Beszámoló a 6. Budapesti Építészeti Filmnapokról

A legfontosabb nemzetközi építészeti filmfesztiválokon való jelenlétnek köszönhetően az idei felhívásra, több mint száz film érkezett a világ különböző tájairól. Sárosi Anita beszámolója a 6. Budapesti Építészeti Filmnapokról.

A KÉK (Kortárs Építészeti Központ) 2008 óta minden évben megrendezi a Budapesti Építészeti Filmnapokat. A legfontosabb nemzetközi építészeti filmfesztiválokon való jelenlétnek köszönhetően az idei felhívásra több mint száz film érkezett a világ különböző tájairól, amelyekből a szervezők – Fehér Gábor, Huszár Daniella, Polyák Levente és Soltész Noémi – által legjobbnak talált dokumentum- és rövidfilmeket mutatták be a Toldi moziban és a Rögtön Jövök! Projekt galériában, március 6-9. között. A fő fesztiválhelyszínen Építés alatt címmel épületfotó kiállítás – Batár Zsolt, Bujnovszky Tamás és Sarkantyú Illés képei – és a vetítések után minden este buli várta az érdeklődőket.

A húsz ország terméséből előválogatott építészeti témájú filmek a közeli és távoli helyszínek épített környezetének alakulására sokoldalú, újszerű és szokatlan nézőpontokból való rálátást, és a vetítések után, a rendezőkkel való beszélgetés lehetőségét ígérte az első napsütéses tavaszi hétvégén. A 6. Budapesti Építészeti Filmnapok a 16 holdnyi föld (R. Hankin, 2012) című filmmel nyitott, amely a New York-i Ground Zero, a 2001. szeptember 11-én összeomlott World Trade Center újjáépítése körüli kérdésekkel, konfliktusokkal és érzelmekkel teli eseményeket 2012-ig követte nyomon. Hatalom, politika, építészek, tervek, pénz, hiányok, veszteségek, gyász, elképzelések, kívánságok, majdnem megvan, hogy mi épüljön fel, aztán mégsem. A nyitó film tulajdonképpen magában foglalta és előre vetítette a filmnapok során megtekintett filmek visszatérő szakmai és emberi motívumait, az építészeti- és várostervezés dilemmáit.

A vetítés utáni fogadáson, a nyitó bulin Dj Főépítész (Finta Sándor) adta a zenét és biztosította a hangulatot. A további háromnapnyi filmválogatást tematikus blokkokban – Az építészet médiumai, Különös közösségek, Egyenlőtlen fejlődés, Nem félünk a jövőtől – mutatták be a Toldi mozi két termében, párhuzamosan vetítve. Az építészet médiumai blokk alkotók portréin és előadásai keresztül a fotográfia, a korszerű technológiák építészeti alkalmazásait és az építészeti tervezés módszereit mutatta be. A válogatásban láthattuk a Lucien Hervé (Lucien Hervé: kényszer szülte fotográfus (G. Messiaen, 2013) élettörténetét bemutató filmet, amely a modern építészet és az építészeti fotográfia technikai és elméleti kérdéseit járta körül és bemutatta a Hervé által önmaga számára meghatározott „kevéssel a lehető legtöbbet kifejezni" alkotói cél, és a korszellem, a letisztult, humanista építészet egymásba szövődő szálait.

A másik portréfilm segítségével Enrico Dini életének (Az ember, aki házakat nyomtat (J. Wake-Walker, M. Webb, 2013)) elmúlt hat évébe láthattunk bele, aki egy nap a tengerparton rájött, hogyan lehetne házakat nyomtatni 3D-ben! Nagy lelkesedéssel és világmegváltó tervekkel megépítette az első óriás 3D nyomtatót, kísérletezett, együttműködött, a Holdra tervezett, mindent feltett egy lapra, elveszítette a családját, a pénzét, a nagy vállalkozás minden erejét felemésztette, de nem adta fel!

A Közvetítő médiumok (G. Tan, 2011) pedig, a valós tér digitális elemekkel való kombinációját, a virtuális valóság, az AR technológia építészeti alkalmazását vizsgálta. Az építészet médiumai blokkban szerepelt még Jord den Hollander holland építész, filmrendező, a Rotterdami Építészeti Filmfesztivál (AFFR) igazgatója, a Budapesti Filmnapok inspirálója, aki az építészeti tervezés és a filmes látásmód kölcsönhatásairól, az alkotói folyamatot inspiráló építészeti és filmes módszerekről Storyboard építészet címmel tartott előadást és osztotta meg saját tapasztalatait élőben.

Az Építészeti Filmnapok keretében minden évben „találkozhatunk" Különös közösségek-kel, akik a társadalom perifériájára szorulva, esetenként önként kivonulva, az életben maradás lehetőségeit, a boldogulás alternatíváit keresik vagy mutatják fel. Az Űrmetropoliz (F. Boni, G.de Finis, 2013) kreatív példaként szolgált arra, hogy Róma külvárosában, egy elhagyott húsgyár területén nemzetközi hontalanok egy közösségbe tömörülve és abból építkezve, ami a rendelkezésükre állt, hogyan hirdettek űrprogramot, építettek űrhajót és utaztak a Holdra. Az Otthonom, Mutonia (ZimmerFrei, 2013) pedig, egy olyan különös angliai „lakótábort" mutatott be, ahol húsz éve zajlik kreatív kísérleti közösségi élet, a hulladék újrafelhasználásának és az alkotás örömének jegyében. Mindkét közösség életében kulcsszereplő egy-egy művészcsoport, akik szervező erőt, ideákat és elveket képviselnek, nagy különbség viszont, hogy a római húsgyár Holdra szállási projektje „támogatott", míg a Mutoniai életet beárnyékolja a városi tanács táborlebontási utasítása, amely a közösség fennmaradását fenyegeti.

De Angliában van olyan hely is, ahol nem félnek a jövőtől (Bata-ville: Nem félünk a jövőtől, K. Guthre, N. Pope, 2005). A volt Bata cipőgyár dolgozói, a saját kulturális gyökereik megtalálására alapozva keresik a megoldást a túlélésre. De a Nem félünk a jövőtől blokk szerint ilyen például Pollphail (Matthew Lloyd, 2009) és Moszkva is, ahol Minden naptól egyre távolodunk! (Isabella Willinger, 2013). A skót Pollphail 70-es években épült betonépületeiben soha nem laktak, mert az ígéretesnek tűnő olajkitermelés a tervezett formában meghiúsult. Jelenleg egy befektető és egy művész szövi néha egymásnak teljesen ellentmondó álmait, hogy mit lehetne kezdeni ezzel a különös, minden részletre kiterjedően megtervezett, mindentől távol eső, ugyanakkor speciális elképzeléseket előhívó, soha nem volt faluval. Moszkvában, a város területén elszórt híres konstruktivista épületeket bejárva és a szereplőket hallgatva, személyesen és kollektíven is megemlékeztünk valamiről, ami egykor sokak reménye volt.

Láthattunk személyes és közösségi tereket, küzdelmet az épületek megmentéséért, házfoglalást és performancet, amelyet hol sírás, hol nevetés kísért. A film végén az építész Vsevolod a személyesen megélt hőskorról és többek között a Holdra való tervezésről mesélt. Már megint a Hold, forgalmas hely! És Japánban sem félnek a jövőtől, nézzük csak meg mi a helyzet az 1972-ben épült kapszulatoronnyal, (A Nakagin kapszulatorony: japán metabolista remekmű a pusztulás szélén (Yamazaki Rima, 2010)), amely nagy ismertségnek örvend, karakteres lenyomatot hagy az agyban és automatikusan önmaga védelmére ösztönöz, de a filmet nézve kiderült, hogy használati szempontból, a több mint száz tulajdonos igénye a lebontásra bizony jogos.

A Beillesztett terek (Damien Faure, 2012) a Tokióban minimális méretű alapterületre épülő többszintes lakások, a belső és a külső tér és a környezet viszonyát járta körül, és egyfajta tanulságos megoldást állított elénk a hellyel való gazdálkodásra. A hely szűk, az ember motivációja a beavatkozásra magas, de a Megalománia (Jonathan Gales, 2013) olyan, mint egy rossz álom, életellenes és nyomasztóan poros. Egyes területeken nagyon lassan, éppen csak a szükségletek kielégítése vagy az enyészet tempója szerint alakul át az épített környezet, másutt meg, mintha a sebesség csökkentése a halállal lenne egyenlő, a gazdasági érdek és a politikai erő egymással karöltve erőszakolja ki a változást, ha kell, ha nem.

Egyenlőtlen fejlődés, Agorafóbia (Imre Azem, 2013), tériszony, irtózás a nagyobb terektől, utcáktól. Építészek, várostervezők és egy kis stáb néhány napos tanulmányúton járt Törökország három nagyvárosában, ahol nagy léptékben és sebességgel történnek a városrészeket átalakító projektek. A film pörgős, sok helyszínen, sok szereplőt szólaltat meg és az urbanizációs folyamatok fontos kérdéseit feszegeti. Szakértői megbeszéléseken, terepszemlén, minisztériumban és lebontásra ítélt házak tulajdonosainál járunk, kész, rehabilitált városrészek lakóival lakótelepen beszélgetünk az ott élőkkel. A tanulmányút résztvevői és mi nézők is szeretnénk átlátni a városmegújítási gyakorlat komplex folyamatát. A politikusok és a tisztségviselők kijelentő módban beszélnek elmaradott, élhetetlen városrészekről, ahol szociális bérházprogram segítségével városfejlesztési projekteket valósítanak meg. Amikor a nemzetközi szakértők és építészek a fejlesztési folyamatot megelőző tanulmányokról vagy arról érdeklődnek, hogy hogyan teszi majd jobbá a most ott élők életét a tervezett vagy már megvalósult városrehabilitáció, a válasz a szinte naiv tekintettel kísért kijelentő mondatok ismétlése, vagy az, hogy az ilyen kérdések körbejárására nincs idő.

A chilei Moduláris tér-ben (Bautista Cofre, Nicole Ampuero, 2013) egyedi építészete és arculata miatt a Világörökség részeként számon tartott Valparaisora látogattunk. A film hosszan kitartott képekkel mesélt a város átalakulásáról, a szereplőket soha nem megmutatva, csak a hangjukat használva, hogy személyes véleményeket és tapasztalatot közvetítsen arról, hogy mi történik az emberekkel, hova vezet a gyors, drága és túlzó lakásépítési program. Filmes szempontból – a látott dokumentumfilmek közül – ez a film volt a legérdekesebb, a speciális narráció és a hosszú, szinte állóképek hangulatteremtő ereje miatt.

Visszatérve az Agorafóbiára, a film előrehaladtával, a közeli jövőben rehabilitálandó, „élhetetlennek" nevezett területen, zöld kertvárosi hangulatot, a „szociális bérházprogram" megvalósulása helyén pedig olyan öröklakásokat találunk, amelyeket a korábbi bérlőknek adtak el, súlyosan eladósítva őket. Eltűntek a közterek, a zöldterületek, az életminőség egyértelműen rosszabb lett. A film végén - mintha csak egy átvezető történet lenne a Túlhajtás: Isztambul az új évezredben (Aslihan Unaldi, 2011) c. filmhez - megérkeztünk Isztambulba, ahol a korábbi helyszínekhez nagyon hasonló helyzetet találtunk. A vetítés utáni beszélgetés során Merve Bedir, az Agorafóbia producere fontos információkkal szolgált a film nemzetközi bemutatása során szerzett tapasztalatairól. A Törökországban zajló városfejlesztési folyamatok, az isztambuli Gezi park átalakítása, a Taksim téri tüntetések összefüggései egészen közelivé és érthetővé válnak ezek után a filmek után.

És végül, az Egyenlőtlen fejlődés-t figyelő utunk megkoronázásaként ellátogathattunk Disneylandbe (A Velence-szindróma (Andreas Pichler, 2012)). Velence 58 ezres állandó lakosságának életét, az év mindenegyes napján az 58 ezres számot meghaladó tömegturista látogatása lehetetleníti el. Extrém látványelem a filmben a házak közé újra és újra lassan beúszó óriás tengerjáró hajó, ami városnyi emberrel a fedélzetén érkezik meg Velence szívébe.

Gyönyörű épületek, amelyek üresen állnak, vagy azért, mert a tulajdonos évente egyszer ha használja, vagy mert a helyiek nem tudják megfizetni a lakbért, vagy mert (köz)épület funkciója megszűnt és eladták. Az őslakosok élete éjjel és hajnalban zajlik, hogy amennyire lehet, elkerüljék a barbárok özönét, hogy a film egyik szereplőjének találó szóhasználatával éljek. A városi élet, a közellátás, a közösség megszűnik: 2030-ra nem lesz helyi lakos, a tartalom nélküli látvány marad. De csak egy ideig, mert a tervezett kikötő-bővítéssel lassan, de biztosan Velencét elmossa a tömegturizmus.

A fő dokumentumfilmes program mélységei és változatossága mellett az építészeti filmnapok rövidfilmes programjai nem csak azért fontosak, mert sokszínűen egészítik ki a dokumentumfilmekben alaposabban körülható építészeti és urbanisztikai problémákat, hanem azért is, mert lehetőségünk volt legalább néhány korszerű technológiát alkalmazó, képileg vagy hangban kreatív, kísérleti és innovatív megoldásokat tartalmazó filmet látni. Mindez erősen hiánypótló tekintettel arra, hogy egyrészt a Filmszemle megszűnésével, a játékfilmek seregszemléje mellett a magyar kísérleti filmek bemutatása is elmarad, másrészt soha nem is volt Magyarországon egyetlen valamirevaló kísérleti filmes fesztivál, ahol külföldi anyagokat is lehetett volna látni.

A 6. Budapesti Építészeti Filmnapok ígérete beteljesült – ahogy azt már a korábbi években is megszokhattuk – sokféle nézőpontból láthattunk építészeti alkotásokat, tervezői gondolkodásmódokkal azonosulhattunk, vagy vethettünk el, értékek eltűnésének tanúi lehettünk, beleláthattunk az ingatlanspekulációk és befektetések világába, részt vehettünk mások örömében és bánatában, kaptunk rendesen hideget, meleget.

Köszönet a szervezőknek a kitartó munkáért, legyenek Budapesti Építészeti Filmnapok jövőre is, ha lehet még több filmmel és még tágabb képet adva a világról.

Sárosi Anita