építészet : környezet : innováció

A budai várról

A várban található kultúrát képviselő országos intézményeinket nem cserélné le újjáépített építményekkel, és a minisztériumokat a várba költöztetni sem tartaná szerencsésnek Körmendy Imre. Zajlanak a viták a budai vár sorsáról, melyhez most a Magyar Urbanisztikai Társaság elnöke is hozzáfűzte gondolatait. 

Az utóbbi idők kormányzati döntései – a Palotában és a polgárvárosban lévő kulturális intézmények jelentős részének kiköltöztetése és a minisztériumok, kormányzati épületek helyükre telepítése, a Palota radikális át/visszaépítése – sok vitát váltanak ki. Három köztiszteletben álló szakember kilépett a Hauszmann-bizottságból (mert nem akartak „bio-díszlet” lenni egy érdemi munkát nem végző testületben), és a műemlékvédelem és korunk építészeti elméletét és gyakorlatát totálisan felborító gondolatok láttak napvilágot (sőt immár a műemlékvédelem nemrég átalakított, létrehozott szervezetének teljes felszámolásáról hallhatunk, olvashatunk).

Ebben a gyakran nem emelkedett hangnemben zajló vitához szeretnék egy adalékkal szolgálni, s a Vár szerepéről írni. A bevezető mellékletet, illusztrációt egy régóta Róma környékén élő francia művésznek a festménye adja. Michel Pochet 1991-ben járt először Budapesten, s a Gellérthegy tetejéről nyíló kilátás, az onnan feltáruló városkép megragadta, s azt meg is örökítette.

Az akvarellen a város természeti adottságain kívül az épített környezetből három elem emelkedik ki – a többi, a város teste a hátteret adja -, három meghatározó elem: három impozáns, s közel egy magasságba nyúló kupola: a királyi palotáé, a parlamenté és a Szent István bazilikáé. A Szent István bazilika kupolája jeleníti meg a társadalom transzcendens kapcsolatát (összefogva jelképezve a keresztény felekezeteket és az „idősebb testvéreket”, a zsidóságot), az Országház a nép fölségét, a törvényhozó hatalmat, s végül a királyi vár kupolája, ami egykoron, a király személyén keresztül a birodalom/ország egészét szimbolizálta. Ma alkalmas arra (s e szerepet tölti is be), hogy a nemzet egészét fejezze ki, azaz a szétszakított nemzettesteket és a nagyvilágban élő magyarokat is.

Ha valaha a király személye, s jelképesen még erőteljesebben a Szent Korona volt az, ami kifejezte ezt az egységet, akkor ez napjainkban egyértelműen a kultúra. Hisz bárhogy csűrjük-csavarjuk a magyarság kérdését, olyasmikhez jutunk, például Kazinczy szavaival: „nyelvében él a nemzet” (Nemeskürty István szavaival: „évezredekkel ezelőtt az Ural környékéről elindult egy nyelv”- kifejezve ezzel a nép sokrétűségét, sokféle eredetét, származását), Radnóti: „Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,/ nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt/ kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.” Vagy később ki „tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály”. Magyarán a kultúra kapcsol össze bennünket. Egy korábbi országgyűlési választás plakátján e rövid néhány szó szólította meg a választókat: „Itt az idő”. Egy más nemzetből származó – évek óta hazánkban élő - barátunk nem értette, miért elég e röpke felhívás, mert ő nem tanulta, nem ismerhette a minden magyar iskolás számára alapvető sorokat: „Talpra magyar, hí a haza!/ Itt az idő, most vagy soha!/ Rabok legyünk vagy szabadok?/ Ez a kérdés, válasszatok!

Ezt a nemzetet, népet egyesítő erőt, közös tudást (= kultúra) jelenítik meg a Vár két részében álló országos intézmények, közgyűjtemények: az Országos Szécsényi Könyvtár, a Szépművészeti Múzeum, a Budapesti Történeti Múzeum, az Országos Levéltár, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum, a Magyar Tudományos Akadémia itteni részlegei, s ezt egészítik ki az Arany Sas Patika Múzeum, a Telefónia Múzeum, a Sziklakórház Múzeum és a kisebb-nagyobb képzőművészeti galériák, meg a Mátyás templom kincstára. Ezt a csodálatos gazdagságot nem kellene lecserélni újjáépített épületekkel: a palota maga nem akkora attrakció, mint a benne kiállított képzőművészeti és történeti kincsek. Természetesen néhány terem rekonstrukciójával gazdagodna a Palota, de önmagában aligha vonzana széles tömegeket. Az egyház(ak)nak bőven van negatív tapasztalata arról, hogy egy üres épület önmagában szép lehet, de igazi gazdagsága a benne összegyűlt emberek közössége, s az emberek alkotta művek tárháza és annak közös ünneplése.

Ehhez a nemzetet átfogó, szimbolizáló üzenethez képest parciális (csak részt megjelenítő, képviselő) lenne a minisztériumok megjelenése, várbéli elhelyezése (bármelyik részéről legyen is szó). Egykor a nem lakott királyi palota közelébe telepített minisztériumoknak jelentősége – vélhetően - abban állt, hogy az Osztrák – Magyar monarchián belül hangsúlyozták a magyar államiságot, bár akkor is az Országház mellett megépült mai Földművelésügyi Minisztérium és a Kúria tükrözte a három hatalmi ág egymást kiegészítő voltát: a törvényhozói, a végrehajtói és a bírói hatalmat és azok összetartozását. Az Országház körül mára kormányzati negyed jött létre, amin nincs értelme változtatni. A három város – Pest, Buda ás Óbuda – egyesítését követően a Fővárosi Közmunkák Tanácsa (a mindenkori miniszterelnök elnökletével) jelölte ki a Lipótvárost az egyesített város központjául és az országos jelentőségű igazgatási intézmények elhelyezése céljára. A II. világháború utáni kényszerű változtatásokkal a Kormányzat ezt a megkezdett munkát folytatta a vári minisztériumok ide helyezésével. Egészen érdekes módon a különböző politikai beállítottságú, különböző korokban regnáló kormányzatok tudtak e kérdésben egybecsengően fejleszteni.

A régi és elpusztult épületek újbóli felépítése kapcsán el kellene gondolkodni azon, hogy jeles gondolkodók, több kortárs is hogyan vélekedtek ezekről az épületekről.

Nézzünk egy állót, s megújultat, az Országházat. Mikszáth Kálmán pl. így írt a Vasárnapi Újságban: „Csak hogy micsoda czifraság! Milyen fény, mennyi aranyozás a falakon! … A terem a nap eseménye. Mindenki erről beszél: szép, nem szép. Pro és kontra. A többség nem találja szépnek, csak pazarnak. Túlhajtott pompája hideg, sőt ellenszenves. Kápráztató, az igaz, de egyszersmind rikító.” Látszólag könnyed hangú írásának végén azonban komor felleg suhan át: a képviselők társalgója „e percben üres, csak egy öreg ember ül a szófán. Ősz fejét tenyerébe hajtva nézegeti a plafond freskóit. Hátha valami ide tartozó tisztviselő. – Ugyan kérem – szólítom meg -, hová vezet az átjáró és mögötte az a folyosó? Az öreg fölrezzen, rám néz, aztán szomorúan feleli: - A szegénységhez.1

Illyés Gyula pedig néhány évtizeddel később így fogalmazott: „Vannak épületek – főleg mutatóba készült, ragyogó középületek -, amelyek láttán az ember nem tud szabadulni a gondolattól, hogy ezen a helyen valaki, valamikor véletlenül kimondott egy óriási hazugságot, s azt büntetésből az istenek azon nyomban kőbe dermesztették. Ilyen például a budapesti Parlament.2

Lehet, hogy ezek szélsőséges véleményeknek tűnhetnek, de alkotóik miatt mégis figyelemre méltóak, s talán meg kellene fontolni szavaikat. Kiváltképp, ha lehetőségünk van a gondolkodásra, s nem egy meglévő adottság köt bennünket. S a Városligetbe kiszemelt „ikonikus” épületek – japán liggatott palacsinta (földet ért repülő csészealj), óriási pagoda – kapcsán eltűnődni szükségességükön és értelmükön; nem beszélve a teljesen értelmetlenül visszaépíteni tervezett vásári cifraságról, a Közlekedési Múzeum semmire se jó 65 méter magas kupolájáról, már száz éve sem korszerű épületéről.

Budapest, 2016. április 19.
Körmendy Imre


1:Idézi: Gábor István: Budapesti Képeslapok – Régi fővárosi épületek egykor és ma, Gondolat, 1982. Teljesen természetesen eszünkbe jut a magyar közmondás: Más a cifra, más a szép. Mikszáth gondolatához elég csak az I. világháború végére emlékeznünk: a kétharmadát elvesztett ország bekövetkezett szegénységére.
2Illyés Gyula: A képviselőházban. In: Regények II. Osiris Kiadó, 2003.



A cikk nyomtatásban megjelent a Magyar Nemzet 2016. április 30-i számában.

2 vélemény | vélemény írásához jelentkezzen be »