„A mi generációnk nagyon sokat tudna tenni”

Bardóczi Sándor portréja Mohácsi Sándorról a szabad terek megújulásának gátjai kapcsán. Az s73 ügyvezetőjének véleménye a szakma kihívásairól, az ideális pályázati procedúráról, az önkormányzati hiányosságokról, civil szféráról és kamaráról. Minden, ami KÖZTÉR (vagy legalábbis ami annak akar látszani) górcső alatt a ZÖLDÖVEZETBEN.

1/2
Mohácsi Sándor

Bardóczi Sándor: A gátakat, amelyekről beszélni fogunk, kizárólag szakmai, esetleg jogszabályi gátakként értelmezed, vagy társadalmi, financiális, gazdálkodási, netán közízlésben megnyilvánuló gátakat is érzel?

Mohácsi Sándor: Azzal kezdeném, hogy amiről most beszélgetünk, az a BME szakmérnökijén már elfogadott témavázlatú, de időhiányom miatt meg nem írt szakdolgozatom váza. Ebben ugyanúgy kitérek az ökonómiai, jogi, szabályozási, társadalmi és szakmai problémákra egyaránt. Azaz kitérnék, mert nagyjából minden csak a fejemben van meg.

BS: Rendben, vegyük akkor sorra a problémákat! Mi legyen az első?

MS: Talán a jogi, szabályozási oldal. Először is rendkívül alacsony fokúnak találom a településrendezési szabályozás által a kezünkbe kerülő eszközöket. Ezek mellett maga a tervezési jogosultság kérdése sem letisztult. A Harvardon, ahol az egész egyetemi tájépítész képzés elindult, ma már ott tartanak, hogy a köztértervezésnek külön tanszéke van, amely nem színtiszta tájépítészet, építészet vagy várostervezés, hanem urban design. Ez a lépcső nálunk még nincs meg, bár mi tudatosan jelenítjük meg az s73 arculatában ezt a kifejezést. E mesterfokozatra jelentkezhetnek építészek, várostervezők és tájépítészek egyaránt, amely mutatja, hogy ez egy határterülete mindhárom szakmának. Vagy inkább kapcsolódási pontja. Ehhez képest nálunk épp úgy tervezget É1-es, K1-es vagy TT1-es kolléga ezen a területen, holott nem mindig van meg mögötte a kellő tapasztalat. Most ráadásul csak az Építész Kamarán belüli mérnöktársadalomról beszélünk, és még egy szót sem ejtettünk a Mérnökkamarában ilyen irányú tervezést folytatókról, vagy éppen a kamarán kívüliek népes csoportjáról.

BS: Magam is tapasztalom, hogy a két kamara nem igazán kommunikál egymással, pontosabban a kommunikáció abban merül ki, hogy „ez nem a te dolgod!" Nem is beszélve a „sarlatánokról", akik a kamarán kívül, de igen jó megbízói kapcsolatokkal mindenféle retorzió nélkül járathatják le a szakmai nívót.

MS: A személyes véleményem az, hogy ha egy magánberuházó a megbízó, akkor dönthet arról a piac, hogy melyik tervezőt veszi igénybe. Még az is mindegy ilyen szempontból, hogy kamarai tag-e vagy sem. A megbízó dolga, hogy elhiszi róla: meg tudja csinálni. Ha mégsem tudja: magára vessen, persze a személyes felelősségvállalás és az életvédelem azért elsődleges. De ha egy KÖZTÉR tervezéséről van szó, akkor az KÖZÜGY, és mint minden közérdekben, adóforintból megvalósuló beruházásban a minimális követelmény a tervpályázat lenne. A kamaráink ez ügyben sárosak igazán! Mert nagyon kevés közügyben van tervpályázat. És ha van is, az nem megfelelő szakmai tartalmú. Ezzel nem valami fiktív szervezetet kritizálok, hanem azt, amelynek tagja vagyok és magam sem teszek még eleget azért, hogy mindez változzon.

BS: Hogy néz ki a te szemszögedből az ideális köztértervezési procedúra?

MS: Először is a városoknak jóval több időt és energiát kellene szánniuk a szakmai segítséggel történő programalkotásukra. Nagyon kevés városnak van jól ütemezett programja, intézkedési terve, pénzügyi terve, megfelelő adatbázisa arról, mi van a közterületein. Ha egy jó program mentén felmerül egy köztér tervezése, akkor első lépcsőként mindenképpen beiktatnék egy olyan ÖTLETPÁLYÁZATI SZAKASZT, ahol akár a város apraja-nagyja elindulhat. Én a részvételi tervezés terén ezt látom igazán megvalósíthatónak, egyben a közkommunikáció alapjának. Az ötletpályázat nagyon sok mindent letisztít egy köztér kapcsán, közben van idő pontos geodézia, telekjogi kérdések, tervezési paraméterek tisztázására, a döntéshozók is bele tudják élni magukat a folyamatba. A következő szint az ötletpályázat feldolgozott eredményeit magában foglaló, a helyi politikusi réteg által felelősen vállalt (!) TERVPÁLYÁZAT, ami már egy szakmai megmérettetés. Nagyon fontosnak tartom – és ez egyáltalán nem adott itthon – hogy az ötlet- és tervpályázat előkészítését egy erre szakosodott, közbeszerzésen kiválasztott piaci cég (mérnöki háttérrel is) bonyolítsa le, amely mindenhez alapadatot tud szolgáltatni.

BS: Álom, álom, édes álom…De azért van némi pozitív elmozdulás a pályáztatás terén az utóbbi időben. Vagy te nem úgy tapasztalod?

MS: Kétségtelen, hogy ötletpályázati szinten egyre több a megjelenő pályázat, de ugyanez a tervpályázatok terén alig változott. Nagyon sokszor a „nincs rá idő" szlogennel takaróznak az illetékesek, a kamara pedig nem elég erős még, hogy érvényesítse – úgy vélem mindannyiunk – érdekét. A kiírt tervpályázatok is olyan alacsony színvonalúak, és annyira tele vannak hibával, hogy az ember kétszer meggondolja, indul-e rajta. Jórészt az esztétizálásban, jobb esetben a funkció meghatározásban merül ki a kiírás, jellemzően nincs bennük felső összeghatár, tulajdoni lap, nem gazdálkodás szemléletű az összeállított kiírások zöme. A közterületen például ott tornyosul az a telekjogi probléma, ami mondjuk egy közteret átszelő út esetében 2 km hosszan ugyanazon a helyrajzi számon behoz a képletbe például egy közútkezelő szereplőt, akivel aztán külön egyezségre kell jutni. De például a kiírók minden szemérem nélkül határolnak le úgy tervezési területeket, hogy abban magántulajdonok tucatjai maradnak, és a tervezőre próbálják meg ráterhelni, hogy ez ügyben dűlőre jusson a kérdéses tulajdonossal.

BS: Térjünk rá a gazdasági gátakra. Mit értesz ez alatt?

MS: Elviekben a köztér, közpark fejlesztése egy alacsony költségvonzatú dolog, hiszen itt 15-30 ezer Ft-os négyzetméter árakban gondolkodunk, szemben az épületek akár több százezres nagyságrendű négyzetméter áraival. A fenntartási költségek is alacsonyabbak, ha 1 m² gyepet 1 m² aszfalttal, vagy ha egy útsorfát egy kandeláberrel hasonlítunk össze. Ez tehát egy fajlagosan alacsony beruházás, amelyet azonban TARTALMILAG LESZEGÉNYÍTENEK szociális jóléti beruházássá. Sehol nem nő össze az a gondolat, hogy amennyiben a megújítandó köztér körüli relatíve alacsony áron kínált ingatlanokat felvásároljuk, ezáltal egy „TELEKBANKOT" hozunk létre, akkor a köztér megújítás után ebből a fejlesztésből profitálni lehetne a település számára. Persze nem biztos, hogy a nem közérdekű ingatlanlobby erre egyébként nem mozdul rá.

BS: Már hallom is lelki füleim előtt ezzel kapcsolatosan a polgármesterek panaszát, miszerint a településeket az eddigi politikai kurzusok fokozatos elvonásaikkal annyira kivéreztették, hogy nemhogy ilyen telekbankra (ami egyébként teljesen szimpatikus ötlet), de még a közfeladatok ellátására sincs elegendő pénzük. A bank pedig miért hitelezzen neki, ha ugyanezeket a telkeket ő is felvásárolhatja?

MS: Nézd, valahol a folyamatot el kell kezdeni. Nem állítom, hogy ez nem egy idealista elképzelés, de midig lehet tanulni a hibákból, nyomást gyakorolni a felettes végrehajtó hatalomra, és lobbizni a lehetőségért. Bár a problémát magam is látom. Ugyanakkor nem tapasztalom, hogy egy-egy projekt átgondoltan, szervesen egymáshoz kapcsolódva valósulna meg. A köztérfejlesztések szereplőinek – tervező, főépítész, főkertész (ha van), bizottság – ökonómiai tudatossága alacsony fokú, és ha máson nem, hát legalább ezen muszáj változtatni gazdasági szakemberek bevonásával.

BS: Nézzük meg hogyan néz ki ez a gátrendszer a te szemszögedből társadalmi oldalról!

MS: Először is magának a köztérnek a szerepe is tisztázatlan. Annyi sem tiszta a dologból, hogy egy FŐTÉR elvben a közösségi élet legfőbb színtere kellene, hogy legyen. Szereptévesztésben vannak a döntéshozóink, amikor esztétizálnak vagy „terveznek". A köztulajdon fogalmának újraértelmezése nem történt meg, még nem vagyunk POLGÁROK a szó el nem csépelt értelmében. Hiányzik belőlünk a felelősségérzet és a felelősségre vonás igénye, a civil szféra gyakran a helyi politika leplezett szócsövévé korcsosul. Magát a közösséget sem lehet egy közberuházásnak pozitívan „örültetni", hiszen a folyamat úgy zajlik, hogy ma felkérem gyorsan a tervezőt, aki két hét alatt megtervezi, gyorsan megpályázzuk, felelősség nélkül kivitelezzük, és tessék: lehet fogyasztani. Természetesen így nem érzi a lakosság, hogy ez végső soron az övé: viszont a politikai vezető nagyon is érezteti, hogy ezt ő hozta létre. A civil szervezetek a szereptévesztésük folytán egy szakmai űrt igyekeznek pótolni, amely zöldfelület-gazdálkodási és -védelmi ügyekben ténylegesen jelentkezik. Ugyanakkor mindmáig avítt ideálképek fémjelzik a fejekben a köztér formai megjelenítését, miközben az életmód és a használati igények jócskán módosultak. A közterek esetében ez talán annyira nem is probléma, de az jól látszik akár Párizs kontra Budapest példáján is, hogy más a parkhasználati igény és a parkhasználók köre, ha 35 órás, vagy ha 40-50 órás egy munkahét.

BS: Huhh! Ezek után már csak félve kérdezek rá a szakmai problémákra…

MS: A társtervezőkkel kapcsolatosan jelentős konfliktus, hogy a mérnöktársadalom nagyobbik felében ismeretlenek az ökológiai és esztétikai szempontok. Ez már a képzésnél elinduló ellentét, és eredeztethető abból, hogy a tájépítész képzése során nincs összeeresztve az építésszel, a közműtervezővel, az úttervezővel és a többi társszakmával. A már említett urban design szakág, ami összehozná őket, teljesen alacsony fokú és nem tudatos a képzési rendszerünkben. Az ökonómiai szemlélet hiányáról, és a kamarai érdekképviselet hiányosságairól már ejtettem pár szót: ezek is jelentős szakmai konfliktusok. A főépítészek és a főkertészek (bár ez utóbbiból eleve kevés van) nem érzékelik mindig, hogy ők nem tervezői szereplők, hanem az összekötő kapcsok a köz érdekeit képviselők és a szakma között. A mérnöktársadalom általam negatívumként említhető szerepe abban is megnyilvánul, hogy kontroll nélkül (a mérnöktársadalom jelentős része felett nincs tervtanácsi ernyő) elhitetnek dolgokat a döntéshozókkal. Ilyen például a rendkívül erős beton lobbi, amely hatékonyan beszéli rá a laikus politikai vezetőt a drága műtárgyakra. Egy közművekkel teleszórt, 50 cm vastag (egyébként gyalogos közlekedésre tervezett) aljzattal rendelkező burkolatba pedig relatíve nehéz fákat dugdosni. Szó nincs arról például, hogy a fejlesztési területen hagyásfák maradhatnak: a kivitelező első dolga letarolni az építési akadályt. Szerintünk a köztér hagyományosan NEM A TERVEZŐ SAJÁT ÖNKIFEJEZÉSÉRE VALÓ. Egy műemléki környezetben lévő főtéren például a szabad tér „lecsendesítése" domborítja ki igazán a teret, a légvezetéket földkábelre váltása és a szép fák kibontása adja hozzá a legnagyobb értéket. Jelentős probléma még az is, hogy egy utolsó szögig megtervezett tér a kivitelezés során oly mértékig torzul a kivitelező által, hogy a terv és a „végtermék" köszönő viszonyban sincs egymással.

BS: Az általatok tervezett terek esetében hány százalékban tudjátok érvényesíteni a tervezői művezetést?

MS: Ezrelékekben mérhető. A megbízó nem különít el rá pénzt. De igazából, ha van is ilyen művezetés, csak annyit tudunk tenni, hogy beírunk az építési naplóba, amelyet a megbízó megnéz, és az aggályainkra esetleg közli, hogy az úgy neki megfelel, ahogy a kivitelező csinálta (esetleg gazdaságosabb is.) Ugyanakkor egy-egy rosszul elsült kivitelezés után mindig a tervező viszi el a balhét a közvélemény szemében. Az önkormányzatok 5-6 százaléka fontosabb munkáknál azért alkalmaz minőségi ellenőrt, de sok esetben ekkor sem érhető el a terv és a végeredmény konzisztenciája.

BS: Maradt még benned a köztértervezés folyamatát illető kritika?

MS: Nagyon sok. Itt vannak például az építésügyi hatóságok, akiknek szakmaisága odáig tud eljutni, hogy megvizsgálják, hogy az adott terveinkben 1/ megfelelünk-e a fakivágás és favédelem helyi előírásainak, 2/ megvan-e az előírt zöldfelületi arány. Slussz. Megeshetik, és meg is esik, hogy jogi szempontból egy tájépítészeti/építészeti generálterv teljesen mellékes tervként jelenik meg, azaz csak a szakmai tisztességünkön múlik, hogy nem egy pocsék tervet adunk le. Aztán itt van a kényszerütemezések kérdése, amelyek miatt a köztéri ügyek gyakran torzóban maradt alkotások lesznek. De még említhetném a társadalommal folytatott alacsony szintű kommunikációt, vagy a szakágak szakmai csoportmunkára való felkészültségének hiányát is.

BS: Hát a kommunikáción lehetne segíteni. Itt van például az építészfórum...

MS: Nem tudok cikket írni!!! Illetőleg nincs benne gyakorlatom, így az nekem idő. A MI GENERÁCIÓNK NAGYON SOKAT TUDNA TENNI, de ennek feltétele, hogy a vezető tervezőknek legyen elég ideje szakmai, szakmapolitikai kérdéseken gondolkodni. Legalább egy nap a héten, amikor csak ezzel foglalkozhat. A kreatív szabadidő hiánya nálam (és gyanítom sokaknál) összefügg azzal, hogy nincs kiépült egzisztenciám. „Polgárosodom", de még nincs meg a biztos háttér. Reggel 5-kor kivet az ágy, mert közvetlen felelősséggel tartozom 9 kollégám sorsáért, az idegi-lelki habitusomat megterhelik a kemény feltételeket diktáló szerződések, és a tengernyi munka. Hiányként élem meg, hogy nem publikálhatok vagy kommunikálhatok ezekben a kérdésekben, de állandó az időhiány.

BS: Hogy viszonyulsz a munkáitokat illető kritikákhoz? Mi a titkotok a pályázati sikerek terén? Mi az, amit megéreztetek a kor szavából?

MS: Nagyon kevés és nagyon alacsony színvonalú a szakmai kritika. Ugyanakkor végletekig maximalista típus vagyok, aki nem elsősorban a kritika, hanem a kegyetlen önkritika pártolója. Évek tanulási folyamata volt részemről, hogy ne vágjam oda egy-egy rosszabbul sikerült részletet illetően a nyomtatóból épp kijövő rajzra, hogy ez egy sz@r! Cégvezetőként, egy normális munkalégkör kialakítása érdekében erről le kellett, hogy szokjak. Pedig általában soha nem a grafikai megjelenés, hanem a (sokszor megbízó által diktált) koncepcionális dolgok miatt hordtam le az eredményt. Nyerni egyébként egyszerű dolgokkal lehet. Azzal, ami legalább hihetően reális. Nekünk ez egyfajta új egyszerűség és egy csöpp helyhez kötöttség keveréke, azaz egyfajta ökologikus, „regionalista" minimalizmust keresünk (nem állítom azonban, hogy ez már letisztult volna).

BS: Ezekkel a dolgokkal tényleg lehet nyerni? Úgy hittem, hogy gyakran a grafikailag szépen kidolgozott látványtervek etetik meg a zsűrit…

MS: Lehet nyerni reális dolgokkal. Extra szituációkban persze előfordulhat, hogy az extravagáns újítás a nyerő, de az egy kegyelmi állapot a köztértervezésben. Ilyen volt az Új Irány a Millenáris Park esetében, ami egy nagyon pozitív példa egy barnamezőből való kiemelkedésre. Ennek is van helye, főleg a szemléletformálás terén, de a történeti főterek esetén szerintem inkább a teret kell arra megadni, hogy az emberek azt belakják, akár évszakonként más funkciókkal.

BS: Van valami filozófiai irányvonal, amit szamárvezetőként követsz a köztér megformálása közben?

MS: Koromból adódik, hogy még tanulok, érek. A természeti elemek és a művi elemek kontrasztjára épülő esztétikai minőség keresése azonban nagyon izgat. A személyes filozófiám nekem az, hogy a természeti dominanciájú terek (pl. közpark) esetében egyre természetszerűbb, egyre tájspecifikusabb, egyre lokálisabb szeretnék lenni, míg ahol egy művi elem dominanciájú térrel van dolgom, ott egyre élesebben szeretnék belenyúlni a téralakításba, hogy kontrasztot teremtsek.

BS: Tehát a közterek mellett a közparkok tekintetében is számítotok munkákra?

MS: Alapvetően ma köztértervezési orientáció van a városokban. Ezért lehetünk beskatulyázva ebbe a köztértervező szerepbe. Nem tudom észrevetted-e, hogy nincs új közpark tervezési feladat, csak rekonstrukció. A legnagyobb zöldfelület tervezési projektünk a pécsi Tettye Park, de az is „csak" rekonstrukciós munka. Ennek okai az életmódváltozásban, a gazdasági környezetben, a szuburbanizációban és még ezer dologban kereshető. Bízom azonban benne, hogy a következő periódusban elindulhat egy ilyen folyamat, és ebben mi (vagy más a szakmából) szerepet kaphat.

BS: A problémák ellenére miért csináljátok?

MS: A jelen gazdasági és társadalmi szövetben értékmentő, talán itt-ott kicsi értékteremtő „túlélésre" hajtunk. Ha munkáinkon keresztül megóvjuk, feltárjuk két további évtizedre az ott már meglévő értékeket, ha sikerül az emberek mentális térképére pozitív előjelű köztereket „felrajzolni", akkor örülünk. Nem csak Nyugat-Európa köztérépítészetéhez viszonyítunk, hanem erősen koncentrálunk a pohárban lévő vízre is... Különben is ma már nem az a kaland, ha elmész nyugatra, hanem ha itthon maradsz.

az interjút Bardóczi Sándor készítette