A lehetetlen feladatok megoldása - interjú Takeshi Hosaka-val

Japán népsűrűsége háromszorosa a hazainak. Ez olyan építészeti feladatokat is magánban hordoz, mint egy 60 négyzetméteres telek beépítése. Erről és sok minden másról beszélgetett a távol-keleti építésszel Pásztor Erika Katalina.

Pásztor Erika Katalina (EF): Mikor döntötte el, hogy építész lesz?

Takeshi Hosaka: 1975-ben születtem, 38 éves vagyok. A gimnázium befejeztével pilóta szerettem volna lenni, ezért a honvédelmi egyetemre jelentkeztem, de a vizsgákra nagyon sokat kellett készülni, így végül abbahagytam. Ekkor, 18-19 éves koromban döntöttem úgy, hogy építész leszek.

EF: Az építészkarra nem kellett annyit készülnie?

TH: Dehogynem.

EF: És hogyan dolgozik? Úgy láttam, hogy a fizikai látás és a belső látás, a távollátás és a nem látható dolgok látása, ezek összefüggenek Önnél.

TH: Ha az épületeket és a körülöttünk lévő fizikai dolgokat nézzük, akkor mindig a nehézségeket látjuk. Ha ezekkel foglalkozik az ember, akkor idejét és energiáját fecsérli rájuk. Ezért szerintem fontos, hogy felejtsük el a valóságot és valami olyannal foglalkozzunk, ami nem valóságos, és ezt ötvözzük a valósággal. Ezt a nem valóságosat hozom vissza a valóságba.

EF: Innen nézve nagyon furcsa az a sűrűség, amiben építkezik, hogy ennyire kicsi is lehet a távolság két épület között. Jól értem, hogy Ön megpróbálja kitágítani és az épületbe behozni a teret, a kicsibe belecsempészni a nagyon nagyot?

TH: Valóban. Ezek a területek valóban nagyon kicsik és sűrűn beépítettek. Ahogy az előadásban is említettem, el kell felejteni ezt a valóságot, mert ezeken a kicsi alapterületeken is minden megvan. Ezt a bőséget kell alapul venni és ebből építkezni. Ha az ember elfelejti a problémákat, akkor a problémák meg is szűnnek.

EF: Ez összefügg a vallásával, a világképével, a filozófiájával, vagy esetleg a szakmai kontextussal? Az ihletforrás inkább az építészet vagy valahonnan máshonnan, valamiféle spirituális forrásból merít?

TH: Ezek mind nagyon fontosak, a természet és a vallás is. Mindig rengeteget ötletben gondolkodom, egy új megbízásra például két hónapig kizárólag csak ötletekkel állok elő. A cél az, hogy minden nap megszülessen egy ötlet, így két hónap alatt hatvan gyűlik össze. Mindegyiket lemodellezem kis léptékben, és kiválasztom a jobbakat. Ez általában tízből egyet jelent, tehát a két hónap munkájából hat kis modell lesz elfogadható. A célom az, hogy legyen ezek között egy, aminél azt érzem, hogy ez az, ezt muszáj megcsinálnom. De minden esetben másképp születik meg ez az ötlet. A templomnál, amit mutattam, például azon gondolkodtam, hogyan esik be a napfény, hogy mikor borítja be erős fény a teret és mikor csak szórt fény. Ez volt az a gondolat, ami mentén elindultam. De az egyes koncepciókhoz felhasznált ihletet mindig máshonnan merítem, ez minden tervnél egyedi.

EF: Hányan dolgoznak az irodában?

TH: A feleségemmel ketten, és még két alkalmazott, tehát összesen négyen.

EF: Mit az amit érez Japánban az ún. gazdasági válságból? Itthon előszeretettel hivatkozunk erre, hogy ettől állt le az építőipar és emiatt került a szakma ilyen mély gödörbe. Önöknél ismert ez a jelenség?

TH: Japánban jelenleg nagyon magasan vannak az árak: az építőanyagok és az építkezés költségei már a tervezési fázisban is megdrágítják a projekteket, vagyis sokszor már a kezdettől fogva nagyon nehéz a dolgunk. Ami a gazdasági válságot illeti, általánosságban létezik nálunk is, de engem ez kevéssé érint.

EF: Hova helyezi magát a kortárs japán építészetben? Gondolkozik egyáltalán ilyen kontextusban?

TH: Nagyon fiatalnak számítok a kortárs japán építészet világában. Nagyon sok nálam idősebb aktív építész van, például Tadao Ando vagy Toyo Ito. Nekem még ezután kell majd bizonyítanom. Kemény munka áll előttem, hogy pozicionálni tudjam magam.

EF: Nekem azért körvonalazódik egy ilyen pozíció: a lehetetlen feladatok megoldása. Olyan szinten beépült Japán, hogy a maradék terek a lehetetlent jelentik.

TH: Lehet, hogy így van.

EF: A tsunami vagy a fukushimai atomkatasztrófa mindenki számára megrázó események voltak, Japán számára pedig különösen. Ehhez kapcsolódóan gondolkodtak projekteken? Shigeru Ban például az otthontalanná vált családoknak tervezett kartonpapír házáról lett híres.

TH: A tsunami által lerombolt területeken nagyon sok építkezés zajlik, és rengeteg építész próbál ott érvényesülni. Én ebben nem vettem részt. Nélkülem is elegen vannak az újjáépítéshez, hiszen építészek komoly áradata indult meg a katasztrófa sújtotta területekre. Úgy érzem, ebben nekem már nem lesz szerepem.

EF: Ha tíz év múlva beszélgetnénk, mit gondol, mit fogunk látni a Hosaka építészirodából? Mik a célok? Van már konkrét tervük?

TH: Nagyon keményen szeretnék dolgozni a következő tíz évben. Még csak most következnek a negyvenes éveim. Úgy érzem, jönni fog majd egy nagy lehetőség, amivel élni szeretnék. Olyan épületet szeretnék tervezni, ami teljesen újszerű, amit eddig még senki nem tudott megvalósítani.

EF: A felesége mennyire alkotótárs a folyamatban? A női alkotótársak mindig háttérbe vannak tolva, és jó lenne róluk többet is megtudni.

TH: A feleségem ugyan nem építész, de ő kommunikál az ügyfelekkel és a médiával, az egyetemi előadásaimat is ő szervezi, illetve az építészirodát is ő vezeti. A tervezésen kívül mindennel foglalkozik.

EF: Van esetleg valaki, akire szívesen felhívná figyelmet, akár építészeten kívül is, mert mi esetleg kevéssé ismerjük?

Olyat könnyebb lenne mondani, aki ismert, ismeretlent nehezebb. Talán Jørn Utzont mondanám.

Pásztor Erika Katalina

Az interjú a Toldi moziban készült, Takeshi Hosaka előadása után, amely a Kortárs Építészeti Központ kortárs japán építészetet bemutató előadássorozatának része volt.