Nézőpontok/Tanulmány

A gyógyító modern

1/8

Pippilotti Rist - Raiffeisenplatz, Sankt Galen (fotó: Jan Stettler)

Pippilotti Rist - Raiffeisenplatz, Sankt Galen (fotó: Jan Stettler)
BIG, Topotek1, Superflex - Superkilen park, Koppenhága (fotó: Nikita Gavrilovs)
BIG, Topotek1, Superflex - Superkilen park, Koppenhága (forrás: BIG)
Piet Oudolf - Pensthorpe garden (forrás: Piet Oudolf)
Michael van Gessel - Umfassungweg (fotó: Emilio Troncoso Larrain)
Mario Clementi - La Diga Foranea, La Spezia (forrás: Produziodisegni)
Mario Clementi - La Diga Foranea, La Spezia (forrás: Produziodisegni)
Tempelhof (forrás: capitalmark)
Pippilotti Rist - Raiffeisenplatz, Sankt Galen (fotó: Jan Stettler)
BIG, Topotek1, Superflex - Superkilen park, Koppenhága (fotó: Nikita Gavrilovs)
BIG, Topotek1, Superflex - Superkilen park, Koppenhága (forrás: BIG)
Piet Oudolf - Pensthorpe garden (forrás: Piet Oudolf)
Michael van Gessel - Umfassungweg (fotó: Emilio Troncoso Larrain)
Mario Clementi - La Diga Foranea, La Spezia (forrás: Produziodisegni)
Mario Clementi - La Diga Foranea, La Spezia (forrás: Produziodisegni)
Tempelhof (forrás: capitalmark)
1/8

Pippilotti Rist - Raiffeisenplatz, Sankt Galen (fotó: Jan Stettler)

A gyógyító modern
Nézőpontok/Tanulmány

A gyógyító modern

2015.07.03. 14:12

Marinke Steenhuis 2015 májusában Magyarországon tartott előadást Healing Modernity címmel a Tájépítészet Hónapja rendezvénysorozat keretében. A Landscape Architecture Europe negyedik On The Move címmel megjelent válogatásában ugyanezen a címen írt esszét az európai tájépítészet elmúlt negyed századának áttekintéseként. A szöveget Bardóczi Sándor fordította.

„Le site n’est pas vierge” – „a hely nem üres” – kezdte a Rotterdami Múzeumpark tervezési koncepciójának leírását Yves Brunier tájépítész 1989 áprilisában megjelent cikkében (L’Architecture d’Aujourd’hui c. folyóirat). A Rotterdam elsőrendű árvízvédelmi vonalához simuló, pusztuló XIX. századi tájképi kert megújítását célzó terv, amelyet Brunier az OMA-val közösen készített el, egy új szakasz kezdetét jelenti az európai tájépítészet történetében. A régi kertet főbb vonásaiban ugyan megőrizték, de ezeken a kereteken belül a tervezők látványos új utakat terveztek, környezetüket feltöltve nem parkszerű elemekkel: például hatalmas üveg és tükröződő műanyag falakkal, meszelt fatörzsekkel.Hol egy rendezvényteret burkoltak le fekete aszfalttal, hol pedig egy kőfolyamot íveltek át híddal.

A megvalósult terv azóta példás fenntartásban részesül, így megőrződött a terv szerinti állapotban, csak az üvegdarabok tűntek el a kőfolyamból, amelyek eredetileg a vizet voltak hivatottak szimbolizálni - ezeket az évek során a park csodálói és a gyűjtögetői hordták széjjel. A Museumpark egy kinyilatkoztatás volt: egy kulturális parkot, amely eredetileg az uralkodó európai tájépítészeti stílus szerint készült, átdolgoztak humoros-, és sok ember számára sokkoló vagy elidegenítő módon. Új jelentéstartalmat adva az ’itt és most’-nak. A tájépítészetről kiderült, hogy lehet vicces, érzékeny, időben mélyreható, elidegenítő és felforgató.

 A Modern Parktervezés című 1992-es, Rotterdamban tartott nemzetközi szimpózium új világot nyitott meg a tájépítészek számára. Az előadók különböző tervezői hozzáállásokat képviseltek, amelyeket a kísérő publikációk például ’latin’ vagy ’északi’ attitűdként jellemeztek. Mindannyian közelmúltbeli új kinyilatkoztatásokról számoltak be, mint amilyen például Bernard Huet párizsi Parc de Bercy-je, Norfried Pohl frankfurti Niddadal-ja, Andreu Arricola barcelonai terei, vagy Adrian Geuze tervei, amelyek rekultivált szeméttelepekre épített lakónegyedek fejlesztéséről szóltak. A tervek közös jellemzője az volt, hogy olyan új módszereket kerestek a tervezésben, amelyeket széles körben lehet alkalmazni a közterületeken azután a lehangoló periódus után, amelyet a modernizmus hozott magával a maga külsőségeiben attraktív, de lényegében lélektelen tereivel. A szimpóziumon a következő, kissé szemrehányó álláspont alakult ki: „az új forma keresése nem volt eddig elképzelhető a modernizmus funkcionalista megközelítésén belül”.

 Ám ekkorra elérkezett az idő, a dogma darabjaira hullott, a tájépítészet újra hozzányúlhatott és átértékelhette a saját tervezési tradícióit, szabad és nagy képzelőerőről tanúskodó európai történeti hagyományait a stílusok, a növénytelepítés és az alkalmazott anyagok terén. A filozófusok és az építészeti teoretikusok különféle bonyolult meghatározásokat kezdtek használni arra, hogy le tudják írni ezt az újjáéledést. Beszélnek szuperpozícióról, leválasztódásról, látványtársadalomról, posztmodernizmusról, dekonstruktivizmusról. Ezek a kifejezések egészen eddig kizárólag az építészet területére korlátozódtak. Úgy tűnt, hogy a tájtervezés kezdi átvenni azt az hatalmat és (politikai) jelentőséget, amelyet korábban az építészeti tervezésnek tulajdonítottak, és amely 1980 óta egyre gyengült a végtelen ’vállalati’ kereskedelmi özönépítészet által.

A várostervezés ugyancsak megfeneklett a tervezési eljárások kusza szövevényében és mellékvágányra kormányozta magát: mint tervezési diszciplina kiüresedett. Mindezek miatt vált szabaddá az út a tájépítészek számára abban, hogy átvegyék a tervezői irányítást az élő környezet alakításában és új jelentéstartalmat leheljenek azokba a közterületi fejlesztésekbe, amelyek korábban meglehetősen elidegenítő terekké váltak a modernizmus uralma alatt. Erre az új generációra csábítólag hatott az a gondolat, hogy a közterület egy olyan színház, amelynek a tájépítész lehet a koreográfusa.

BIG, Topotek1, Superflex - Superkilen park, Koppenhága (fotó: Nikita Gavrilovs)
2/8
BIG, Topotek1, Superflex - Superkilen park, Koppenhága (fotó: Nikita Gavrilovs)

Szerencsésnek mondható, hogy a modernizmus végének kezdete és a tájépítészet új jelentőségének emelkedése egybeesett: a meglévő városi területek megújítására és a gazdasági robbanás szülte tömeges beruházásokra egyaránt nagy kereslet mutatkozott az elmúlt időszakokban. Ahogyan a háború utáni demográfiai növekedés lecsengett Európában, egyre kisebb lett a jelentősége a zöldmezős projekteknek. A figyelem pedig egyre jobban áttolódott a modern időkből származó hatalmas, diszfunkcionális területek újrahasznosítása és újragondolása irányába: gyárterületek, vasúti területek, szennyezéssel küzdő egykori gázgyárak, elhagyatott vágóhidak és újragondolt városközpontok kerültek a fejlesztések fókuszába.

Ezeknek a többségben XIX. századi és kora XX. századi épületállománnyal rendelkező területeknek az újrafelfedezése és átszabása a városi szövet szempontjából egyáltalán nem jelentett komoly akadályt, viszont olyan hozzáadott értékkel bírtak a városok élete szempontjából, hogy az egy új tervezési hullámot indított be. Ez a hullám pedig végigsöpört egész Nyugat-Európán. A párizsi La Vilette Park 1982-es tervpályázatát 1989-ben a német Ruhr-vidék regionális terve követte, majd 1990-ben egy olyan rotterdami városi tér, a Schouwburgplein tervpályázatára került sor, amely alig 30 évvel azelőtt épült. Két évvel később már a párizsi Citroën Park pályázata volt soron, amelyet az autógyár régi gyárterületén alakítottak ki. 

A városi környezet, mint ’városi táj’ került rehabilitálásra úgy, hogy a közterületeken leolvasható maradt benne a modernizmus korának egész történelme, miközben befogadta a régi épületek, daruk, vasúti töltések és más relikviák dizájn szempontú átértelmezését. A ’gyógyító modern’ által – a nagy léptékű és jó szándékú, de gyakran alig 50 évvel ezelőtti modernista fejlesztések visszacsinálásával – a tájépítészek a tervezők világának sztárjaivá léptek elő. Átvették és egyre emelkedő számban váltak irányítóivá a komplex fejlesztési projekteknek, mivel a tájépítészet alapelvei: a rendszerben gondolkodás, az időfaktor, a növekedési ciklus és a megvalósulási ütemezés, a keletkezés és pusztulás jól definiálták és új dinamizmust adtak a városi fejlesztéseknek.

Négyféle tervezői hozzáállás

A tájépítészek új világa kezdetben szédítően kevert tervezői látásmódokat termelt ki, amelyet a sokasodó tapasztalatok és a más tudományágakkal való szoros együttműködések tápláltak. Mára azonban úgy tűnik, hogy ezek a látásmódok négy nagy domináns iránnyal leírhatóvá váltak. Az első csoportba a ’nemzetközi stílus’ képviselői tartoznak. A városi szabadterek, parkok és terek, városközpontok és városi átalakítások ma már egyre inkább egy kaptafára készülnek. A tájépítészet - úgy tűnik - egyre inkább megadja magát ugyanannak a végzetnek, amelynek az építészet esett áldozatul az 1980-as években: a vállalati uniformizmus nyomasztó szorításának.

A legtöbb terv úgy tűnik, hogy felcserélhető. A jelenséget az Európai Tájépítészeti Évkönyv (Landscape Architecture Europe) szerkesztői úgy írták le, mint ’ klimax utáni átlag tervezői nyelv’-et. Nincs ezzel a típusú dizájnnal semmi különösebb baj, de a ’botox kezelésen’ átesett parkok, a gyepes ’találkozóhelyek’, az emelt szintű ülőfelületek, az erős utcabútorok – habár kipipálják az összes megoldandó feladatot a listán – nem beszélnek hozzád, nem jelentenek számodra új élményt egy pillanatig sem. Mind nagyon tiszteletreméltó, de a tervezési szókincs többé-kevésbé ugyanaz mindenhol. A két ezt megelőző nemzetközi tájépítészeti stílus (az angolkert és a XX. századi modernizmus) után ezt úgy lehetne leginkább leírni, mintha az említett két előfutár stílus házasításából előállt volna a tájépítészeti Starbucks jelensége: a faasztalos és latte macchiato-val tálalt globális életfilozófia.

Pippilotti Rist - Raiffeisenplatz, Sankt Galen (fotó: Jan Stettler)
1/8
Pippilotti Rist - Raiffeisenplatz, Sankt Galen (fotó: Jan Stettler)

A domináns tervezői formanyelvek spektrumának második nagy csoportját a modern klasszikusok alkotják, akik leginkább így írhatóak le: egyetlen gesztus – nagy hatás. Megfigyelhető ez például Sankt Gallen esetében Pipilotti Rist vörösre festett terénél (Raiffeisen negyed, 2005 – a szerk.) és a Superkilen Parknál Koppenhágában (tervezők: BIG, Topotek1, Superflex, 2007-2011 – a szerk.) Ez a formanyelv egy erős állítást fogalmaz meg tömör, de nagyon intenzív, ám sok esetben egydimenziós módon. Vajon tényleg ilyen a valódi eredménye egy kilométer hosszú városi terület interkulturális részvételi folyamatának? De ez az attitűd lehet akár humoros hangvételű is, mint például Linde Elsiga Msc hallgató (Wageningeni Egyetem) projektjében, aki a háború után keletkezett brüsszeli Place de Brouckère-t tervezte át egy végtelen körforgalommá, ahol a gépjárművek számára tervezett körhinta változtatja folyamatosan a perspektívákat. Természetesen ez nem egy végrehajtható terv, inkább csak friss és mulatságos kinyilatkoztatása a kortárs kultúránknak és a tér értelmezésének. 

Piet Oudolf - Pensthorpe garden (forrás: Piet Oudolf)
4/8
Piet Oudolf - Pensthorpe garden (forrás: Piet Oudolf)

A túlzás kifizetődő stilisztikai eszköz a fennköltség keresésében. A XIX. században kis költői túlzással halálfélelem lengte körül az Alpokon át történő utazást. 1973-ban például tombolt az autóbalesetek fétise (ahogyan a J.G Ballard novellája alapján készült Crash című filmben is), a kétezres évek fiataljai pedig valósággal habzsolták a Jackass című extrém MTV műsort. Manapság pedig egyesek Szíriába vándorolnak, hogy terroristának álljanak. Mit kellene kezdenünk a közterületeinkkel? Használjunk mi is ilyen túlzásokat vagy inkább kínáljunk vigaszt? Az utóbbira jó példa az, amit Piet Oudolf csinál paradicsomi kertjeiben – ez a harmadik fontos formanyelv, ahol a modernitás egyszerűen ki van tagadva. Ez teszi az ő kertjeit időtlenné és valószínűtlenül szerethetővé.

Mint egy XIX. századi városi parknak a maga világpolgári hivatkozásaival, ennek is van egy nyugtató hatása a XXI. század városlakójára. A városlakó ma olyan, akinek a kezei között szétfolyik az idő, folyamatosan bombázzák minden oldalról információval és állandóan pózolnia kell, ahogyan Madonna énekelte 1990-ben. A textúrák és színek, a folyamatos virágzás és hanyatlás, a fények és évszakok, az intenzív élő anyag kertjei ezek, ahol egy pillanatig kiélhetjük a legmélyebb vágyainkat, megélhetjük a legmagasabb rendű ártatlanság állapotát.

Michael van Gessel - Umfassungweg (fotó: Emilio Troncoso Larrain)
5/8
Michael van Gessel - Umfassungweg (fotó: Emilio Troncoso Larrain)

A negyedik típusú hozzáállás az, ahol igyekszünk felfedni, ami eddig rejtve volt. A modern időkben ’örökös jelenidőben’ élünk, ahogyan Rem Koolhaas fogalmazott egy vele készített interjúban, a 2014-es Velencei Építészeti Biennálé kurátoraként. A tájépítészet kulturális feladata ismét az lehet a jövőben, hogy kapcsolatba lépjen az emlékekkel. A jó kliensek mozgásteret adnak a tervezőknek erre. A Twickel Birtok Kelet-Hollandiában semmi mást nem kért, mint az Umfassungweg helyreállítását.

Az 1890-ben Eduard Petzold által tervezett gyalogút különféle tájrészleteket köt össze a birtokon fenséges utazást kínálva fel időben és térben. A helyreállítás terveit jegyző Michael van Gessel nagyvonalúan visszafogott tudott maradni. Most, amikor a globalizált középosztály egyesül a globális életstílusban, és az egyenlőség modern operációja sikeres folyamatnak tűnik mégis azon csodálkozunk, hogy a páciens közben elhalálozott. Ameddig a digitális technológiák egyre nagyobb mértékben uniformizálják az emberiséget, a közterületek lehetnének újra különbözőek. Európai tájai és városai nem egyformák, de éppen ez lehetőséget ad arra, hogy megtapasztalható legyen mélységében az idő, amely Európát egy üzleti célpontnál jóval attraktívabbá teszi. Végül is az európaiság gondolata az európai régiók különbözőségében gyökerezik.

Költészet és zavar

Néhány terv az idő mélységét megfoghatóvá teszi, a tervvázlat funkcionális rétegei mögé hatol, többértelmű jelentéssel ruházza fel a helyszínt, humort vagy elidegenítést közvetít, asszociációkra késztet, dráma, költészet, vigasz olvasható ki belőle. Említek erre néhány példát, de arra biztatok minden olvasót, hogy maga is kutasson fel ilyen példákat. Az Umfassungsweg projekten kívül ugyanez a hozzáállás jellemzi a svájci Uster környékén található erdei tisztásokat (Wildwood Plaza projekt, Robin Winogrod Landscape Architects, 2012-2013 – a szerk.) A tisztások nem túl nagyok, de annyira erős az üzenetük, hogy az közvetett módon lefedi az emberi lét három szakaszát. Bárki érezheti ott a káosz, a feltámadás és a hanyatlás hangulatát és bárki szabadon asszociálhat ebből további hangulatokra, ha akar. A tisztások növelik az egyéni érzékelés hatáskörét és perspektíváiban láttatják az életet, de akár egy mindennapos útvonalnak is megteszi kutyasétáltatás céljából.

Mario Clementi - La Diga Foranea, La Spezia (forrás: Produziodisegni)
7/8
Mario Clementi - La Diga Foranea, La Spezia (forrás: Produziodisegni)

Egy másik kiemelkedő költői projekt a La Diga Foranea, a több mint két kilométer hosszú hullámtörő gát az olaszországi La Spezia kikötőjében, amely Mario Clementi olasz építész tervei alapján készült. A tengerről nézve ez a város része, a városból nézve pedig egy végtelen út. A tengeri fal részlegesen csiszolt gránit blokkokból fektetve egy hosszú gátat formáz a vízen, egy hatalmas hajó (roncs?) archetipikus tömege csatlakozik hozzá, mintha ki lenne hozzá kötve. A vágyódás, a szerelmesek, a haldoklás, az egyedüllét, a nyughatatlanság helye ez és még vonzóbbá teszi az egészet, hogy csak csónakkal érhető el.

Ám a tájépítészet számára legalább ugyanilyen meghatározó történésnek számít a berlini Tempelhof repülőtérre kiírt 2014-es helyi népszavazás is. A döntés, amely elutasította a részletes és beköltségelt terv készítését a területre és anarchiát hirdetett a szabályozott fejlesztés helyett, kíváncsivá teszi az embert, hogy a fejlesztés miként bontakozhat itt majd tovább. A berlinieknek – legalábbis, akik szavaztak közülük – láthatóan elegük van a kereskedelmi ízű fejlesztésekből és elutasítják azt. Helyette a város dinamikáját követő ürességre, a kevés fejlesztést előirányzó vázlatosságra, a beton kifutók vadonjára adták a voksukat.

Tempelhof (forrás: capitalmark)
8/8
Tempelhof (forrás: capitalmark)

 „Az üres talán a végső határ, ahol valamilyen mértékű bizonyosság még tetten érhető” – mondta Rem Koolhaas 1989-ben saját korábbi várostervére, amelyben a Párizs környéki új városra, Melun-Senartra tett javaslatot. Amit ő ’üresség’ alatt értett, az később úgy jelent meg nála, mint (városi) táj, amely óriási stratégiai fontosságú ’mint harcmező, amely mindenki számára kínálhat támaszokat’. A tájépítész egyetemi hallgatókat magával ragadta a Tempelhof-ügy, de ugyanakkor felvetette azt a kérdést, hogy milyen szerepük lehet ezek után a közterületek tervezésében? A Tempelhof hányattatása lehetőséget biztosít arra a tájépítészeknek, hogy újradefiniálják teljes működési területük körét és jellegét olyan új jelentéstartalmakkal ruházva fel a saját szakmájukat, amelyeket már régen elfeledtünk vagy nem gondoltuk, hogy szükségesek a szakmagyakorláshoz.

Marinke Steenhuis

Megjelent: On The Move – Landscape Architecture Europe #4, 2015 p 59-63

A szerző építészettörténész, a Wageningeni Egyetem előadója, a Landscape Architecture Europe Foundation korábbi elnöke, az európai tájépítészeti tradíciót feldolgozó számos publicisztika szerzője

Fordította a szerző engedélyével: Bardóczi Sándor



Vélemények (9)
lecsó
2015.07.11.
19:52

Magyarországon az alulról jövő kezdeményezéseket vagy el szokás némítani vagy el szokás tiporni. A demokratikus hagyományok hiánya talán azért is termelődik újra folyamatosan, mert a mindenkori kormányok rendre nem "saját jogon", a rátermettségüknek köszönhetően jutnak hatalomra, hanem azért, mert az elődjük szétesik. Azaz a politika csúcsán nem győztesek vannak, hiszen senkit nem győztek le, hanem olyanok, akik nem veszítettek - éppen akkor. Ez nyilván elég frusztráló tud lenni, ráadásul a gazdasági fejletlenség és az ezzel járó jövedelmi viszonyok önmagukban is a centralizálás irányába hatnak, mivel a hatalom körül csoportosuló érdekkörök csak a nyugaton szokásosnál nagyobb mértékű politikai beavatkozás mellett tudnak akkora jövedelemre szert tenni, amennyiért megéri nekik támogatni a politikusokat. A bizonytalan legitimáció és önkép, valamint a fejlett országokban kissé "lábszagúnak" számító hatalomgyakorlás pedig szinte kikényszeríti, hogy a felül lévők izomból elutasítsanak mindent és mindenkit, aki mást akar, mint ők. Hogy mindez mennyire fajulhat el, az nyilván az éppen regnáló kormánypárt felépítésétől függ. Egy kevésbé centralizált társaság rugalmasabb tud lenni, mint egy 1-2-3 ember nem egyszerűen irányította, hanem sokkal inkább uralta szervezet. Utóbbiak a körülmények megfelelő együttállása esetén kész katasztrófát is képesek okozni, amint azt a Városliget példája is bizonyítja, hiszen ez elvben egy kulturális célú beruházás lenne, a gyakorlatban mégis nettó városrombolás lesz belőle úgy, hogy a felhúzandó épületekre senkinek nincs szüksége (a néprajzosok számára 5 perc alatt lehetne megfelelő helyet találni, ha a kormány is úgy akarná), a parkra lenne, azt viszont tönkreteszik, ráadásul felelős költségvetési tervezés mellett 150 ft se jutna az egészre, nem 150 millliárd. Mindezek megvalósulására pedig csak azért van esély, mert az ötletgazda körön belüli. Hogy nem ért hozzá, az nem probléma, sőt, előny, hiszen így könnyebben érthet szót a hasonszőrű inkompetensekkel. (Focimeccsen is kétféle drukkerszomszéd képes az ember agyára menni: amelyiknek el kell magyarázni a lesszabályt, illetve amelyik túlszakmázza a dolgot a tolódással meg a többivel.) És mivel ebbe a hatalmi piramisba senki nem szakmai okokból, hanem a párthoz és vezetőjéhez való hűség alapján kerül be, így még ha akarná, sem tudná szakmai alapokra helyezve megvitatni az elképzelést, hiszen ilyen környezetben holmi urbanisztikát emlegetni úgy hangzana, mintha a Videoton öltözőjében Nietzschéről beszélgetnének.Mindezeken változtatni pedig azért nem tűnik túl esélyesnek, mert míg a nyugati szubszidiaritáson alapuló berendezkedést az tartja fenn, hogy a politikát működtető helyi gazdaságnak elsőrendű érdeke a megfelelő vásárlóerővel rendelkező, elégedett fogyasztók minél nagyobb száma, addig nálunk hasonló érdekeltség csak nagyon korlátozottan létezik. A vállalatok többsége külföldi tulajdonban van, így az ország csak egy részpiac nekik, és annak sem túl nagy. A gazdaság exportközpontú, a sikerpropaganda mindig az exportbővüléstől lesz sikerpropaganda, sosem a belső fogyasztás növekedése miatt. És miért is lenne másként, hiszen nálunk a fogyasztás mindig is bűnnek számított, legyen szó akár a Rákosi-kor feketézőiről, akár a Kádár-rendszer puritanizmusáról, akár a rendszerváltás környéki/utáni gazdaságpolitika kedvelt szlogenjéről, hogy a felvett hiteleket "elfogyasztottuk", de ugyanígy ide tartozik a létszükségleti cikkeket/szolgáltatásokat terhelő, kormányoktól függetlenül világrekord magas ÁFA is. Márpedig ahol a gazdaság elvan a helyi fogyasztók nélkül, ott miért is ne hagyhatná ott a politika az árokparton a többségüket. A véleményükkel együtt.

Pákozdi Imre
2015.07.11.
20:30

@lecsó: Frappáns. Ld. még: Lányi András "Több mint bűn" c. írását a mai Magyar Nemzetben.

Pákozdi Imre
2015.07.04.
05:04

A Bardóczi Sándor által lefordított írás a modernizmus egyfajta, a tájépítészet kompetenciakörébe tartozó kritikája. Címe ezért, úgy gondolom, inkább „Gyógyuló modern” lehetne vagy még inkább „Kigyógyulás a modernizmusból”*.

Amiről az írás szól, nagyon fontos dolog: egy hajdan jó szándékú, társadalomformáló ihletettségű építészeti irányzat félresikerült, pusztító nyomainak felszámolása, megőrizve-megszüntetése. A modernizmus természetesen nem egészében volt félresikerült és pusztító hatású. Minél nagyobb ívű, minél inkább a társadalom egészének szánt volt a modernizmus nevében tett építészeti gesztus, annál embertelenebb, lakhatatlanabb, élhetetlenebb lett az eredmény. A családi és szoliter társasházak szintjén, sőt, az ikonikusnak szánt középületek terén is, a modernizmus maradandót, máig példaadót alkotott. A baj a lakótömböknél bukott ki, amelyeket az irányzat felkent papjainak némelyike – jellemzően – lakógépeknek titulált. Tarthatatlanná, mindenképpen meghaladni valóvá a lakótelepekkel és a várostervezéssel kapcsolatos modernista álláspont és gyakorlat lett. Ezért jogos a mozgalom tájépítészi szemléletű bírálata, amely ugyanakkor nem mentes a bírált irányzat társadalomjobbító illúzióitól.

Hálás dolog volna a mai, valóban individualista világszemlélet évtizedeiben a hajdani, össznépi társadalomformáló szándékok bírálatával folytatni ezt a hozzászólást. De szükségtelen, mert a modernizmus várostervezési kudarca a formanyelvből és annak helytelen alkalmazásából is levezethető. Az a puritánság, ami megragadó egy nyaraló vagy egy iskolaépület esetében, elviselhetetlenül sivár, ha kilométeres távlatokban is egyeduralkodó. Az a monotónia, amely megnyugtat egy kétszintes homlokzati falra tekintve, és amely felszabadítja a szemlélő figyelmét a valódi tömegarányok érzékelésére, elviselhetetlen, ha a falfelület 25 x 35 méteres, és mint ilyen, tízesével sorolódik. Nem beszélve arról, amikor a célszerűség mindenhatóvá emelt kánonja jegyében összenyomott lakóterek primitív ritmusú sűrítését látjuk, akár végtelen emeletszámú tömbök, akár 500 méter hosszan húzódó, egyemeletes sorházak képében. Az pedig, ami a városnegyedet modellező asztalon üdítő tágasságnak tűnik, elérhetetlen távolságokká változik, ha felépítjük.

A Bardóczi Sándor által idézett példák mind izgalmasak és példamutatóak. Még a piros köztér sem esélytelen. Minden helynek megvan a szelleme, és ha ezt valaki képes kiszabadítani a palackból ÉS humanizálni – na ő, valódi tájépítész. Itt több ilyen példát látunk, melyek közös nevezője a léptékét és arányát vesztett modernista városalakítási düh tévedéseinek helyrehozása, ráadásul nem lélektelen rombolással, hanem szelíd, majdhogynem megértő korrekciókkal. Külön örülök a természeti táj érvényesítését célzó eseteknek, amelyek példaadó ereje talán megihleti majd a Városliget „rendezési” tervére kiírandó pályázaton indulókat.

* A „Healing modernism” mindezt készséggel képes jelenteni: az angol nyelv több jelentésű szavai és nyelvtani eszközei, valamint a nyelv használóit jellemző tömörségre törekvés néha izgalmasan homályos megfogalmazásokat eredményez. Ilyen volt az „Absorbing modernity” jelszó is, a tavalyi Velencei Építészeti Biennálé Rem Koolhaas-i szlogenje.

bardóczi
2015.07.04.
07:21

@Pákozdi Imre: Készséggel elfogadnám a címre tett korrekciódat, Imre, ha a szerzővel ezt nem pontosítottam volna, illetve magán a könyvbemutatón tartott előadásán ne lett volna elég egyértelmű, miről beszél. (pontosan az általad felvetett szempontok miatt pontosítottam, nekem is ezek a lehetőségek jártak a fejemben.) Ő amellett az értelmezés mellett tette le a voksot, hogy a 'healing modernism' a modernizmus egy új irányzatát jelöli ki, amely a 'classic modernism' utáni evolúciós lépés a 'post-modernism' keretein belül. A modernity - modernitás átvételét, pedig elvetettem, mert valahogy magyartalannak hatott a szememben. A példák - bár megtisztelő - sem általam idézettek, hanem ő általa, az én szerepem mindössze annyi volt, hogy fontosnak tartottam ezt a szöveget magyarul is bemutatni, mert a legtöbb olyan folyamat, amely Nyugat-Európában már lejátszódott sok esetben előrevetíti azt, hogy mi játszódhat le Közép-Kelet Európában. Illetve úgy éreztem, ez egy elég fontos szöveg ahhoz, hogy a magyar szakmagyakorlók és művészettörténészek körében is ismertté váljon. Úgy vélem, hogy maga a szöveg azért tud kiegyensúlyozottan erős maradni, mert az utolsó flekkje (a Tempelhofról szóló rész) már maga is kétségbe vonja (vagy legalábbis kritikai vizsgálatnak teszi ki) azt az illúziót, hogy a modernizmus eszközeivel lehetséges a társadalom jobbítása, sőt magát azt az illúziót is, hogy ebben irányító karmester szerepe lehet a tervezőtársadalomnak. Valahol az egész kötet ezekről a kétségekről szól, nem véletlen az On The Move cím sem, hiszen most minden képlékeny és mozgásban van. Ha valami, hát ez a legizgalmasabb kérdés ma a folyamatot már végigjátszó nyugati demokráciákban.

(OFF: Ne feledjük el, a zömében holland-belga-francia-német-angol-skót szerkesztőbizottságnak az európai tájépítészetet kritikai igénnyel bemutató elmúlt négy könyvben nem volt elég izgalmas az, ami Közép-Kelet Európában történik. Maximum az, ami az Újiránytól eljutott hozzájuk és ahol a Millenáris park egy korábbi kötetben rövid említés szintjén, a Palotanegyedi rehabilitáció művészeti aspektusai pedig kiemelt projektként szerepelnek. Ha erről lefejtjük azt, hogy a magyar, cseh, lengyel, délszláv régiók mindig is nyelvi izolációban léteztek és rosszul kommunikáltak (nem jól píárolják magukat) és így el sem juthattak a szerkesztőbizottságig, akkor még mindig ott marad az, hogy nagyon sokan azért eljutottak, de nem voltak a szerkesztők számára elég érdekesek. A könyvbe a szerkesztők elmondása szerint háromévente 500 körüli projekt kér bebocsátást, és 30-40 projektnek van erre végül lehetősége.)

Pákozdi Imre
2015.07.04.
12:24

@bardóczi: Nyugtázva az általad a fő témáról írottakat, csak az OFF-ra reagálok. Az elmúlt budapesti parkrendezésekre ill. rombolásokra (Orczy kert, Kossuth tér), a parlagon hagyott lehetőségekre (Népliget), valamint a Városliget előre látható, keserű sorsára, azon belül is a hamarost kiírásra kerülő kert- és tájépítészeti pályázatra gondolva, szerintem sokáig nem lesz nemzetközileg díjazott magyar tájépítészeti alkotás. Mert ahogy a főváros, ezen belül a Városliget főépítésze Orbán Viktor magyar miniszterelnök, úgy a Városliget vezető tájépítésze is ugyanő. Miniszterelnököket pedig nem szoktak szakmai díjakkal illetni. Úgyhogy lehet rajzolni, növényhatározókat bújni, kavics- és burkolólap-katalógusokért futkosni, végül úgyis az lesz, amit Viktor jónak és szépnek lát. Hiszen hírek szerint személyes nemtetszése okán bukott el a Liget Budapest sokaknak épületként legrokonszenvesebb két terve, az Építészeti és a Fotomúzeum köztis kockája. Így fognak kiegyenesedni a sétányvonalak a Legfőbb Hadúr pálcájának irányt adó suhintása nyomán, és besűrűsödni a Koros Fák Iskolájából a mélygarázsok fölé, az évszázados platánok helyére beszerzett kis hársfák másutt, a kanyarban. És leend szökőkút és sziklakert, fényképezni való, netán tanösvény a nebulóknak. De nem lesz többé Nebbien-féle, romantikus álom, angolkertbe fogalmazva, besétálhatóan, leheverhetően, félig vagy egészen magányban, lurkókkal és kutyákkal, netán a kedvesünkkel, ha ugyan ez a kócos dolog, a szerelem, ki nem szorul valami államilag monopolizált örömszerzési technika kétharmados többsége miatt.

bardóczi
2015.07.04.
14:29

@Pákozdi Imre: Ó hát nem biztos ez. A magyar közületi megrendelői réteg nem csak azt nem veszi tudomásul, hogy manapság a világ figyelmét inkább a gyógyító beavatkozásokkal lehet felkelteni (nem pedig reprezentativitással hencegő új sebek ejtésével), hanem azt sem, hogy a fejlett világ magasabbra értékeli a bottom up folyamatokat a top down kézivezérlésnél.

Pákozdi Imre
2015.07.04.
14:36

@bardóczi: Akkor mi "nem biztos", bocs? Az, hogy Orbánt nem fogják kitüntetni egy nemzetközi tájépítészi díjjal? Igazad lehet. Végülis ő is lentről jött (íme a fejlett világ zsűrije által kedvelt bottom-up folyamat).

Komolyra fordítva, a divatban lévő országokra odafigyelnek, az ilyen, Magyarországhoz hasonló, a rokonszenvet elvesztő helyeknek viszont minimális mérlegelési erőfeszítés sem jut. Pláne egy olyan szakmai közegben nem, ahol a szempontrendszer alig megfogható. Az általad lefordított cikk írója neves publicista, sőt, szakírónak számít tájépítész körökben. Írása mégis hemzseg a kalandos, esetleges hasonlatoktól és képzettársításoktól. Ebben a világban a hangulat főszereplő; és ha ez a hangulat ellenirányú fuvallatot jelent, akkor Magyarország semmilyen esztétikai diszciplinában nem fogja megkapni az őt megillető elismerést. Sem építészetben, sem tájépítésben, sem képzőművészetben, sem színházművészetben, sem irodalomban. A zene a talán egyetlen kivétel, amelyben olyan szilárdan vagyunk középhatalom, hogy az kikezdhetetlen.

Az elrontott ország-hírnév pedig alig javítható píárral, sőt. Az kialakult, ráadásul akár igaztalanul, akár jogosan, de okkal. Ezt fontos megértenünk, mert ha javítani akarunk, akkor nem az igazságot, hanem az okokat kell megkeresnünk és persze, megszüntetnünk.

bardóczi
2015.07.11.
08:37

@Pákozdi Imre: Az a nem biztos, hogy a következő években nem lesznek nemzetközi elismerést kapó tájépítészek. Az gondolom irónia, hogy a miniszterelnök is lentről jött. Aki a hatalomban van, az már felülről irányít. Miközben a nemzetközi térben azok a projektek számíthatnak ma magasabb társadalmi, szakmai elismerésre, ahol a hatalom hagyja megtörténni az alulról jövő kezdeményezések kibontakozását és ehhez a megfelelő (jogi, anyagi, társadalmi) kereteket biztosítja, ahogyan azt egy demokráciában szokás. A Városligetet átalakítani igyekvő, olimpiai rémálmot bombaként a városra dobó, emlékműépítő hatalom ezt a dolgot nem érti, nagyon nem. Ahogyan a kormányzati negyedet és a 4es metrót megvalósítani igyekvő hatalom sem értette. Valahogy úgy képzelem, hogy a hatalom birtokosai azt hiszik: ha nem ők a karmesterei a fejlesztések fő irányának, azt a gyengeség jeleként értékelnék. Pedig az valójában az erő jele lenne.

Marinke Steenhuis elsősorban művészettörténész, és a művészetek értékelése, leírása soha nem mentes a képzettársításoktól. Szerintem a szempontrendszer elég megfogható: van e produktumnak egy, vagy lehetőleg több olvasata, azaz kellő arányban keveredik benne a költészet a mérnökséggel? Ez szerintem mérce.  Természetesen Magyarországról van egy előítélet a nyugat-európaiakban, és ez a távolság miatt ismerethiánnyal is párosul.

(Ehhez azért hozzáteszem, hogy a könyvben található kritikai írások olyan irigylésre méltó objektivitással, bátor szókimondással és értékrenddel vannak megötvözve, amelyek a Magyarországon születő kritikai írásoknál igen ritkák. Például Mark Hendricks, aki az Újirány palotanegyedi akciósorozatáról írt esszét, így, ilyen kegyetlen őszinteséggel, de elég jól mutatja be a környezetet, ahová ez a projekt betüremkedett:

"In Hungary, regeneration operations like this are completely top-down processes: the city administration makes a plan and carries it out, in most cases without involving commercial players, let alone residents and local organizations. In many of the streets – where there are no hip bars and lunchrooms – this municipal approach has resulted in unimaginative layouts dominated by traffic engineering principles. The worn asphalt has been replaced by a street section with a road and pavements separated by bollards, which can be seen everywhere in the city. Playgrounds have been built in a few places, but they are fenced in and have little to offer. The appeal and amenity value of the renewed streets leaves much to be desired and the redevelopment of the Palace Quarter as a whole lacks identity or place-specific design.")

De azért is volt nagyon fontos, hogy idehozzuk a Landscape Architecture Europe teljes szerkesztőbizottságát, hogy mindezt oldani tudjuk. Budapest lenyűgözte őket, többen jelezték, közöttük Marinke is, hogy mindenképpen tervezik a magánúton, családostul történő visszatérést és a mélyebb megismerést, hiszen abban a fél napban, amit szakmai kirándulásként rájuk tudtunk "tukmálni", csak nagyon kis keresztmetszetet adhattunk. Hát mi ennyit tudtunk most tenni, talán nem keveset. 

Pákozdi Imre
2015.07.11.
10:00

@bardóczi: Értem és kívánom, Nektek, nekünk, hogy az erőfeszítéseitek a szakmai szempontok elsőbbségének biztosítására és a helyben lakókkal együttes parktervezésre sikeresek legyenek. Egyelőre azonban az amúgy nem csak lentről, de vidékről is jött miniszterelnök (szó sincs iróniáról, ez a szociológiai valóság) és hű csapata a legteljesebb mértékben meghatározza Budapest, ezen belül Budapest parkjainak jövőjét. Ti pedig nem nagyon tehettek mást, mint hogy szolgáltok. Mondjuk, annyira nem kéne, mint amennyire a nyócker az Orczy kertben túllihegi a parkrombolás tűrését, vagy amennyire a Kossuth tér lecsupaszítói az eljárás részleteit illetően is antidemokratikus módon tönkretették azt a kultikus helyszínt. Egyedüli bizodalmam a XIV. kerületi önkormányzatban és személy szerint az ottani polgármesterben van, aki - remélem - minden rendelkezésére álló, maradék eszközzel megpróbál a Liget Budapest útjába állni. Ezzel együtt kívánom, hogy a magyar tájépítészet nemzetközi elismerés nélkül maradásról szóló jóslatom ne valósuljon meg.

Új hozzászólás

Friss adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről. Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. További információk