességeit mutatja. A nagy alapterületű épületek az egész éves használatot is lehetővé tették, bár jellemzően csak szezonálisan használták őket. Az épületek mellett a fásításnak is fontos szerepe volt a telep karakterének kialakításában. Gesztenye fasorokkal szegélyezték a telep utcáit és a Szepezd ősközségéhez bekötő utat is. Az egykori villák közül még több ma is áll, igaz az államosítás és a tulajdonosváltás rajtuk is nyomot hagyott.

A Virius-villa reprezentatív kialakítása mellett a korszak építészetének jellegzetességeit mutatja a hosszúkás elrendezésű intézői ház is. A tornyos Faragó-villa a szocialista időszak átalakításainak nyomait viseli magán, jelenleg felújítás alatt áll. A telepen a későbbi korszakok mintázatai is fellelhetőek, ezek már rendezetlenebbül, az utólagos, spontán telepítések eredményét mutatják. Érdemes kiemelni a két háború közti időszakban épült premodern villát, amelyet Pólya Sándor 1932-ben tervezett Báthory Oszkár miniszteri osztálytanácsos részére. A lépcsős elrendezésű épület dekoratív részletképzésével és karakteres színvilágával hívja fel magára az út mentén a figyelmet. A telep mára már sűrűn beépült, de a beépítés alaprétegei ma is felismerhetőek nemcsak a villaépületek, de a tervezett módon kialakított közterületi rendszer és fásítás révén is.

Almádi, Káptalanfüred

A két háború közti telepítések jellegzetes példája az almádihoz tartozó Káptalanfüred. A Fürdőegyesületet 1937-ben alapították, az alakuló ülést Budapesten tartották[9], ami jól mutatja a régió szezonális társadalmának „külpontos" jellegét. 1938-ban a kormányzat gyógy- és üdülőhellyé nyilvánította Káptalanfüredet. A vonatkozó jogszabályok értelmében saját Üdülőhelyi Bizottságot kellett alapítaniuk, de ezt a feladatot a Fürdőegyesület választmánya látta el. A háború után újraszervezték a helyi szervezetet, az Üdülőhelyi Bizottságot, de 1948 után megszűntették ezeket a szervezeteket, a vagyonukat államosították.

A telepet az északi parti beépítésekre jellemzően a hegyoldalban alakították ki, a fás, erdős környezet ma is meghatározó az utcákat járva. A szepezdi villákkal ellentétben a káptalanfüredi házak már a két háború közti modern szezonális életvitelhez alkalmazkodtak, egyszerűbb kialakítással. Ebben az időszakban már éreztették hatásukat a Balatoni Intéző Bizottság által kiadott mintatervek. A beépítés kohézióját elsősorban a helyi vörös homokkő építőanyag adja. A Köcsi-tó partjához ma már egy tanösvény vezet, korábban azonban itt működött a kőbánya. A hegyoldalba felkúszó nyaralók falait, a támfalakat és a kerítéseket is jellemzően ebből a természetes kőanyagból építették. Az első évek nyaralói közül érdemes kiemelni Horváth József irodalomtörténész 1936-ban épült villáját, Vécsey Kálmán nyaralóját, illetve Bécsi Márton kanonok villáját, amely az államosítást követően iskolaként is funkcionált.[10]

A telep fák között megbúvó apró középülete az Angyalos Boldogasszony kápolna, melyet a háborús években 1940-44 között építettek fel a ferencesek Frank Ágoston és Goszleth Lajos tervei szerint. A szezonális használathoz alkalmazkodó kápolnák sorába tartozik, ahogy a sorozat korábbi részében már bemutatott őszödi és szemesi kápolna is. A kápolna a zárt belső tere mellett szezonálisan szabadtéri oltárként is funkcionál.[11]

A templom is, ahogy a környező házak is, a helyi vöröshomokkőből épült. Ma már nehezen elérhető alapanyag és épp ezért a helyi karakter kontinuitásának megőrzése is egyre inkább problémás. Az újabb építkezéseken máshonnan származó kőanyagokkal próbálkoznak, ami ellentmondásos összeképhez vezet. A helyi civil aktivitás ugyanakkor továbbra is jelen van a településen, a civilszervezetként működő Fürdőegyesület újjáalakult és aktív szerepet vállal az épített örökség védelmében.

Akali, Levendulás-telep

A háború utáni időszak új társadalmi berendezkedése az üdülőtelepek morfológiájában is megjelenik. Az egyre telítettebbé váló tóparton egyre kisebb parcellákat alakítottak ki, egyre sűrűbb beépítéssel. Szükségessé vált a tervszerű beépítés és tipizálás lehetőségeinek megvizsgálása. A Balatoni Intéző Bizottság típustervsorozatokat bocsátott ki, ugyanakkor a különböző típusterveket vegyesen, rendszertelenül építették fel. Ebből adódóan bár az egyes épületek kialakítása megfelelő volt, a telepek összképe továbbra is zavaros maradt. A beépítési sűrűség és a településkép kezelésére kidolgozott telepszerű kísérletekről korábban már volt szó a sorozatban. Hasonló megfontolásból hozták létre az almádi Lottótelepet és kísérleteztek a kollektív nyaralási formákkal a társasüdülők keretében.

Akali esetében egy olyan tervszerű beépítést dolgoztak ki, ahol az egyéni nyaralókat társas nyaralók és csoportos beépítések váltották fel. A megbízást Csorba Zoltán kapta, aki a Balatoni Főépítészségen Farkas Tibor munkatársaként dolgozott. A Levendulás-telep nevét a környék levendula mezőiről kapta. A település vezetése 1965-ben kezdeményezte a parcellázást, a rendezési tervet a VÁTI-n keresztül rendelték meg. Csorba Zoltán így ír tapasztalatairól: „Úgy láttam, hogy végre lehetőség nyílik a korábbi gyakorlattal ellentétben korszerű sorházas beépítés alkalmazására, mivel az azt megelőző évben kerültek kiadásra a TTI gondozásában a hétvégi házak és nyaralók ajánlott tervei, amelyek között sorházas telepítésre alkalmasak is voltak, így a Szmetana György által tervezett 30 m2 alapterületű „Bodza" és a 40 m2 alapterületű „Gyékény", illetve „Hínár"."[12]

A változatos beépítésben koncentrált bokrok kialakítására törekedett, ami az infrastruktúra gazdaságos kialakítását is lehetővé tette. A sorházas beépítési módok mellett a 450 m2-es telkeken szabadonálló elrendezésnek is helyet biztosítottak. A parcellákat az épülettervekkel együtt értékesítették, a tulajdonosoknak vállalniuk kellett, hogy a terveknek megfelelően építik fel az épületeket. Az egységesség zálogának nem egy centralizált beruházás szükségességét, hanem a koordinációt és az építtetőkkel kialakított személyes kapcsolatokat jelölte meg.

Csorba Zoltán tíz évvel később írta meg értékelését a telepről. A cikk érdekessége, hogy a közösségi aktivitásra és annak szervezeti kereteire is kitér. Egyrészt problémaként jelöli meg a közösségi zöldfelületek elhanyagolását: „Ugyancsak fontos tanulság az, hogy láthatóan gondot okoz a közös zöldterületek létesítése és fenntartása. Gyakorlatilag ezek a területek meglehetősen gondozatlanok. Az egyes telek- tulajdonosok, akik saját telküket bekerítették hajlamosak a közös terület egy részének gondozására a kerítés előtt is a közös területen, de a közösség együttes fellépésének alig van nyoma." [13]

Másrészt a hetvenes években írt cikkében javaslatot tesz az üdülőtelepek közösségi önszerveződésére, ami a szocializmusban betiltott fürdőegyesületek civil szerveződéseihez lenne hasonlatos: