építészet : környezet : innováció

Az elKÉKülőben lévő SZÉPMŰről

A Kortárs Építészeti Központ rendezésében folytatódott a vitafolyam a Szépművészeti Múzeum tervezett bővítéséről – ezúttal Baán László jóvoltából magában a múzeumban április 27-én az esti órákban. A beszélgetés nem volt olyan kollegiális hangulatú, mint az N&N Galériában, sőt mondhatni sokkal karcosabbra, sorjásabbra sikeredett, mégis: vitának gyönyörű volt. Egyetlen problémája volt csupán az estnek: ennek a beszélgetésnek legalább öt éve kellett volna megtörténnie. Bardóczi Sándor összefoglalója.

Szemerey Samu, az est moderátora „nemzeti emlékhelyünk” rövid helytörténetével kezdte, majd a mostani bővítési tervek körüli nem éppen szép demokráciatörténet összefoglalójával folytatta bevezetőjét. A gondolatsort végül Európa legnevesebb régi történeti múzeumainak (Louvre, Prado, British Múzeum) szinte robbanásszerű kortárs átfogalmazásainak képekkel illusztrált történetével zárta be, mintegy vizuálisan is felkészítve a közönséget arra, hogy a történeti múzeumok átalakítása terén nem egyedi eset a belenyúlás a korábbi korok épületeibe, sőt a vitát kiváltó Szépművészeti bővítésnél sokkal kompromisszum-mentesebb megoldásokat tapasztalhatunk Európa szerte.

 

Az előtérben Karácsony Tamás ismerteti a tervezési koncepciót
Tálaló - SZÉPMŰ, 2010. április 27.
 

 

Tervismertetés homályban hagyott részletekkel
Karácsony Tamás, a projekt vezető tervezője, a nagy vitát kiváltó átalakítás látványtervi részleteinek képsorai mellett ismertette a tervezési koncepciót. Sokak meglepetésére azt, ami - a műemlékvédelmet „ortodox” módon értelmezők számára - kicsapta a biztosítékot, nem pedig a már sok fórumon meglebegtetett és beígért SZÉPMŰ Light-ot. Pusztán Baán László margóra mondott szavaiból derült ki, hogy a terv folyamatban lévő átdolgozása a lépcső megnyitását elveti, és a sokak által betonkockának csúfolt külön megjelenő lejáratot légies üvegkubussá visszamódosítva válik majd a tervek szerint megközelíthetővé az új kiállítótér. Karácsony szerint a lépcső vitatott (és szándékosan nem tengelyben történő) lebillentése teszi (tenné) újra funkcionálisan működőképessé a múzeumot, elejtett szavaiból az is kiderült, hogy a tervmódosítás ennek későbbi lehetőségét (egy erre társadalmilag érettebb kort feltételezve) meghagyja. Óriási gond ugyanis a növekvő látogatószám mellett a látogatók beérkeztetése. Az egy-egy nagyobb hírű időszaki kiállításra érkezők nem ritkán órákat aszalódnak a napon, míg egyáltalán bejutnak az épületbe, majd itt közlik velük, hogy tegyenek egy hátra arcot, és szíveskedjenek lefáradni az alagsori ruhatárba. A múzeum számára szükséges térbővítések és funkcionális megújulás (étterem, elegendő mellékhelység, pelenkázó, előadótér, foglalkoztatók, bolt) mellett tehát ez volt az építészeknek feladott lecke lényege, amelyben ráadásul Szécsi Zsolt tanulmánytervének átirataként kellett, szinte eszköztelenül „táncolni”, hogy a funkcionális kérdéseket megoldják. „Egy Reimholz Péternek nem szokott az ember nemet mondani” – válaszolt Karácsony arra a kérdésre, ami a részvételét feszegette a meghirdetett tervversenyben. Az európai előképek között egyébként nagyfokú visszafogottságról tanúskodó, a felvetett megoldások között is szerény terv azonban – úgy tűnik - így sem ment át a társadalmi rostán.

Kiemelt projektek természetrajza
Baán László a moderátor kérdésére kifejtette, hogy „szíve szerint” kiírt volna a projektre egy nemzetközi tervpályázatot, de „a pályázat pénzügyi ütemezése és határideje” mindezt nem engedte meg. Hivatkozott arra, hogy a tervjavaslatok versenyéről szóló meghívásos döntést a kamarával egyeztetve hozták meg. „Ha nincs projekt és nincs mögötte biztos finanszírozás, akkor arra senki nem szokott nemzetközi tervpályázatot kiírni” – hangoztatta az igazgató. (Tegyük hozzá amit ő nem: Európának ezen a felén.) Amikor a kormány döntött arról, hogy a kiemelt EU-s projektek közé emeli a bővítés kérdését, akkorra „már elfogyott az idő egy ilyen eljárás lebonyolítására”. Ellenpéldaként hozta fel a Prado bővítését, ahol a politikai pártok közötti konszenzus eredményeként nem volt vita tárgya a bővítés és a finanszírozás kérdése, ami ezáltal a fejlesztés időhorizontját nem szorította be. Ott a több mint tíz évig tartó folyamat után épült meg a tervezett bővítés, és háromszorosába került az eredeti elképzeléseknek. De megépült. Baán szerint ez a projekt nem ilyen alapokról indult, hiszen az derült ki, hogy csakis uniós finanszírozásból lehet megvalósítani a Szépművészeti bővítését, amelynek lehetősége Budapest számára csakis ebben a 7 éves tervezési ciklusban (2013-ig) áll nyitva, később a főváros ilyen forrásokhoz nem juthat. A döntéshozók kezét tehát a „most vagy soha” érzése vezette, és bár jogszerűen arra is lett volna lehetőség, hogy egyetlen kijelölt tervezővel fusson végig a projekt, ők mégis a lehetőségekhez képest szerették volna tágítani a kört. Ami belefért, az a „meghívásos tervjavaslat kérés” volt, amelyet 4 hét (Baán szerint igazából 8-10 hét) alatt le tudtak vezényelni, és amelynek egyhangú győztese lett Karácsony Tamás elképzelése.

Szemerey Samu az időprést egy NFÜ-s tájékoztató anyagra hivatkozva vitatta, amely az előkészítési szakaszra (pl.: tervpályázatok) 12 hónapot, a további tervezés-kivitelezésre pedig 36 hónapot irányoz elő. „12 hónap alatt lebonyolítani egy tervpályázatot nem példa nélküli tett a nemzetközi gyakorlatban” – mondta. Baán a magyar EU pályázati rendszer nehézkes, bonyolult, bürokratikus túlszabályozására hivatkozott, ami gúzsba kötötte valamennyi szereplő kezét. A kormánnyal kötött megállapodás aláírásához nekik – mondta – 2008 végére engedélyezési szintű terveket kellett produkálniuk, ebbe a keretbe pedig csak ez a forma fért bele.

 

balról: Szemerey Samu, Baán László, Karácsony Tamás, György Péter, Székely Miklós, Barkóczy István
Tálaló - SZÉPMŰ, 2010. április 27.
 

 

Műtétek sora helyett „mell implantátum”?
Székely Miklós művészettörténész szerint már a 2001-es magyar költségvetésben körvonalazódott egy olyan 2.5 milliárdos (tehát a mostani 4 milliárdos projektnél kisebb) felújítás lehetősége, ami új kiállító terek mellett többek között a román csarnok felújítását is tartalmazta, amely tervre született egy érvényes, nyertes közbeszerzés az Architecton Rt-vel 2001 október 26-án. Az akkori kormány azonban leállított néhány nagyberuházást, többek között ezt a tervet sem követte kivitelezés. Mindezek ellenére akkor született egy véleménye szerint figyelemre méltó terv Mányi Istvántól, amelynek legfőbb erénye, hogy nem nyúl bele az eredeti épület homlokzatába, hanem az épület bal szárnya előtti térrész alatti területet (2 szintben és 900 m2-en) csatolja kiállítási és raktározási funkciókkal az eredeti épülethez. Székely amellett érvelt, hogy Mányi eredeti terve azért jobb, mert – ahogyan egyébként a Louvre sokat emlegetett piramisa – nem nyúl bele az eredeti épületbe. Érthetetlenül állt tehát amellett, amikor Baán átdolgoztatta, újraversenyeztette a Szépművészeti bővítését, holott e terveket – lévén akkor helyettes államtitkár volt - ismerhette. (Baán mindezt cáfolta, kijelentette, hogy nem volt tudomása akkor a tervek létezéséről.) Székely sommás álláspontja a következő volt:

  • Egyrészt egy olyan nemzeti emlékhelyen, mint a Hősök tere, ami zsúfolásig tele van szimbólumokkal és jelekkel, nincs szükség újabb építészeti jelekre.
  • Másrészt egy múzeumnak, amely még a saját akkut problémáit (műtárgy tárolás, restaurálás) sem tudja megoldani, nem kell nyakába venni olyan funkciókat (étterem, shop, pelenkázó), amelyek máshol is megoldhatók.

A Karácsony-féle tervet Székely mindezek miatt a „lehet, de nem szabad” kategóriába sorolta, amely a kiírásnak zseniálisan megfelel, de a múzeológiai szempontoknak (különösen a műtárgy raktározásnak) és a műemlékvédelmi szempontoknak nem felel meg.

Minden megbontható, egy jó múzeum pedig nem a „légüres térben lebegő időkapszula”
György Péter esztéta csak „rossz híreket” hozott magával a vitába. Egyenesen rémítőnek tartotta ugyanis azt az elképzelést, ami a Szépművészeti eredeti állapotának restaurálása mellett érvel. Ugyanakkor az esten vitába szállók közül senkit sem gondolt – magát is beleértve – a teljes igazság birtokosának, és a társadalomban élő antagonizmus okán csakis a viták százain, ezrein keresztül létrejött megoldást láttatta járható útnak a probléma  kezelésére. „Az nyugtat meg mindenkit, ha nyilvánosan és hosszú időn keresztül részesedik egy folyamatban” – sommázta a helyzetet. Véleménye szerint, nem az a kérdés, hogy ez a múzeum megbontható-e, mert ahogyan a város, úgy egy múzeum is folyamatosan változik és reflektálni kénytelen a környezetére. „Körülbelül a ’70-es évektől kezdődően a múzeumok megszűntek a múzeológusok belügyei lenni” – folytatta a „rossz hírek” közvetítését. Ettől a ponttól kettévált a múzeumok fejlődéstörténete. Lettek a kissé halott, ahogy ő mondta: „múzeuzálódott” múzeumok (amelyre az oxfordi Pitt Rivers Múzeumot és a londoni Sir John Soane's Múzeumot hozta példaként), és lettek a várossal együtt lélegző, befogadó múzeumok. További rossz hírként közölte, hogy a múzeum „a hozzányúlás helye”, és éppen a felhozott múzealizálódott múzeum példák nyomán látszik, hogy ezt az angolok megértették, és utóbb éppen ezért belenyúltak a fenti múzeumokba. Ennek az lett az eredménye, hogy ma az amerikai művészettörténészek egymásnak adják a kilincset az eddig két unatkozó portással és napi néhány látogatóval üzemelő múzeumok esetében is. „A múzeum ugyanis semmi más, mint szimbolikus tér, amely csakis a folyamatos megújulása során hat ki a mű befogadóira. A múzeum története pedig nem más, mint hozzányúlások története”. Mert más a megvilágítása, más a klímája, más a látogatóihoz való viszonya, mindene más. A múzeum tehát „nem kívül áll a történeti időn, hanem annak a metaforája.” Ugyancsak rossz hírként jelezte, hogy az elmúlt időszak négy legfontosabb kortárs kiállításából háromban a kiállítók nem használtak „műtárgyakat”, hanem a médiaművészet eszközeivel rendezték be a steril tereket. Az a múzeum, amely pedig nem reflektál, nem ad megfelelő teret a művészet kortárs törekvéseinek (amelyet láthatóan egyre kevésbé érdekel a „műtárgy”), az halálra van ítélve. Rossz híreinek sorát György Péter azzal zárta, hogy a múzeumlátogatók zöme – tetszik vagy sem – középosztálybeli polgár, aki a kimerítő buszozás után enni, vécézni, pelenkázni, vásárolni akar, vezetésre vágyik, és egyéb interaktív igényei vannak. Ha pedig egy múzeum nem látogató-, hanem múzeológus-centrikus, akkor azt a mai fogalmak szerint archívumnak és nem múzeumnak hívják. Halott hely.

 

Tálaló - SZÉPMŰ, 2010. április 27.
Tálaló - SZÉPMŰ, 2010. április 27.
 

 

A jelenlegi hely is elég?
Barkóczi István múzeológus szerint rossz irányból fogták meg a dolgokat, amikor nem a múzeum belső igényeiből indultak ki. Meggyőződése szerint a mai területen, bővítés nélkül, vagy a belső udvarok lefedésével biztosíthatók azok a funkciók, amelyekhez most megbontanák ennek a szerencsés körülmények között eredetileg is múzeumnak épült, történeti épületnek az összképét. Véleménye szerint semmi más teendő nincs, mint helyrehozni az épületet. Utalt a fantasztikus terekre, a vastag, tömegük által is klimatizáló hatású falakra, amelyekben fantasztikus kiállításokat lehet tartani, csak használni kellene azokat a kivételes adottságú enteriőröket, amit ezek a terek megadnak. Az „erős enteriőr megméretteti a műtárgyat” – hangsúlyozta, kitérve arra, hogy a külföldi kollégák és látogatók egyaránt lélegzetvisszafojtva bámulnak ezeknek a csodálatos, „eredeti” tereknek a láttán. A modern művészek egyébként is szeretik az ellenpontozást, így ő egy modern időszaki kiállításnál is bátrabban használná az enteriőrt az installálás helyett.

Kései magömlés
Egy kívülálló számára az igazán megdöbbentő az volt, hogy még házon belül sem letisztázott, hogy mit, hogyan, milyen új funkciókkal kell, szükséges megtenni. Ha pedig ez ennyire nem tudott leülepedni, akkor ott komoly belső kommunikációs zavarok vannak, arról nem is beszélve, ami a közvélemény bevonását illeti. Nem úgy tűnt, hogy ma, ebben a pillanatban már megvan az a kőszikla, amelyre ezt az (egy)házat fel lehet építeni. Kétségeim is vannak afelől, hogy a tervek szerint ez év őszére a Baán igazgató által belőtt kivitelezés ilyen peremfeltételek mellett megkezdődhet. A fentiekből egy valami kristálytiszta – ami majdnem minden egyes kiemelt közberuházásnál előjön. A „magyar recept” valami érthetetlen (érthető?) demokratikus deficit miatt végletesen különbözik a klasszikus európaitól, és ez végül valahogy mindig a kudarcok, a botrány, az arcvesztés felé sodor minden önmagát exponáló szereplőt, akik ennek ellenére nem vonják le a konzekvenciákat.

Az európai hozzáállás ugyanis a KÖZépületeinket és KÖZtereinket KÖZpénzből történő KÖZberuházások tekintetében az, hogy először felvetések, ötletpályázati eredmények, tanulmánytervek születnek, amelyeket széles társadalmi vitára bocsáttatnak. Bármelyik nyugat-európai (észak-amerikai) ország bármelyik fővárosában 30 évre szóló, ötszáz oldalas köteteteket vágnak a jövőálmodók az ember fejéhez (amelyeknek persze a fele nem ér le a földig), de van egy nagyon erőteljes, konszenzusok sorozatán folyamatosan keletkező vízió a városról. Nyílt tervpályázaton – nagy sajtófigyelem és civil aktivitás mellett – történik meg a tervezők kiválasztása, folyamatos funkcionális módosítások mellett formálódik, forr ki a tervezési program. Csak egy 5-10 éves történet végén –amikor már letisztultak a Szépművészeti esetében még korántsem a végén járó funkcionális viták - kezdenek meg rá forrásokat felkutatni, megpályázzák vagy kigazdálkodják, végül pedig engedélyes terv, kiviteli tervek irányába terelik, legvégül pedig megépítik. Ők már tudják: pénzzel a zsebben csak építeni lehet, de egy vitában kiforrt programmal a zsebben lehet pénzt (is) szerezni, ami új stabilitást jelent egy projektnek. Ami a „mi kutyánk kölyke”, „a mi izzadságunk gyöngye” idehaza messze alulértékelt érzését jelenti minden szereplő számára.

 

Tálaló - SZÉPMŰ, 2010. április 27. forrás: KÉK
Tálaló - SZÉPMŰ, 2010. április 27. forrás: KÉK
Tálaló - SZÉPMŰ, 2010. április 27. forrás: KÉK
 

 

Idehaza nem ez a recept dívik. Az csináljuk, amire ki van írva pályázat. Csak azt és mindig csak sietve, rettegve, hogy az adott forrás elvész. Előre nem tervezünk, nem vizionálunk, pláne nem vonunk mérleget: ismeretlen fogalom a számunkra a monitoring, vagy a fenntartás. Rángat bennünket a pályázati kényszer, felülről várjuk a megváltást, a fagyi az, ami visszanyal. Nincs idő párbeszédre. A döntéshozók asztalánál egymás elől is takargatott kártyalapok mentén zajló pókerparti eredményeként kiválasztódik egy tervező, egy kivitelező, esetleg kutyafuttában megfuttatnak egy gyors black jack-et, majd olyan tervek születnek, amelyek a fel nem készített közvéleményt csak az ellenállás irányába merevítik. Csak a destruktivitást kínálják számukra: csoda ha csak azzal élnek? Értelmes viták nincsenek (utólag vannak), dekrétumok és diktátumok, kinyilatkozások mentén folyik a sáncháború a szekértáborok között. Meg nem értett, ki nem elemzett, takargatott tervek mentén egyre csak dagad az indulat, majd az egész marakodás nyomán egy nagy-nagy szakadékba zuhannak a dolgok.

Ez a vita gyönyörű volt. Ilyen viták sorozatán keresztül lehet eljutni egyszer egy végleges tervhez. Ilyen vitákkal kell bevonzani, bevonni, a fejlesztés és a problémamegoldás részesévé tenni a közvéleményt. Egyetlenegy óriási probléma volt ezzel az estével: legalább öt éve kellett volna megtörténnie, hogy termékeny földre hulljon…

Bardóczi Sándor

90 vélemény | vélemény írásához jelentkezzen be »