Emberek/Praxis

„Az egységnek alá tudok vetni mindent” – Kiss Miklós

1/12

Emmaroz - fotó: Jaksa Bálint

Emmaroz - fotó: Jaksa Bálint
Emmaroz - fotó: Jaksa Bálint
Emmaroz - fotó: Jaksa Bálint
Kiss Miklós - fotó: Farkas Anna
DekoRatio Branding iroda - fotó: Jaksa Bálint
DekoRatio Branding iroda - fotó: Jaksa Bálint
Postamester háza - fotó: Jaksa Bálint
Postamester háza - fotó: Jaksa Bálint
Postamester háza - fotó: Jaksa Bálint
Emmaroz - fotó: Jaksa Bálint
Emmaroz - fotó: Jaksa Bálint
Emmaroz - fotó: Jaksa Bálint
Emmaroz - fotó: Jaksa Bálint
Emmaroz - fotó: Jaksa Bálint
Kiss Miklós - fotó: Farkas Anna
DekoRatio Branding iroda - fotó: Jaksa Bálint
DekoRatio Branding iroda - fotó: Jaksa Bálint
Postamester háza - fotó: Jaksa Bálint
Postamester háza - fotó: Jaksa Bálint
Postamester háza - fotó: Jaksa Bálint
Emmaroz - fotó: Jaksa Bálint
Emmaroz - fotó: Jaksa Bálint
1/12

Emmaroz - fotó: Jaksa Bálint

„Az egységnek alá tudok vetni mindent” – Kiss Miklós
Emberek/Praxis

„Az egységnek alá tudok vetni mindent” – Kiss Miklós

2016.04.22. 15:45

Cikkinfó

Szerzők:
Bán Dávid

Földrajzi hely:
Budapest

Építészek, alkotók:
Kiss Miklós

Tervezett arculatot Londonban, napszemüvegszalont betontégla polcokkal, gumiházat, komplett arculati tervet a budapesti repülőtérnek, üzletet Bielefeldben és Bécsben, különleges tárgyakkal belakott postamester házat - hogy csak néhányat említsünk a sokoldalú tervező munkáiból. Kiss Miklós projektjeiben azonban egy dolog állandó: az összetett koncepció. Bán Dávid írása. 

Bán Dávid: Nehéz téged definiálni. Te minek tartod magad?  

Kiss Miklós: Külföldön könnyebb a helyzet, mint itthon, ott általában designer és visual artistként mutatkozom be. Ez elég jól működik, mert nagyjából mindent lefed. Itthon ezt úgy próbálom megközelíteni, hogy számomra a legfontosabb összekapcsoló tényező maga a branding. Ez azt jelenti, hogy a grafikai arculattól egészen a térbeli megnyilvánulásig képes vagyok eljuttatni egy projektet. Lehet ez csomagolás, formaterv, de akár egy belső, vagy olykor külső dizájn is.

BD: Eredetileg minek készültél?

KM: Az én történetem úgy indult, hogy a Képzőművészeti Egyetem festő szakán végeztem. A diplomamunkám bekerült a Ludwig Múzeum egyik nagy csoportos kiállítására, majd kivitték Bécsbe, az Essl Múzeumba. Akkor úgy éreztem, megfogtam az Isten lábát: kint vagyok Bécsben, és képzőművész lesz belőlem. Nem akartam kifejezetten festő lenni, mert inkább térben szerettem gondolkozni. Akkortájt elég sok installációt készítettem - főleg múzeumok számára -, többek közt a Műcsarnoknak és a dunaújvárosi ICA-nak. Már akkor is térben gondolkoztam, minden műalkotásom konceptuálisan épült fel, nem csak hirtelen elgondolásból.

Részben a kényszer vitt rá, hogy elkezdjek grafikai terveken dolgozni. Egy időben sokat jártam ki Londonba, s amikor ott megláttam a Victoria and Albert Múzeum logóját, rájöttem, ha valaha is logót tervezek, annak grafikailag ugyanilyen frappánsnak kell lennie. Elhatároztam, hogy olyan portfóliót építek, amiben csak kristálytisztán végiggondolt és végigvitt anyagok lesznek. Persze voltak nagyon nehéz időszakok, túl kellett élni néhány évet, amíg ez beért, de sikerült.

Emmaroz - fotó: Jaksa Bálint
3/12
Emmaroz - fotó: Jaksa Bálint

BD: Mit jelent számodra a branding?

KM: Egy egyetlen fonalra felfűzött elképzelés vagy koncepció, amely mentén maga a mű elkészül. Ez számomra nagyon fontos. Emellett képzőművészként is tevékenykedem, ahol nincs megrendelői háttér, hanem egyéni elképzelés szerint dolgozom. Sokat váltogatom a műfajokat: van, aminek térbeli kivetülése van, másoknak online vagy nyomtatott felülete, vagy csak fotója. Fontos, hogy ezeket lehessen jól kommunikálni, mert az embereknek szükségük van egy vezérfonalba, amibe kapaszkodhatnak, amit szerethetnek. Szeretek rétegekben gondolkozni, hogy a munkáim azok számára is mondjanak valamit, akik nem ismerősök egy adott területen és azoknak is, akik ennél többet szeretnének. Valakinek már első ránézésre tetszik valami, míg mások esetleg megtalálják és felismerik a munkában elrejtett szimbólumokat is. És a mű mindkettőnek boldogságot okoz.

BD: Ma Magyarországon mennyire ismert, mennyire tudatos az arculat? Van erre igény?

KM: Van rá igény. Korábban magam is tudatosan vezettem ezt be, igyekeztem meggyőzni a megrendelőket az egységes megjelenés fontosságáról. Ám arra is rájöttem, hogy ha sok ember, ugyanolyan funkcióban, minőségben dolgozik egy projekten, akkor nem lesz meg az az összefogó erő, aminek hála, tartható az egységes koncepció. Minden tervező szereti az önmegvalósítást, ez egyrészt nagyon jó, ugyanakkor rossz is lehet, mert egészségtelen versenyt teremt. Engem már egy komplex dolog létrehozásával keresnek meg, ez gyakran a kommunikáció szintjére is kiterjed.

BD: Ez valószínűleg gördülékenyebben működik egy magánmegrendelő esetében. Volt egy Magyarország-identitásterved, ami végül csak terv maradt. [Az interjú másnapján jelentette be a főváros, hogy a Frank Design céggel dolgoztat ki budapesti arculattervet, amelynek elsőként bemutatott elemei nagyban épültek Kiss Miklós korábbi munkájára – a szerk.] Franciaország sok évvel ezelőtt a nemzeti színek és a Francia Köztársaságot és a szabadságot jelképező Marianne-figura felhasználásával egységes közigazgatási arculatot teremtett meg.Te mennyire tartod lehetségesnek ezt?

KM: A magánszférában az a jó, hogy a megrendelő dönt a saját sorsáról. Az állami szféra összetettebb és annyival nehezebb, hogy mindenki félti a saját pozícióját, mert nem biztos, hogy ugyanazzal a személlyel kezded és fejezed be a tárgyalást. A politikai szféra folyton változik. Van pozitív élményem is, a Design Terminál arculatát sikerült nagyjából egységesen végigvinnem. Lenne erre affinitás, és mindenképpen szurkolok annak, hogy egyszer sikerüljön végigvinni egy komolyabb állami arculati projektet is.

BD: Te a címer leegyszerűsített formáját használtad a tervedben. Hol láttál külföldön jól végigvezetett állami brandet?

KM: Először Londonban láttam olyat, hogy leegyszerűsítették a címert, bár nem tudom, hogy az bármilyen közintézmény logója lett volna. A magyar címer egyszerű elemekből áll, így nagyon alkalmasnak gondoltam erre. Nekiálltam és kidolgoztam ezt a sorozatot, kipróbálva, hogy mennyire lehet működőképes. Mindig a könnyen definiálhatóság és a használat felől indulok ki. E mögött a praktikusság van, hogy minél egyszerűbb legyen minden formájában használni, felmatricázni vagy egységesen megjeleníteni például a levélpapíron.

DekoRatio Branding iroda - fotó: Jaksa Bálint
5/12
DekoRatio Branding iroda - fotó: Jaksa Bálint

BD: Visszatérve az építészetre, alapvetően belsőépítészeti megbízásokon dolgozol?

KM: Eleinte csak két ilyen jellegű munkám volt: a Gumiház, illetve egy szemüvegbolt, amit pár emberrel együtt csináltunk. Utána egy ideig nem volt belsőépítészeti megnyilvánulásom. Ennek valószínűleg az lehet az oka, hogy a teljes grafikai és arculati megvalósításokra törekedtem, így nem volt elég belsőépítészeti hátterem egy hiteles portfólióhoz. Igazából most sincs nagyon, mert négy olyan elkészült munkám van, ami komolyabb publikációt kapott, s szerintem legalább 10-15 ilyen belsőépítészeti tervre lenne még szükségem, hogy hiteles legyek.

BD: Foglalkozol olyan belsőtervezéssel, ahol nem te építed föl a teljes identitást?

KM: Éppen most egy ilyenen dolgozo: cipőboltot tervezek az Octogonra, ahol a márka arculata már adott. Ebben a megkeresésben épp az izgatott, hogy miként tudok az építészeti elemekkel, színekkel, formákkal identitást adni egy már meglévő márkának. Ahol a vásárló nem az adott cipőt ismeri fel, hanem a boltot.

BD: Hasonlóan gondolkoztál akkor is, amikor a amikor a Heineken-pavilont csináltad? Ott mennyire hagytak szabadon mozogni a márkán belül?

KM: Ott valamelyest más volt a helyzet. Az első két együttműködésünk kapcsán – amikor azért többünk munkáit ismerték – arra figyeltek fel, hogy az én anyagom nemzetközi szinten is érdekessé vált, illetve az interneten is népszerű volt. Amszterdamban a vezetőség is felfigyelt rá, ezért három nagy reklámdíjra is elküldték a tervet, amit mindenhol díjaztak. A feladatban az volt érdekes, hogy miként lehet a Heinekenre utaló pavilont csinálni ett olyan pavilont csinálni, ami abszolút a Heinekenre utal. Úgy, hogy azt nem a szokásos módon kellett megjeleníteni, közben pedig mindezt nem túl nagy költségvetésből, mert Magyarországon készült. Ráadásul egy nap alatt kellett elkészüljek, mert az eredeti helyszínen nem lehetett megvalósítani, így egy napom volt az új helyszínre áttervezni a már kitalált projektemet.

Postamester háza - fotó: Jaksa Bálint
9/12
Postamester háza - fotó: Jaksa Bálint

BD: Hogyan találnak meg a magrendelések? Úgy tűnik, elég széles a paletta, amin mozogsz. Az üzleti brandek mellett nemrég mutattuk be a postamester házadat, ami megint egy másik téma.

KM: Általában én válogatom meg, miket vállalok el. Vagy beleszeretek egy projektbe, vagy nem. Ha nem szeretek bele, akkor inkább nem vállalom el. Egy stúdióban, ahol több grafikus dolgozik, sajnos rá vannak kényszerülve arra, hogy futószalagon gyártsák a dolgokat, nincs idejük az elmélyülésre. Ezzel szemben nekem megvan az az előnyöm, hogy ha elvállalok egy munkát, tudok rajta dolgozni akár két-három hónapot is nyugodtan. A postamester házában kézzel is dolgoztam, fűrészeltem, festettem együtt a tulajdonossal, akivel tudtunk identitást adni a háznak. Mert egy identitás megalkotásához nem feltétlenül van szükség grafikai jelre – egy ember, egy kép és egy ház is lehet identitás. Attól függ ugyanis, hogy mennyire tud karakteres lenni, mennyire tudja csúcsra járatni önmagát. A csúcsra járatás kifejezést azért szeretem, mert például ott van az egyik kedvenc műalkotásom, Banksy gránittömbje, amire ráírta Picasso egy mondását – amit Picasso amúgy sosem mondott –, hogy „a rossz művész másol, a jó művész lop”. Szerintem azért zseniális ez a mondás, mert manapság már nagyon nehéz eredeti gondolattal előállni, a meglévők szolgai másolása pedig elég ciki. Viszont ha ellopsz egy jó ötletet, és azt esetleg annyira nagyszerű módon tudod megformálni, új értelemmel megtölteni, akkor végül a tiédet ismeri meg a világ. A Facebook sem egyedi ötleten alapszik, viszont nekik sikerült csúcsra járatni. Persze azt majd a jövő állapítja meg, hogy melyik alkotás lesz a nyerő.     

BD: Egymagad dolgozol. Mi a helyzet az alkotótársakkal? 

KM: Van egy asszisztensem, aki félállásban dolgozik nekem, és tervezem, hogy felveszek embereket, mert egy idő után ezt egymagam nem tudom átfogni. De nem lesz könnyű kiválasztani őket, hogy hajlandóak legyenek a munka során ahhoz az ötlethez idomulni, amit az adott témára kitaláltunk. Nem hozzám, hanem a témához kell igazodni.

BD: Munkáidban elég jellemző a letisztultság, a nagyon karakteres színhasználat, amit megbolondítasz egy-egy átértelmezett tárggyal. Mindez a te saját branded része? Mi a te stílusod?

KM: Úgy gondolom, hogy nincs saját stílusom. Egy darabig sok helyen úgy hívtak, hogy ligatúra király, és a grafikai munkásságomban sokan hozzám is kötötték azt, hogy betűkapcsolatokat alkotok, állandóan kiegészítek, visszaveszek, elvágok vagy leszedek, és azt végül a néző szeme egészíti ki teljessé. Az optikai csalásokkal játszom, ami persze önmagában nem az én stílusom, mert hiszen már a Victoria and Albert Múzeum logója is ebből áll. Sokat alkalmazom ezt a megoldást, így ezt sokan elkezdték hozzám kötni, és éppen erről szól maga a branding is. Sokszor játszom azzal, hogy az emberek hangulatára próbálok hatni. Minél több ismerős dolgot dobok be, annál érdekesebb asszociációs játékot játszom a fejekben. A stílusom pedig csak annyi, hogy tudok egységben gondolkodni, és annak az egységnek alá tudok vetni mindent. Ez köszön vissza a postamester házában is, ami több mint egy lakberendezés, több mint egy belsőépítészet – ez egy koncepció. Egy sztorit kívánok gyártani mindenhova, amelybe beleültetem az embert.

Emmaroz - fotó: Jaksa Bálint
10/12
Emmaroz - fotó: Jaksa Bálint

BD: Készítettél egy kampányt a nők elleni bántalmazásról. Mennyire fontos neked, hogy a munkáidban társadalmi üzenetek is megfogalmazódjanak? Miként lehet egy problémára egy branddel reagálni?

KM: Nekem ez nagyon fontos, és több brandbe is igyekeztem belevinni. Az Emmaroznál is azt próbáltam elérni, hogy legyen egyfajta tisztelet a nők iránt, sikerüljön egy olyan helyet megteremteni, ahova ők elvonulhatnak. Nagyon fontosnak tartom, hogy ki tudj állni bizonyos értékek mellett, szerintem egy művésznek ez feladata. A fotósorozatban pedig, amit csináltam, a különböző helyekről érkező nőknek a szájára az országa identitására jellemző színekkel és fontdizájnnal vetítettem rá azt, hogy „igen”. Ez nem egy didaktikus ellenkampány akart lenni. A kampányok jó része már feltételezi azt, hogy az áldozat felfogta, tudja, hogy erőszak áldozata lett.  Én arra akartam felhívni a figyelmet, hogy sokszor definiálni sem tudja egy nő, hogy erőszakot követtek el rajta. Ha csak a világban létező kasztrendszerekre gondolunk, ahol a tinédzsernek vagy épp kislánynak eleve adott, kihez kell hozzámennie, ahol a nő kereskedés tárgya, ahol nincs választása, és ezt vagy elfogadja, vagy esetenként az adott kultúra, környezet hatására még örül is neki. Ehhez nem is kell eldugott, szegény kis helyekre gondolni, ugyanúgy előfordulhat itt, Budapest szívében is. Az alkotás felhívja a figyelmet, hogy minden nőnek joga van a választásra, szokásoktól, vallási tanoktól és erkölcsi tévhitektől függetlenül. A nők szájára predesztinált igen, egy nem kimondott igen. Épp ezért a képeken is zárt szájakra van festve az „igen” szó.

BD: Mik a vágyaid, milyen munkákkal, megrendelésekkel lennél igazán elégedett?

KM: Biztos, hogy szeretnék megtervezni egy olyan brandet, aminek az identitása kifut és nemzetközi szinten is ismert lesz, egy multi lesz belőle. Emellett biztosan szeretnék tervezni valami nagy köztéri pavilont is. Nagyon szeretnék egyszer kiállítani valamelyik nagy intézményben, olyanban, mint a MoMA vagy a Tate Modern. Ezenkívül nagyon szeretném azt is, hogy legyen pár olyan meghatározó üzlethelyiségem, aminek a terve időtálló, hogy még tíz év múlva is pörögnek rajta. Leghosszabb távon pedig jó lenne valamilyen épületnek a külső dizájnját is megtervezni. Olyat, ami nagyon ikonikus, nagyon jól átgondolt épület lenne, amivel beleírhatod magad az építészeti könyvekbe. Most pedig leginkább egy nagyon tökéletes, minden részletében kidolgozott és jól megvalósított városbrandinget szeretnék csinálni.

Postamester háza - fotó: Jaksa Bálint
8/12
Postamester háza - fotó: Jaksa Bálint

BD: Látom, sok a külföldi munkád. Sokan keresnek meg?

KM: Igen, most is nagyon sok árajánlatkérést kapok, de korábban dolgoztam Bécsben, Németországban, voltak angol, francia, amerikai projektjeim is. A londoni munkáim most is folyamatosak. Úgy gondolom, ha egy komplex dolgot akarsz csinálni, akkor nem teheted meg, hogy ne legyél ott a terepen. Mindezt itt, Magyarországon akarom kipróbálni, meg szeretnék csinálni legalább tíz olyan projektet, amik ától cettig jók, és utána újra ki lehet menni. Folyamatos portfólió építésben vagyok.

BD: Ha úgy alakulna, áttennéd máshová a székhelyedet?

KM: Nem, és például most a Liget kapcsán látom, hogy Fujimoto miként tervez Tokióból. Építhet Los Angelesben vagy bárhol a világon, ő azonban azt mondja, hogy ő Tokióban nevelkedett, ott van az irodája, neki ott a jó. Szívesen elutazik bárhova és az építész kollégáival összerakják a tervet, de a főhadiszállása mégis ott van. Én pedig ide kötődöm. Nagyon tetszik az, amerre Budapest elindult, és nagyon remélem, hogy ez a fejlődés nem áll meg vagy nem esik szét. Abban bízom, hogy ezt én is tudom segíteni azzal, hogy jó dolgokat csinálok. Akárcsak a többi itt alkotó tervező, aki azon dolgozik, hogy ez a város felkerüljön a térképre mások számára is.

Bán Dávid

 

Vélemények (0)
Új hozzászólás

Friss adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről. Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. További információk