Az Alexanderplatz szépsége - Hans Christian Post

A 8. Budapesti Építészeti Filmnapokon a Végállomás, Alexanderplatz rendezője, Hans Christian Post is jelen volt. A rendező a Koppenhágai Egyetem professzora, doktori disszertációját a berlini Alexanderplatz 1993-as pályáztatásából írta. Kollhoff, Libeskind, Gehry - interjú Berlin urbanisztikai átalakulásairól Fehér Gábor tollából. 

Fehér Gábor: A kettéosztott Berlin két fele eltérő várostervezési stratégiákat követett az 50-es évektől kezdődően: az NSZK-ban a leginkább Kleihues által támogatott kritikai rekonstrukció jegyében történtek városfejlesztések, míg az NDK-ban a panelből építés és a háború utáni indusztrializált modernizmus volt előtérben. Mennyire voltak kapcsolódási pontok a kettő között?

Hans Christian Post: A kritikai rekonstrukció a 70-es évek végén, a 80-as évek elején jelent meg Nyugat-Berlinben a 60-as/70-es évek modernizmusára adott ellenreakcióként. Hirtelen nagyobb figyelem irányult a második világháború utáni purizmus során lerombolt, történelmi jelentőségű épületek iránt, és ez az érdeklődés nem csak az NSZK-ban, hanem Nyugat-Európa más országaiban is megfigyelhető volt. A felismeréshez társult az az építési program, ami az urbanisztikai hiányokat igyekezett betölteni, a történelmi város léptékével és beépítésével összhangban, de nem a háború előtti időszak építészeti nyelvén megfogalmazva – a világháborút megelőző építészet szerkezetének, funkcióinak és dimenzióinak felélesztéséről van szó. 

Az IBA (Internationale Bauausstellung) keretében olyan nemzetközileg is elismert sztárépítészeket hívtak, mint Zaha Hadid vagy Daniel Libeskind, és ezzel egyidőben Kreuzbergben helyreállítási munkálatok kezdődtek. A modernista purizmus véget ért. Az NDK-ban is hasonló folyamatok zajlottak le, csak kisebb léptékben: Berlinben például a Nikolaiviertel esetében is a háborút megelőző korszakok építészetéből merítettek, de természetesen előregyártott betonelemekből. A világháború előtti éra iránt valő érdeklődés minden bizonnyal a német identitás keresésével állt összefüggésben. Berlin esetében az újraegyesítést követően a kritikai rekonstrukciót a város egészére kiterjesztették, mivel arra lehetett számítani, hogy nagyon sokan fognak a városba költözni, éppen ezért a beépítés sűrítése mellett döntöttek.

Felmerül a kérdés, hogy hol, mennyire és milyen módon szükséges ez a fajta beépítés: Gründerzeit stílusában vagy az NDK indusztriál-modernista épületeihez illeszkedve, netán még vissza is hoz valamit azokból az építési elvekből. Ehelyett hirtelen mindenütt ez lett az imperatívusz. A Leipziger Straßén lebontottak egy juharlevél alakú éttermet, mert nem tudtak vele mit kezdeni, és a helyén egy Gründerzeit stílusú lakóépületet húztak fel, míg mögötte az NDK modernista épületei álltak. Az lett volna a cél, hogy a város arculatát egységesítsék, ehhez képest pont az ellenkezője történt: a tömbök már nem reagálnak egymásra. A Hansaviertel is modernista környék, ugyanakkor teljesen jól működik és funkcionális. Berlin elég nagy ahhoz, hogy ezt a diverzitást megeméssze.

F.G.: Daniel Libeskind és Rem Koolhaas is hasonló véleményen voltak, amikor az uniformizáció és a Hans Stimmann-féle túlszabályozás ellen emelték fel a szavukat. A diskurzus végig arról szólt, hogy a Gründerzeitot idéző sűrű beépítéssel egy folytonos történeti ív felrajzolása történjen vagy érdemesebb-e meghagyni az űröket és Berlin töredékes, szétzilált történetét felmutatni, ami a beépítésben is megmutatkozik.

H.C.P.: Sok értelme van sűríteni a beépítést, de nem akárhol. Ezidáig nem volt szükség rá, mivel az a várakozás, hogy elképesztő tömegek fognak rövid idő alatt Berlinbe áramlani, nem következett be, viszont az utóbbi években lakáshiány mutatkozik az ideköltözők miatt. Egyes városrészekben – mint például a már említett Hansaviertel – a zöld területek egyáltalán nem okoznak problémát, máshol viszont nagyon is érthető és indokolható a sűrűbb beépítés. A Karl-Marx-Allee esetében nincs szükség 14-16 autósávnyi kiaknázatlan területre úgy, hogy mögötte sincs semmi.

Egy másik fontos lépés a különböző városi funkciók még változatosabbá tétele lenne, különösen azokban a városrészekben, ahol a modernista építészet miatt a rekreáció, a szolgáltató szektor és a munkahely térben is elválnak egymástól. Az is nagyon problematikus, ahogy stílusbeli alapon is megpróbálják visszahozni a múltat. Ebben is megfigyelhető különbség a 80-as és a 90-es évek között: a 80-as években a lakásépítésen volt a hangsúly, míg a 90-es években már az esztétikumon – ahelyett, hogy egy élhető és funkcionális város lett volna a cél. Berlin most ennek látja következményeit.

F.G.: Meglepő ez egy olyan várostól, ami olyan a múltat érzékenyen és komplexen bemutató építészt is foglalkoztatott, mint a Zsidó Múzeumot megálmodó Libeskind. Több látomásos terve is készült Berlin számára, többek között a Potsdamer Platzra is pályázott, és a szakma is egyetért abban, hogy emlékezetpolitikai szempontból kifinomult terveket készít.

H.C.P.: A Potsdamer Platzra készült tervét Rem Koolhaas és Volker Hassemer is nagyon inspirálónak tartotta, bár utóbbi úgy vélte, túlzottan a közgondolkodás előtt jár – én is egyetértek abban, hogy nagyon ügyesen kezelte az űröket és azokat az adottságokat, amiket készen talált a téren. Nagyon furcsa, hogy a Potsdamer Platz mind a mai napig nem integráns része a városnak annak ellenére, hogy építészetileg feltöltötték. Talán Libeskind tervével másképp lett volna. Szinte mindig második díjban részesül, talán azért, mert a tervei túl sok és nehéz kérdést vetnek fel. Egy korábbi koncentrációs tábor helyén épülő lakóövezetnél is ő vetette fel, hogy ez így nincs rendjén.

Az „örök" második ennek szól. Az Alexanderplatznál is erről lehetett szó, hogy elismerték, teljesen igaza van abban, ahogy a tér történelmét kezeli. Persze az olyanok, mint Stimmann mindenképp pórázon akarták tartani és inkább hagyni, hogy olyan építészeti jeleket hagyjon, mint a Zsidó Múzeum, de azt nem, hogy a várostervbe is belenyúljon. Libeskindet akkoriban tanácsadóként kellett volna foglalkoztatni és az Alexanderplatznál is ő volt az, aki a várostervezők helyett elvégezte az érdemi munkát. A pályázati kiírásban egy szó sem esett holokausztról vagy nácizmusról, vagy akár az ott élő lakosságról. Az NDK építészete sem úgy merült fel, amit feltétlenül meg kell őrizni, ehelyett minden arról szólt, ami már nem állt. Libeskind azzal kezdett valamit, ami adott volt. A tervének legjobb részei a leírások és a magyarázatok voltak, amiben kifejtette, hogyan kellene az NDK örökségéhez nyúlni, figyelembe venni a helyieket, akik továbbra is a környéken élnek és persze a tér egész történetét. Ez persze nem könnyű, ha a város munkahelyeket és beruházásokat akar látni.

F.G.: 1991-ben Stimmann felvetette egy egyezmény gondolatát a város átalakításában és újjáépítésében résztvevő felek között, hogy egységes keretet adjon a munkálatoknak és közös nevezőre hozza az aktorokat. Ezzel egyidőben Volker Hassemer elindította a bázisdemokratikus alapon működő nyilvános diskurzust, a Stadtforumot, ami hasonló célokat tűzött ki, mégsem lett belőle semmi. De miért?

H.C.P.: Habár én nem így látom, de sokak szerint talán túl sok eltérő és idealista vélemény artikulálódott, amivel a várostervezésért felelős hatóság nem tudott mit kezdeni. Néhány évvel ezelőtt Hassemer elárulta nekem, hogy akkoriban a Stadtforumon formálódó diskurzus nagyon inspirálta őt és ez segített neki elviselhetővé tenni azt, hogy minden héten új pályáztatás ment át a kezei között. Ettől függetlenül – ahogy Bruno Flierl is fogalmazott – nem lett eredménye a fórumnak. Városfejlesztési szempontból is nagyon nehéz eset volt Berlin, mivel a beruházók számára a város NDK része maga volt a vadnyugat. Erre a városvezetésnek is kellett valamit reagálnia, és Kollhoff tervét választották. mindenki arra várt, hogy a gazdaság óriási löketet kap majd a beáramló tőkétől, de ehelyett a befektetők elmaradoztak és az új építkezések messze alulmúlták a várakozásokat. Éppen ezért attól tartva, hogy nem lesz beruházói akarat, elkezdtek engedni a nyomásnak.

F.G.: Ez volt a fő oka annak, hogy Hans Kollhoff kapta az első díjat? Volt olyan vélemény, hogy a terve egy kolonializáló gesztus, a Rockefeller Center modelljének kisajátítása és az NDK-ra való átültetése. Ugyanakkor többen értékelték, ahogy két centrumba, az Alexander- és Potsdamer Platzra koncentrálta az üzleti világ tőkéjét, megkímélve a történelmi belvárost a telekspekulációtól.

H.C.P.: Az Alexanderplatz tipikus esete annak, ahogy megváltozott a széljárás. A tervpályázat első fázisában még mindenki a gazdasági bummot várta, a város exponenciális növekedését, majd később rájöttek, hogy nem így lesz. Ekkor kezdték el beadni a derekukat, és persze a beruházók Kollhoff tizenakárhány felhőkarcolóját akarták. A politikusok szimbolikus gesztusról és a város lemaradásáról beszéltek. Dieter Hoffmann-Axthelmmel is beszéltem, aki szerint épp ellenkezőleg, egyáltalán nem lehetett sejteni, hogy a tőke kiáramlik Berlinből. Ehelyett mindenki még az újraegyesítés eufóriájában volt, és sokkal inkább azon állt a dolog, hogy nagyon sok politikus már évtizedek óta magasházakat akart.

Nehéz megmondani, hogy a zsűri tagjai közt milyen játszmák zajlottak. Hassemer állítása szerint egy gesztusértékű jelzést akartak tenni, hogy számukra az NDK területén lévő Alexanderplatz a legfontosabb tér, és azt hitték, hogy a kelet-németek ehhez még tapsolnak is. Meglepődtek, hogy a lakosok nem kértek belőle, ehelyett csak a terüket és egy kis zöldet akartak visszakapni. Ráadásul Kollhoff épületeit ugyan a Rockefeller Center inspirálta, de a zsűri NDK-tagjait a sztálinista építészetre, az 50-es évekre, és konkrétan a moszkvai Lomonoszov Egyetemre emlékeztették. A Potsdamer Platzra benyújtott tervénél már megismerhette az építészvilág a magasházait, és minden aszerint csinált, ahogy az a nagykönyvben meg van írva.

A kritikai rekonstrukció képviselői összhangban voltak Kolllhoff ún. „új egyszerűségével" (neue Einfachheit) és a zsűriben is ők voltak nagyobb számban, köztük Kollhoff barátai is. A terve ráadásul jól kezelte az előirányzott négyzetmétereket is, ami a befektetőknek is tetszett. Libeskind tervében egy telken akár több cégnek is osztoznia kellett volna, ennek egyetlen befektető sem örül – ahogy annak sem, ha azt mondják neki, hogy bizonyos telkekre nem lehet építeni, mert az valamit kitakarna. Kollhoff biztosra ment: csak egy rendezési tervet kellett volna bemutatnia, alaprajzzal és léptékkel, ehelyett már a konkrét épületeit és azok stílusát is prezentálta, ezzel belopta magát a zsűri szívébe. Libeskind dekonstruktivizmusát kevésbé értékelték.

F.G.:  Most Frank Gehry tervez egy lakótornyot a térre. Bruno Flierl 1993-ban annak adott hangot, hogy Kollhoff magasházai tönkretennék az Alexanderplatz sziluettjét és kitakarnák a TV-tornyot. Mi a helyzet Gehry épületével, mennyire veszi figyelembe a TV-torony elhelyezkedését?

H.C.P.: Igen, Gehry úgy nyerte meg a legutóbbi pályázatot, hogy a 90-es években legalább annyira persona non grata volt Berlinben, mint a szintén dekonstruktivistaként számon tartott Libeskind. Őszintén megmondva nem vagyok elragadtatva a luxuslakásos megoldásáért, mert szerintem egyáltalán nincs tekintettel a környezetére. A tervezési hatóságok újabban nem veszik számításba a társadalmi kérdéseket. Nem volt arról sem egyeztetés, milyen hatása lesz majd az Alexanderplatzra, ha luxusingatlanok jelennek meg rajta. Legalább nem irodafunkciót kap a toronyház, hanem lakások lesznek benne. Ami a TV-torony és Gehry épületének kapcsolatát illeti: nem úgy tűnik, mintha lenne bármiféle reláció is köztük. Nem is Gehry magasháza fogja kitakarni a TV-torony nagy részét, hanem egy másik tervezett épület, amit orosz befektetők akarnak építeni.

F.G.: Hogyan változott meg a beépítésről és az építészeti stílusokról folytatott diskurzus az évtizedek során?

H.C.P.: Megjelent egy új generáció, amelyik új szemszögből és új távolságtartással tekint a múltra. Egy generáció, ami nagyon is érdeklődik a 60-as, 70-es évek és az NDK építészete iránt, és ami már nem fél a kommunizmus visszatérésétől. Stimmann, Kollhoff és a többiek még a második világháború alatt vagy közvetlenül azután születtek, és egész életükre megtanulták, hogy az újjáépítési láz modernizmusa egy megvetendő irány. Az új generáció viszont már nem ebben szocializálódott.

Amikor 2002-ben Berlinbe költöztem, az NDK-épületek miatt szerettem bele a városba. 1993-ban talán még én is Kollhoff tervét támogattam volna, de 2002-ben beleszerettem abba a Kelet-Berlinbe, amely az NSZK és NDK éveire emlékeztetett, ami bemutatta a város történetét. Az Alexanderplatznak is megvan a maga szépsége, minden lepusztultsága, melankóliája és üressége ellenére. Sokáig kézzel fogható volt, hogyan nézett ki a 70-es években, amikor elkészült. Megvolt a maga bája, és ez nagyon értékelhető. Mostanra már sajnos veszett ügy: a tér egyre hibridebb arculatot ölt, mivel az NDK építészetébe is annyira belenyúltak, hogy már nem lehet igazán megtalálni a kapcsolatot hozzá. Az Alexanderplatz az elvesztegetett lehetőségek terévé vált.

Fehér Gábor