A világ dicsőségére dolgozni

Az építész embe® című beszélgetéssorozat hatodik fejezetének két meghívottja, Bánáti Béla és Hartvig Lajos ovális képkeretbe foglalt, hatalmas méretben kivetített arca fogadta a közönséget. A kicsit nagymamás dizájnt (elnézést az igazi nagymamáktól) bizonyára a két építész által képviselt formavilág vicces kontrasztjának szánták a szervezők, melyet fokoztak azzal is, hogy a decens portrék hátterét harsány színekben pompázó retróminta képezte. Olyan volt az egész, mintha egy utoljára a hetvenes években kitapétázott nappali falára felkerült volna az ősi családi ereklyeként őrzött kopottas képkeret.

A beszélgetés alaphangját az a filmrészlet adta meg, mely még 2005-ben a 15 év tranzit című kiállításra készült. Ebben a két építész szakmai elveiről vall. A film legelgondolkodtatóbb – és egyben legvitathatóbb – részletei azok, melyekben az építészet mint mulandó művészet képzete nyer megfogalmazást. Bánáti és Hartvig úgy véli, hogy a magyar építészek még nem tanultak meg alkalmazkodni az építészettel szembeni új elvárásokhoz, azaz nem fogadták még el azt a sokak számára fájdalmas tényt, hogy ma már nem az örökkévalóságnak építünk. Építészeink azért túl sokat nem keseregnek ezen: szerintük az épület mint termék, illetve mint csomagolás elvét el kell fogadni, de csakis úgy, hogy közben szem előtt kell tartani a funkció és a környezetvédelem követelményeit. E gondolatoknak kissé ellentmondani látszik Hartvig Lajos ambíciózus magatartása: ő a saját maga és a világ dicsőségére dolgozik, s az európai kultúra szempontjából is fontos épületeket szeretne emelni.

 

 

A beszélgetés vezetője, Pásztor Erika Katalina – arra hivatkozva, hogy egy üzleti felmérés szerint a BH építésziroda az első tíz között szerepel Magyarországon – elsősorban arra volt kíváncsi, hogy Bánáti Béla és Hartvig Lajos milyen cégvezetési elvek révén vitték sikerre cégüket, s hogy mindezek érdekében milyen viszonyt igyekeznek létrehozni a beruházókkal. Bánáti Béla szerint ma olyan épületeket létesítenek az ingatlanfejlesztők, amelyekre 10-15 évenként, a változó divatokhoz való igazodás jegyében új csomagolás húzható. A hazai beruházók nagy része építészeti értelemben igénytelen és amorális, ez azonban nem menti fel az építészeket: a rossz befektető nem feltétlenül eredményez rossz házat. Az építésznek képesnek kell lennie arra, hogy a lehető legkülönfélébb körülmények között is vállalható épületet emeljen. Ha ez nem valósul meg, kudarcot vall.

A külföldi építészek magyarországi alkalmazásának ma már évtizedesnek számító vitája is terítékre került: Bánáti és Hartvig a teljes liberalizálás híve. Véleményük szerint ez a záloga annak, hogy megszabaduljunk az áporodott viselkedés- és szemléletmódoktól – a külföldi építészek olyan vérfrissítést jelentenének, amely felpezsdítené a provinciális, belterjes szakmai közgondolkodást, kizökkentené Magyarországot a kifulladni látszó „bontott tégla építészet," más néven az ún. kritikai regionalizmus rögzültségeiből, merev sémáiból. Ha ez megtörténne, könnyen lehet, hogy végre lenne olyan magyar építész is, aki világhírnévre tör.

Hartvig Lajos elmondta, hogy számára a dekonstruktivista építészet filozófiája a legizgalmasabb; Peter Eisenman épületei, Deleuze és Derrida művei jelentik számára az elméleti alapot az alkotáshoz.

Az est gazdagodásához a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem két növendéke is hozzájárult. Mesterházy Kata Farsang című videóprojektje és Boritás Viktor (Iwan) öndokumentációjának bemutatója egyfelől az áltudományos népbutítás mint reklám kérdéseit feszegette, másfelől egy ma már több évtizedes múltra visszatekintő sajátos művészeti irányzat új lehetőségeit, a legfrissebb technikai felszerelésekkel segített verzióját tárta fel.

A beszélgetés végén a vállalatvezetés fortélyai kaptak hangsúlyt. Megtudtuk, hogy az immár 22 főt számláló BH irodát egy szakember segítségével modern humánpolitikai elvek szerint szervezték meg, sőt, vezetőképzésre is sor került az iroda ambíciózus tagjai körében. Talán nem állunk messze a valóságtól, ha azt gondoljuk, hogy a mai magyar építészszakmában a szervezeti kultúra – finoman szólva – gyerekcipőben jár, s javarészt még ma is a véletlenszerűen alakuló „brigádszellem" érvényesül. Nálunk a HR-szakembereket minimum leszemélyzetisezik, de néha még le is mosolyogják. Jó látni, hogy ez egyre kevésbé van így. E sorok írójának ugyanis vesszőparipája, hogy idehaza számos szakmai őskonfliktus a vállalati kultúra hiányából, a szervezés elavult formáinak alkalmazásából fakad.

HP

fotók: KÉK