Hajlamosak vagyunk egymást és magunkat is a felső 5 % teljesítményéhez mérni. Bár tudjuk, hogy kevesen születnek modellalkattal vagy élsportolónak, mégis hagyjuk, hogy kamaszlányok és fiúk tömegét frusztrálják ezek az ideális képek, csak mert ők nem érik el azok szintjét. Hasonló a helyzet felnőtt korban is: tudjuk, hogy a házasságok többsége válással végződik, hogy a romantikus történetek nem fedik le a valóságot. Mégis, nehezen mondjuk ki, ha valaki egyedülálló. Egy bizonyos idő után ez már magyarázatra szorul. Egyedülálló szülő. Szülők. Klubja. Itt már a magyarázkodásnál tartunk… És hogy Központja?
Tavaly augusztusban hívta fel az Egyedülálló Szülők Klubja Alapítvány elnöke, Nagy Anna az Archikont azzal az ötlettel, hogy "szeretne egy példa nélkül álló közösségi központot létrehozni. Láttak már tőlünk ovit, szeretnék, ha ezt a központot mi terveznénk. A helyet már együtt választhatnánk, bejönne erről beszélni." Késő délután volt, én vettem föl. Másnap komoly gondban voltam, hogy átadjam a többieknek ki is jön és miről lesz szó... Hogy ez egyáltalán miért is lesz majd jó. Így kezdődött az együttműködés, meglett a hely, a program, a tervek és év végén elindult az építkezés.
A helyszín egy utcakapcsolatos egykori kávéház, később bútorbolt az Üllői út első szakaszán, az Iparművészeti Múzeummal szemben. A külső traktus közösségi tér, kávézó és játszóház, a belső kiszolgáló blokk, a galérián iroda, konzultációs szoba és teakonyha. Van még egy tartalék pincénk is, idővel az is sorra kerül. A cél az volt, hogy ide bárki betérhessen, akit megszólít az alapítvány vagy akár csak a hely. Lehessen kérni egy kávét, tájékoztatást, de akár szakmai, jogi segítséget, gyereket játszóházban leadni, programokon részt venni, közösségre lelni.
Építész szempontból egy tartófalakig visszakapart, jó arányú, világos teret kellett megtölteni szerethető funkciókkal. A parketta maradt egyedül, ahol tudott, ahol nem sötét linóleummal társult. Az első réteg egy tiszta fehér a mennyezeten, falakon, szerkezeteken, amiben elférnek a szerelvények, kábelek és egyéb apró tartozékok. A térelhatárolók áttetszőek és színtelenek. Az alap tehát levegős és semleges. Ehhez kívánkozott valami élénk és friss, kicsit karibi alapszín. Nem akart egyszerű lábazat lenni, meg túl direkt, így a galériaszinthez érve egy átmenettel el is illan. A megújult portálok az új burkolathoz hasonlóan sötétek, kékek vagy zöldek, ebben van némi véleménykülönbség. Lényegük, hogy beléjük lehet húzódni, egy üvegnyire az utcától. Idáig érve elég visszafogott volt az összkép, amit a megrendelői oldal kedvesen és értően fogadott. Tervező ezen a ponton jelezte, hogy a bútorok és a textilek szintjén szívesen elmenne valami nagyon csajosba, pinkkel, téglavörössel, bíborral, mintás függönnyel, sok párnával, satöbbi. Olyan kitörően lelkes örömöt sem kapott még tervismertetésen és szívesen gondol rá azóta is.
Vannak kényszerekből jövő erények is, mint a világításkép. Nem szabadott vésni a mennyezetet, adott volt 4 kiállás és nem erősen korlátozott keret a lámpákra. Így jött a látszó kábelezés, sőt, az üvegburákért egy táti garázsig mentünk az építésvezetővel, hogy összevadásszunk négytucat összeillő darabot. A növények adományok, készült egyedi beülő és kávézóasztal is, sok körös optimalizálás eredményeképp. Összességében példaértékű volt az építőcsapat hozzáállása. A cégvezetőtől a burkolóig mindenki a legtöbbet hozta ki magából és a feladatrészéből és a művezetési alkalmakból.
A kivitelezés nem volt zökkenőmentes - bár talán sosem az, de egy civil szervezet tagjai számára, akik először mennek végig ilyenen még sokkal nehezebb. De beleedződtek és megnyithatott a hely. Vannak programok, amik már elindultak és működnek a térben és vannak tervek a megvalósulás küszöbén. Persze kiderült, mit lehetne másképp vagy jobban, ezek javításán jelenleg is dolgozunk. Az arculat és kommunikáció ügye az első orientációs matricás réteg felkerülése után a Cellux Csoport kezébe került. Hamarosan a portálok és a belső tér is infografikai réteggel bővül.
A gyerekjátszó jobban leválik majd a térről. Az első ütembe bele nem férő technikai dolgok is olyan hiányok, amiket idővel pótolni igyekszünk. Az együttműködés tehát még mai napig tart, ami ritka szerencsés állapot. Ebből jön, hogy az átadás óta felkerülő rétegek minden résztvevő megelégedésére szolgálnak.
Hogy tervezőként ez miért volt jó végül, az nem kérdés, hacsak nem merengünk el az örömzene fogalmán is egyúttal. A felhasználók sokkal érdekesebbek ebből a szempontból. Kaptak egy helyet, ahol megérthetik, mi történt velük, mik a lehetőségeik és ahol közösségre, biztos bázisra lelnek. Végül, mi a helyzet azokkal, akiket (még) nem érint a kérdéskör? Az elején említett 5%, amihez mérjük magunkat a kapcsolatainkra is igaz valahol. Egy révbe ért társadalomban nem lenne ügy, hogy az élet mást hozott, mint az elképzelések. A tapasztalat azonban az, hogy nagyon sokat lehet és kell is érzékenyedni a téma felé. Tényleg szükség van egy ilyen központra? Amíg ez a kérdés felmerül, addig nagyon is.
Tőrös Ágnes