Teljes egész - a fertődi rendezvényközpont együttese

Befejeződött a fertődi Esterházy-kastély kiszolgáló épületcsoportjának rekonstrukciója Molnár Csaba DLA, Szentkuti Viktor és Halmai Dénes tervei alapján. A Bábszínház, Narancsház és Víztorony idén Építőipari Nívódíjat, 2013-ban Média Építészeti Díjat nyert együttese a Tiszttartói házzal, egy újrafogalmazott összekötő szárnnyal és rendezett belső udvarral egészült ki, így vált a kastély rendezvényközpontja befejezett egésszé.

A fertődi Esterházy-kastély együttesének teljes megújulását célzó helyreállítások sorozata a 21. század elejétől folyamatosan zajlik. A főépület vonatkozásában az első látványos lépés a homlokzatok újraszínezése volt hét éves előkészítő munka után, 2009-2012 között, amely a megtalált 18. századi minták alapján valósult meg; ezzel párhuzamosan a belső díszterek megújulása is elkezdődött. 2011-2015 között új fogadóépület készült, a gránátos házak felújítása mellett a kastélyban turisztikai célú fejlesztések történtek, majd ezt követte 2013-2015 között a park revitalizációja.

A kastélyhoz képest jóval mostohább sorsa volt a főépülettől délkeletre, a park peremén található, egykori kiszolgáló funkciójú együttesnek: a Víztornyot lebontották, a Tiszttartói házban kollégiumot, a Narancsházban műhelyeket alakítottak ki, a rövid életű Bábszínházat pedig már a 19. századtól magtárként használták. A kollégium a nyolcvanas években kiköltözött – miután alaposan lelakta az épületet –, ezután az állagromlás jelentősen felgyorsult.

A zárt belső udvart körülvevő, 20. századi formájában U alaprajzú épületcsoport megújulásának első lépcsője az egykori Bábszínház rendkívül részletes, ún. alakhű felmérése volt a Bauforschung („épületkutatás”) módszerével, amelyet a BME Építészettörténeti és Műemléki Tanszék hallgatói és oktatói végeztek – Dr. Krähling János, Dr. Halmos Balázs és Dr. Fekete J. Csaba – irányításával. Fény derült az átépítések sorozatára, előbukkantak az eredeti állapotot őrző nyomok és különféle töredékek, amelyek révén lehetőség nyílt az Esterházy „Fényes” Miklós korabeli állapot rekonstrukciójára.¹

Az első lépés a rossz állapotú falak megerősítése és a tető újraépítése volt. Mivel az épületegyüttesbe már a koncepcióalkotás kezdete óta rendezvényközpontot képzeltek el, ez a helyreállítás jellegét és mértékét is nagyban meghatározta. Bár az egykori Bábszínház nézőterét és színpadát lehatároló, fa szerkezetű kulisszafalak helye, a zenekari árok és benne a díszletmozgató szerkezet kötéldobjai is előkerültek Koppány András kutatásai nyomán, a barokk kori belső térelhatárolás nem épült újra, csupán a kontúrját jelezték a tölgyfa és tégla padlóburkolat váltásaival. A zenekari árkot – unikális Haydn-emlékhelyként – eredeti méreteiben építették vissza. A történeti szerkezet logikáját követő, korszerű csomópontokkal kialakított fedélszék látszó kialakítása a tér akusztikai minőségének javítását is célozta. A belső falfelületek feltárt, kibontott és több helyen vakolathiányos állapotának meghagyása is tudatos tervezői döntés volt; ez a viselkedésmód az újabban átadott épületrészben is tetten érhető.

A Bábszínházhoz keletről, a Víztorony bontott tégláiból újraépített nyolcszögletű tömegével csatlakozó Narancsház (orangerie) – eredeti rendeltetésének felélesztésén túl – sokrétűen használható térré vált. A klasszikus hosszanti elrendezésű, dél felé hatalmas üvegfelületekkel forduló épületben a kutatások során előkerült fűtőcsatornák és rácsozatok rendszerét használták fel a tervezők a meleg levegő befúvására. A téglából rakott padló és a variálható mennyezeti világítási rendszer a Narancsházat kiállítások, konferenciák, fogadások és zenekari próbák megtartására egyaránt alkalmassá teszik, amit az eddigi használat pozitív tapasztalatai is igazolnak.

A 2013-ban elkészült, a Média Építészeti Díját is elnyert épületrészhez északról kapcsolódik az egykori Tiszttartói ház L alaprajzú tömege, amely a kastély építésével egy időben, a 18. század második felében, több ütemben készült. A Bábszínházzal és a Narancsházzal párhuzamosan elhelyezkedő egyemeletes, az építés második periódusában középrizalittal és lépcsőházzal bővített épületre az előzőekhez hasonló, visszafogott késő barokk architektúra jellemző. Régi tervek csak részben, de műszaki tervek egyáltalán nem álltak rendelkezésre, így a tervezők elvégezték a ház teljes felmérését.

Az emeletes tömeghez délről csatlakozó földszintes, egytraktusos szárnyak közül a keleti irányba esőt már a 20. század elején elbontották, alapfalait a legutóbbi kutatás során találták meg. Archív források hiányában hiteles rekonstrukcióról nem lehetett szó – csupán a szemközti szárny analógiája alapján valami hasonló visszaépítéséről – ezért az építészek (a tervtanács támogatásával) a történeti beépítéshez és kubatúrához igazodó, rendkívül finom, kortárs hangvételű szárnyat alkottak, amelyben az eddig hiányzó raktárakat, vizesblokkokat, művész-öltözőket és várakozó tereket helyeztek el; utóbbiak a Narancsház felé is kapcsolatot teremtenek. Az évek során folyamatosan csiszolódó koncepcióból eredő elrendezés jól szétválasztja az itt dolgozók, a fellépő előadók és az ide látogatók által használt tereket. A helyreállítás nyomán a történeti épületegyüttes és a belső udvar is több irányból jól megközelíthetővé, átjárhatóvá vált.

Az új összekötő tömeg falai kívül-belül fehérre festett téglaburkolatot kaptak, amelynek textúrája közelről érzékelhető igazán, távolabbról homogén felületként jelenik meg, a barokk felületekhez hasonló módon és árnyalatban. A rendeltetést a külső oldalon résablakok jelzik, szabályos rendjük a csatlakozó szárnyak ablaktengely-kiosztásához közelít. A vasbeton födémmel és a későbbiekben tárolást is lehetővé tévő fa fedélszékkel kialakított új szárny belső udvari homlokzatát egy sűrű vertikális osztású üvegfal adja, amely a kapcsolódó oldalfolyosóval egyező szélességű közlekedő teret képez, lehetővé téve ezáltal az épület belső körüljárhatóságát. A park felé néző oldal tömör megjelenése mellett ez az üvegezett sáv érzékelteti leginkább a kiegészítés kortárs jellegét, szerkesztettségében és anyaghasználatában egyaránt. A Tiszttartói ház csatlakozó árkádíves folyosója osztás nélküli fix üvegezést kapott, így belső térré vált. A régi és az új épületrész találkozásánál apró, alig észrevehető gesztusokkal jelezték a tervezők a váltást: a folyosó kelheimi kőburkolatában a rakásmód, a kettős hódfarkú cserép héjazatnál a szín változtatásával.

Az aszimmetrikus U alaprajzú, egyemeletes Tiszttartói ház eredeti, oldalfolyosós térrendszerét helyreállították, a földszinti boltozatos helyiségekben kiállítóteret, gyermekfoglalkoztatót, valamint irodákat, raktárakat és VIP-öltözőket alakítottak ki. A vizesblokkokat a történeti szerkezeteket kímélve, dobozszerűen helyezték el. Az emeleti síkfödémes helyiségekbe a kastélyegyüttes igazgatósági-gazdasági irodái kerültek, az eredeti funkció 21. századi megfelelőjeként. A középrizalitban található, igen rossz állapotú, kevésbé igényes kialakítású, kő-műkő lépcső helyére új, liftmag köré épített, háromkarú vasbeton szerkezet került. Ez az elem megjelenésében is markánsan jelzi az átépítést, nem historizál, ezért a fokokat – első pillantásra talán túlságosan sötét tónusú – műgyanta borítja, a látszóbeton felületeken pedig a stilizált Esterházy-monogram mellett az egykori korlátelemek rajzolata is feltűnik, egyfajta múltbeli lenyomatként. Hasonló tervezői gondolatot láthatunk a Somogyvári Nemzeti Emlékhely nyersbeton felületein is.

Az építészek a Tiszttartói lak felújításánál is a korábbi ütemeknél kialakult hagyományos anyaghasználatra törekedtek, a külső-belső térben egyaránt. A falak az épületen korábban feltárt, Fényes Miklós korabeli törtfehér színezést kaptak, új homokkő lábazattal és a meglévők mintájára újragyártott ablakokkal. A kőkeretek zömét a kutatások eredményei szerint, látszó felületként állították helyre. Restaurálták a középrész levéldíszes oromzatát és az oldalrizalitokat lezáró győzelmi jelvények kőelemeit. Az irodákba tölgy svédpadló, alá padlófűtés került, az egyedi berendezési tárgyak zöme a tervezők és a megrendelő együttgondolkodása nyomán született meg.

A boltozatos terekben több helyen előbukkant 19. századi díszítőfestést megtalált állapotában, kiegészítés nélkül hagyták meg, amely „fátyolos” megjelenésével finoman sejteti a múlt rétegeit, töredékességével jelzi a pusztulás mértékét, így az itt dolgozó vagy a vendég nem egy teljesen újrafestett, befejezett rekonstrukciót lát. A boltozati mezőket sötétebb árnyalatuk és a lefelé irányított megvilágítás is háttérbe szorítja. Egyedül néhány emeleti teremben készült a megtalált nyomok alapján új, halvány tónusú, biedermeier jellegű falfestés, ez azonban üde színfoltként hat az egyébként döntően fehér irodai környezetben.

A teljesen körülépítetté vált belső udvar is újjászületett, immár a látogatók által is használható, bejárható pihenőtérként. A kapuk, átjárók által kijelölt tengelyek középpontjába szökőkút került, körülötte mészkő-dolomitzúzalékból álló, stabilizált burkolat készült. Az egyetlen megmaradt idős fát kiemelt zöldfelület hangsúlyozza. A tapasztalatok szerint egyre inkább felfedezik ezt a zárt, nyugodt szigetet a rendezvények vendégei és a parkban sétálók.

Évtizedes előkészítő, tervező és építő munka nyomán, fokozatosan menekült meg a pusztulástól és éledt újjá immár teljes egészében a kastély árnyékában megbújó, ám annál fontosabb tereknek és funkcióknak helyet adó kis együttes. Megmentése azért is volt fontos, hiszen országszerte a kisebb-nagyobb főúri lakokkal egykor szoros egységet alkotó melléképületek közül kevés maradt meg napjainkra, s még kevesebbnek van esélye a megmaradásra. Fertőd pozitív példája folytatható és bátran adaptálható.

Garai Péter