építészet : környezet : innováció

Ambrus Mária: Minek a díszlet?

"A díszlet az adott esemény eljátszásához kitalált, ideiglenesen felépített környezet."

Egy passzív embercsoport figyel egy játszó embercsoportot. Szemével, fülével figyeli, körülveszi, vagy egy irányból, vagy szabadon, vagy szabályozottan. Ha ez nem köztéri sakk, sportesemény, hirtelen bekövetkező utcai baleset, akkor ez a figyelemre építő színház. Színházban a figyelők többnyire ülnek, körülvesznek vagy egy irányból néznek egy nekik szánt, számukra eljátszott, korábban leírt vagy korábban megtörtént eseményt. Jó esetben az esemény újra meg újra megtörténik a szemük előtt.

A díszlet az adott esemény eljátszásához kitalált, ideiglenesen felépített környezet. Ha a játszóhely erre a célra épített épület, vagyis színház, a díszlet arra szükséges, hogy a színpadok vagy a stúdiótermek fekete, szigorúan funkcionális tulajdonságait időről időre megváltoztassa, hogy az éppen előadott eseményt számára megfelelő tulajdonságokkal rendelkező mű-környezettel lássa el. A mű-valóság megelevenedik - és elhiteti magát. Jó, ha a szereplő emberek éreznek maguk körül olyasmit, ami segít nekik az elhitetésben. A néző embercsoport számára a valósághoz hasonló, vagy éppen attól eltérő környezetben szeme láttára megtörténő - vagy csak elmesélt? - kitalált esemény elhihetőségét segíti. Valószínűleg fölösleges mű-hely készítése, ha van olyan igazi helyszín, amelyet ideiglenesen használhatunk színházi játékra. Olyan, köznapi életre készült helyek ezek, amelyek segítik tulajdonságaikkal a mű-élet szeletének (színdarab) közvetítését. Akár talált a hely, akár kitalált, azt kell megragadnia és kifejeznie, amivel a színdarab formájában és tartalmában kilép a mindennapi térből és időből - például verses írás, ahogy nemigen beszélünk, és három óra alatt három év múlik el benne.

Példa Jean Genet Paravánok című műve, amelynek egy előadása színházi funkciójú helyen, egy másik előadása egy előcsarnokban játszódott, mindkettő Zsótér Sándor rendezésében.
A színmű szürreális összefüggésben ábrázol egy köznapi eseménysort. Az egyik előadás (1993) egy önmagában is ritka funkciójú, színházi üzem céljára készült díszletszerelő csarnokban - vagyis nézőtér nélküli mű-színpad csarnokában zajlott a Miskolci Nemzeti Színházban. A szerző rendkívül pontos, aprólékos díszletre és díszletváltozásra vonatkozó utasításrendszert írt a darab szövegébe. Amennyi megfejthető belőle: az események különös összecsúszásait, átfedését, párhuzamosságát szolgáló állványrendszert tervezett (írásban) képekkel, pontosan leírva, hogy azok mit ábrázolnak. Szándékunk az volt, hogy a szerzői előírásokat pontosan kövessük - ezt az a tér lehetővé tette volna -, mégis hosszú kompromisszum-sorozat végére félresikerült képeskönyv lett a díszlet, és az előadást legalábbis nem segítette. A másik előadás helyszíne az Ódry színpad előcsarnoka (1999) lett a rendező választása alapján. Szokásos előcsarnok - ki-bejáratok, szélfogó, porta, lift, lépcsőház, dombormű, oszlopok. Mindezek életre keltek, a kőpadló sivatag lett egy játékautótól, a freskó a falu előtere, a szélfogó bordélyház. A nézők álltak és mentek, ha kellett. Lehetne egy harmadik előadás, a szerző szándékait megvalósítva.

A példa elvezet a 'milyen a díszlet?' kérdés felé. Hogy lehet megtalálni végtelen sok lehetőségből azt, amely pont akkor és ott a lényeget ragadja meg, és igazán segít azt kifejezni. Általános az élő hely színpadi hasonmásának előállítása, ami kb. 100 éves múltra tekint vissza. Általam is ismert gyönyörű példája a ma is látható Puccini: Bohémélet című előadás az Operában, Oláh Gusztáv megőrzött és rekonstruált díszletében. Mű padlás, mű Párizs, mű park, együtt dolgozik a zenével, a történettel és sikeresen elhitet valamit a hely ábrázolásának útján.

A korábban említett talált-kitalált hely különös ötvözetei Anna Viebrock német tervezőnő művei az utóbbi 10-15 évben. Megtalál érdekes és az előadás számára megfelelő helyeket - lakott vagy elhagyott középületek termeit, és titokzatos, sajátos módon újra előállítja őket a színpadokon. A torzítás, nagyítás, kicsinyítés fölemeli ezeket a helyeket mindenféle értelemben. A profanizáló lámpatestek, feliratok jelzik a megszokott helyeket, az eseményekkel látszólag semmilyen kapcsolatban nincsenek, valójában folytonos bizonytalan-megfoghatatlan érzést tartanak fönn azzal kapcsolatban, hogy hol vagyunk és mit látunk.

 

 
 
 
A Bertold Brecht: Kaukázusi krétakör című előadás (Vígszínház, 2003, rendezte Zsótér Sándor) díszlete részünkről ezt a megközelítést próbálta utánozni - a helyszínként választott valóságos hely egy nézőtér, ami a színdarab kb. 14 helyszínét foglalja össze olyan rendszerré, amely meg sem közelíti ugyan a leírt helyzetek sajátosságait, de utakkal, emelkedésekkel, széksorokkal, általunk meghatározott mozgássorokkal képes az egyhelyben vándorlás körülményeit legalábbis funkcionálisan megteremteni. A nézőtér határoló felületei szándékunk szerint egy létező terem gondos lemásolása alapján készültek. A lemásolás értelmére másolás közben lehet rájönni - az eredeti, valóságos épületbelső örökre, legalábbis hosszú távra készül, sok pénzbe kerül, így tervezésébe rengeteg szempont épül be, az általa takart épületszerkezettől az épületgépészetig. A gondosan megtervezett belső kéreg, kiemelve eredeti összefüggéseiből több is, kevesebb is lesz, mindenesetre hordozza és közvetíti létrejöttének folyamatát, azt a meghatározottság-rendszert, amit a színpadra tervezett ideiglenes használatú, gyorsan darabokra szedhető, majd szintén gyorsan (2-3 óra) újra felépíthető mű-tér tervezésénél nincsen jelen. A mű-tér tetszőleges látványának kitalálása nem vezet jóra, hacsak nincs az előadás oldaláról olyan kényszer, ami meghatározza.
 
 

 

Két Csongor és Tünde (rendező: Zsótér Sándor), 1994, Szolnok: gyerekeknek szóló előadás nagy, felső gépezettel rendelkező színpadon. Arra törekedtünk, hogy az összes csodát, repülést, földöntúli elemet pontosan megjelenítsük. Rengeteg tárgy épült be ezek érdekében - szállítószalag, MIG 24 vadászgép vezetőfülkéje, forgó asztalok, tudományos-fantasztikus mű-égbolt próbálkozott azzal, hogy közvetítse a történetet és elkápráztassa a nézőket. Valami valószínűleg sikerült is, és el is veszett az előadott műből. A második: 2004, Kamra - Vörösmarty 10 év alatt számtalanszor átírt műve még megfejthetetlenebbnek tűnt, a terem kicsi, alacsony, színházi gépezet gyakorlatilag nincs. Meg így, 10 év elteltével mást próbál megragadni, aki újra nekivág az előadás-csinálásnak.

Az eredmény: fekete dobozban fekete doboz - kávéház-féle, ahol minden szereplő a helyén ülve vág neki a földi vagy földalatti hosszú utazásnak. A délibáb-tévedés-csapda itt talán csak fejben követhető a nézők és a történet által egy csoportba sodródott szereplők részéről. Egy színikritikus se ki-se be örökkévaló egzisztencialista 'ülésteret' érzékelt a Kamra terében. Ez így szép is lenne, mint műbírálat - a valóság az, hogy a statikus, monoton helyzet csak akkor válik értékké, ha a szereplők ülőhelyükben túlzottan jelen vannak, erőteret képeznek kapcsolataikkal és közölnivalóikkal, belevonva a szeánszba a nézők csoportját.

 

 

Arthur Miller: Az ügynök halála (Szegedi Nemzeti Színház, 1997, rendező: Zsótér Sándor) Agyonnyomnak a házak - ez Willy Loman visszatérő panasza. Kis vidéki házát benövi a város, az árnyékben semmi sem terem meg - ez a környezete élete szétbomlásának. Az első olyan díszlet, ami igazán tiszteletre méltó színházi tér, így az ember elfogódott vele szemben. Végül a színpadra kisház-kép és felhőkarcoló-kép került - mindkettő meghatározott képzőművészeti alkotás transzformációja (magyarul ravasz lopás) azt hiszem, jó ügy szolgálatában [az inspiráció forrása többek között Rem Koolhaas: Delirious New York c. könyve volt - a szerk.]. Kevés pénz volt, ezért a színpad üzemi területének használatát is engedélyezték - világítási híd, lift, vasfüggöny, zenekari árok is részt vettek az előadásban.

 




 

Benjamin Britten: Szentivánéji álom, opera (Szegedi Nemzeti Színház, 2001, rendezte Zsótér Sándor) Britten operája zenével újra elmondja, ezzel megerősíti, pontosabban érzékelhetővé teszi, számomra egyszerűen kifesti a színművet. Az első operadíszlet, áhítattal és tisztelettel tervezve. Elképedtünk, hogy az énekesek mindent el tudnak énekelni már a próbakezdésnél. Végre sikerült változó díszletet tervezni - rendes tüllerdőt, ami a barokk színházi tér, a darabra rakódott romantika és szépségeszmény, mesekönyvből kiollózott műerdő segítségével csodát próbál beszélni. A vele néha egyidejűleg létező külvárosi útkereszteződés döglött szamárral a valóság felé tereli a képzeletet. A szerelmespárok testére vetülő uralkodó arcok biodíszlet, Vati Tamás táncművész, az előadásban koreográfus ötlete volt, a környező színházi tér használata (páholyok) Zsótér Sándoré.

Az 1990-2004 közötti kb. 54 előadás rendezője Zsótér Sándor, az előadások terveit közösen készítjük.

Fotók: Domaniczky Tivadar (Kaukázusi krétakör, Csongor és Tünde); Veréb Simon (Szentivánéji álom, Az ügynök halála)


vélemény írásához jelentkezzen be »