építészet : környezet : innováció

A Médiadíj kapcsán a kispadról

És innen, a kispadról nézve egészen nyilvánvalónak tűnik, hogy a dolog a nézőkért folyik. Akkor is, ha a pályán lévő játékosok (az építészek) a bőrüket viszik vásárra, és vérükkel fizetnek a tévedésekért • Zöldi Anna cikke.

Volt egy jó esténk. Nem csekélység, a mai, nehéz időkben. Pedig nem történt semmi különös, átadták a Média Építészeti Díját, ünnepélyes keretek között, pogácsa, alma, körte, ásványvíz (szerencsésebbeknek pezsgő) fogyasztása mellett. A nyilvános zsűrizést szokás szerint szavazás előzte meg az interneten, az index és a Fórum olvasói adhatták le voksukat.

Már a verseny alakulása is látványos tanulságokkal szolgált – a kezdeti lendületből leadott szavazatok nyilván a leginkább lelkes és érdekelt rétegekből érkeztek, azután lassacskán bekapcsolódtak a nehezebben mozduló, megfontoltabb pályatársak is, és a féktelen progresszivitásukkal tüntető alkotásokat szelídebb, mélyebb mondanivalót hordozó építészeti művek kezdték megelőzni.

 

Sajtos Gábor prezentál
Barcza Gergely meggyőzi a zsűrit
 

 

A végső sorrend pedig számomra megnyugtatóan igazolta azt a néha fájdalmasan mellőzöttnek tűnő tételt, miszerint az építészet valódi értékét nem a formai tökély, de még csak nem is a következetesen végigvitt gondolatiság, hanem a humán igények adekvát építészeti eszközökkel megvalósított kiszolgálása jelenti. Persze az utóbbi állítás minden egyes szavával lehet jócskán vitatkozni. A kiszolgálás rossz ízű, könnyen támadható kifejezés, helyesebb lenne talán szolgálatot említeni, de abban meg túl sok a pátosz, és ugyanúgy csak egy árnyalat különbözteti meg a szolgaságtól. Ezt tehát kikérjük magunknak. És mi az, hogy humán igények? Hol marad a transzcendencia, amely kezdettől fogva és a boldog idők végéig bezárólag (mindenki tegye a cezúrát oda, ahova jól esik) az építészet velejét jelentette? Vagy talán ez lenne az egyetlen valódinak és jogosnak nevezhető humán igény? A kérdés ilyetén felvetése azonban már a világnézeti meggyőződés sikamlós mezejére vezet, tehát kerülendő! Maradnak az adekvát építészeti eszközök, amelyek megítélése viszont ideológiai kapaszkodók nélkül ugyancsak nehézkes, és itt végképp elbizonytalanodik a világegyetem bonyolult szövedékébe gabalyodott földi halandó.

Szerencsére segítségére sietnek olyan avatott szakemberek (ld. építészet-kritikus), akik értelmezhetővé teszik a feltett kérdéseket és válaszokat. Merthogy minden építészeti mű kérdéssel kezdődik, mégha ezek a kérdések nagyon eltérő szféráját érintik is az emberi létnek. A néző pedig csak a válasszal szembesül, és azt kénytelen megítélni, pláne, ha erre külön felkérik, ahogy teszik azt az Építészfórum gazdái a média jeles képviselőivel évről évre. Ők azok, akik képviselni kényszerülnek a köz véleményét, mégpedig igen kellemetlen módon, nyilvánosan. És milyen nyilvánosság előtt! Többnyire fiatal és roppant kritikus építészhallgatók lesik minden szavukat, akik jellemezően egész máshol nevetnek a kommentárokon, mint ahol az én (az ő, sőt, még tovább!) generációjuk nevetne. Ez bizony frusztrálhat bárkit, de a nevetés mégis oldja a feszültséget és összekovácsolja az alkalmi közösséget.

 

Németh Dávid, a zsűrinyertes terv szerzője
a Média Építészeti Díja / Tiba János, háttérben a Mű

 

Magam mélységesen együtt érzek a pódiumon ülőkkel. Ennyi idő után bevallhatom, hogy végzetes tévedést követtem el, amikor építészetet kezdtem tanulni 18 éves koromban. Kreativitásomat más területen kellett volna kamatoztatnom, így húsz év elteltével is a kispadról szemlélem az építészetben zajló folyamatokat. Nem rossz pozíció, belátni az egész pályát, közelről. Nem őriztem meg az ártatlanságomat, sosem érezhetem azt, amit egy laikus érez egy épület láttán, de könnyedén bele tudom magam élni a nézők helyzetébe.

És innen, a kispadról nézve egészen nyilvánvalónak tűnik, hogy a dolog a nézőkért folyik. Akkor is, ha a pályán lévő játékosok (az építészek) a bőrüket viszik vásárra, és vérükkel fizetnek a tévedésekért. Durva és kegyetlen igazságtalanság! Egyetlen vigaszuk és reményük a közönség ünneplése – ezért is fontos egy-egy ilyen ritka esemény, ahol szemtől szemben találkozhatnak a művelt laikusok véleményével.

Nagy-nagy dicséret illeti az Építészfórumot, hogy profi körülményeket teremt a találkozáshoz [a cikket nem mi rendeltük, tényleg - a szerk.]. Ez a rendezvény "ki van találva”. Az alkotók prezentálnak, a moderátorok moderálnak, a kritikusok kritizálnak, a zsűri pontoz és kommentál – és az egész izgalmasabb, pergőbb és szórakoztatóbb, mint a Megasztár. Bátran merem állítani, hogy laikusok számára is, mögöttem is ült egy, és jól szórakozott, hallottam!

 

Mőcsényi Mihály szóval tartotta a közönséget, míg a film elindult
 

 

A kispadról nem csak a pályát, a nézőket is figyelni lehet, és ez néha szórakoztatóbb, mint a küzdelem. Az est díszvendége, Mőcsényi Mihály is a zsűritagok arcát figyelve igyekezett a majdani pontszámokra vonatkozó következtetéseket levonni – nyilván nem az építészeti minőséggel szemben érzett közömbössége miatt. Hanem, mert ez az este – a látszat ellenére – nem az építészet főszereplésével zajlott. A másik „díszvendég” a média által képviselt közvélemény volt, az olyannyira megvetett, lesajnált, kicsinyes szemléletű, alacsony vizuális kultúrával rendelkező megbízói réteg, aki csak akadályozza az építészt nagy ívű gondolatainak megvalósításában. Így gondolhattuk eddig. Mert, bár folytonosan és jogosan siránkozunk az építészeti média fogyatékosságain, mégis látványos a javulás, ami az építészet által tolmácsolt válaszok (magyarul az épületek) megítélését illeti.

Az idei mezőnyben nem volt semmi olyasmi, amit ne lehetett volna vállalni, sem a versenyzők, sem a zsűri, sem a kritikusok részéről. Lehetne jobban és érdekesebben prezentálni, ez igaz – ám ez tanulható és tanítandó! Lehetne érthetőbben (és tömörebben) magyarázni, akkor is, ha az ember művelt építészet-kritikus – de a lényeg végül mégiscsak mindig kibukkant. És legyünk igazságosak: a szándékolt modorosság álarca mögött nagy-nagy okosságok bújtak meg, az építészet drámaiságáról például. Hogy micsoda dráma is építeni. Hogy az emberiség végletes elhagyatottsága és kiszakítottsága mutatkozik meg minden, a természettől elrugaszkodott, ember alkotta építmény létrehozásában – még akkor is, ha bontott téglával igyekszünk mindezt feledtetni. Aki akarta hallotta. És tanulhatott.

 

Két tanár: Bodrossy Attila és Czigány Tamás
Dúzs Sándor
 

 

Ahogyan a zsűri nyilván tanul, évről évre, hiszen idén már szinte kifogástalan profizmussal ítélte meg a felsorakoztatott alkotásokat. Hozzátéve valamit, amire egy ártatlanságát elvesztett szakmabeli sosem lehet képes: a humán dimenzió elsődlegességét. Az érzéki benyomások jelentőségét. (Ezt is a kritikus fogalmazta meg két szóvirág között: az épület elsősorban érzéki benyomást tesz a szemlélőre – alighanem ez igaz, laikusok esetében mindenképp. És ők vannak többen.)

Pedig nincs a zsűri könnyű helyzetben, az elefántot kell a kamillavirággal összehasonlítania. 14 épület 14 kérdést vetett fel és 14-féle választ adott – a 21. század már csak ilyen. Volt formai játék gondolatisággal megvibrálva, szívószálból, volt szuper-progresszív üvegkocka a hegyoldalban design-fotellel a kirakatban, hadd vakuljanak a polgártársak, volt érzékeny építészeti eszközökkel megfogalmazott óvoda-iskola kivizöldben, hommage a 20. század építészetének, melyre a valahai NDK szelleme vetett sötét árnyat, nagyon konzekvens és nagyon építészes irodaházak, és többek között egy megvetett pláza is – szegény el is vérzett rögtön. A kispadon ülve eretnek gondolat motoszkált a fejemben: vajon műfaji megvetettsége okán-jogán megítélhető-e egy épület? Kedvenc kritikusom is mintha erre célzott volna – hiába utáljuk, van. És ha van, akkor muszáj neki kinéznie valahogy. Az építész számára ez is kérdés, amire választ kell adnia, nem viselkedhet agresszív kismalacként. Úgyhogy szerény véleményem szerint az, aki elviszi mások helyett a balhét, megérdemli az építészeti kritikát, mert csak akkor várható, hogy ebben a műfajban elviselhető alkotások szülessenek – nem biztos, hogy a szimpla utálattól gyorsan kihal a pláza, a dinoszauruszok is sokáig húzták.

 

Winkler Barnabás szellemet idéz
Barcza Gergely átveszi a díjat
 

 

A zsűri bravúrosan elkerülte a buktatókat, és a nagy szórás ellenére biztos kézzel választotta ki a nyerteseket. A győztes ház – bár építészeti megfogalmazását tekintve nyilvánvalóan súrolja a laikus közönség vizuális ingerküszöbét –, meggyőzte őket humán értékeivel. Ehhez persze kellett, hogy járjanak benne, élvezzék a ház életét. Újabb fontos felismerésem a perifériáról, hogy a külső-belső nézőpontokra bátran komponált, mély gondolatisággal bíró, fotogén épületek előtt a lakható, használható, élhető kocka vitte el a pálmát. Nem azért, mert kocka, hanem, mert működik, mert nem telepszik rá a használóra, csak keretet ad a létnek. Történetesen az építész-létnek. Félreértés ne essék, mindezzel nem az ennél szofisztikáltabb építészeti szempontok jogosságát vitatom, csak összegzem a tanulságot.

Igen szép, humánus tanulság az is, hogy a terv kategória győztese egy ebben a házban született terv lett, méghozzá szintén nagyon konzekvens gondolatisága és annak egyszerű formai közlése nyomán. Egy ház alakú ház. Jól esett ránézni, mindenki megérthette az üzenetét.

Egy ponton bizonytalanodott el a nagyérdemű zsűri, és ez nem is szégyellte bevallani. Éspedig a számomra – és úgy tűnt, nem csak a kispad, hanem a tanult kritikusok számára is – legizgalmasabb építészeti mű láttán. A tapolcai domboldalba álmodott szállodáról van szó, amely mérhetetlen erővel idézte fel az építészet drámáját, a természet és az emberi alkotás közt feszülő feloldhatatlan ellentmondást. Aminek elkendőzéséhez kevés a téglaburkolat és a regionalizmus, bátrabbak tehát nyíltan megmutatják. Ez az anti-teraszház kétségbevonhatatlan érzéki benyomással hatott, de az értelmezéséhez nem talált kapaszkodót a befogadó laikus közeg - az építészekről nem tudok nyilatkozni. Viszont ott volt, helyet kapott, és ez előrevetíti, hogy néhány év múlva micsoda magasságokba szárnyal majd a Média Építészeti Díjának átadását övező ceremónia. Azt ugyan kétségbe vonom, hogy a tisztelt zsűritagok addigra mindnyájan üvegfalú villába költöznének, és nem csak a sajtó képviselőinek anyagi helyzete okán. Az építészek szempontjából szerencse, hogy vannak yuppie-k, akiknek a reprezentáció fontosabb az élhető környezetnél, bár luxuslakásra is láthattunk más példát, nem kevésbé szofisztikáltat, ráadásul nagy profizmussal és megkapó szerénységgel bemutatva.

Az Index közönségszavazásán mégis a Divatcsarnok győzött, amely ügyesen választotta szét a kortárs és hagyományőrző magatartást, megnyerve ezzel a közönség szívét. Pardon, a Párisi Nagy Áruház – hogy miért, az kérdés, hiszen jórészt irodákkal van tele, és a pesti szlengből a Divatcsarnok valószínűleg nehezen lesz kiirtható, már csak rövidsége okán is. Úgyhogy innen, a kispadról talán megengedhető az első házasságból származó név használata.

Ahogy annak kritikus észrevételezése is, hogy az építészek szívét jellemzően a leginkább „értelmetlen”, leginkább öncélú alkotás nyerte meg, ahol a kérdés mindössze az volt: hogyan reprezentáljuk magát az építészetet. S nem itthon, hanem Dubaiban. Hát, ott könnyű. Hazai pályán más a közönség, szigorúbbak a bírók, göröngyös a terep és szögletes a labda. A cél azonban itt is ugyanaz: betalálni a kapuba. Mert csak akkor ujjong a nézősereg.

Az Építészfórum egy este erejéig angol gyepet terített a buckás pályára – nagyon jó kis este volt. És…. the show must go on!

Zöldi Anna

fotó: Váradi Viktor 

2 vélemény | vélemény írásához jelentkezzen be »