Közélet, hírek

Böhringer Moholy-Nagy-díja

1/4

Hannes Böhringer a díjjal / fotó: Taskovics Dorka

Hannes Böhringer a díjjal / fotó: Taskovics Dorka
Hannes Böhringer Kopek Gáborral és Péter Vladimírral / fotó: Taskovics Dorka
Hannes Böhringer megköszöni a díjat / fotó: Taskovics Dorka
Hannes Böhringer a díjjal / fotó: Taskovics Dorka
Hannes Böhringer Kopek Gáborral és Péter Vladimírral / fotó: Taskovics Dorka
Hannes Böhringer megköszöni a díjat / fotó: Taskovics Dorka
1/4

Hannes Böhringer a díjjal / fotó: Taskovics Dorka

Böhringer Moholy-Nagy-díja
Közélet, hírek

Böhringer Moholy-Nagy-díja

2009.12.09. 12:02

A Moholy-Nagy László-díj 2009. évi díjazottja Hannes Böhringer művészetfilozófus • Laudáció és köszönet.

Hannes Böhringer filozófus lett a Moholy-Nagy László-díj 2009. évi díjazottja. Közreadjuk a laudációt és a díjazott válaszát:

A filozófiától a művészethez és vissza

(laudáció)
Amikor arról értesültem, hogy ezúttal a Moholy-Nagy László-díjat Hannes Böhringer kapja, azon kezdtem el gondolkodni, milyen párhuzamosságok, hasonlóságok, esetleg azonosságok állnak fönn a névadó és a díjazott között. Egy művészről és egy filozófusról lévén szó, ez korántsem magától értetődő, még akkor sem, ha előbbi a formálás megannyi médiumával dolgozott, a rajztól a filmen át a dizájnig, miközben a reflexív gondolkodás és írás területén sem éppen jelentéktelen életművet hagyott hátra, utóbbi pedig otthonos a művészet közegében, sőt mondhatni – felesége, Eva-Maria Schön révén – egy fedél alatt is él a művészettel, mi több írásművei jó részének témája is ez. Továbbá tapasztalatból tudja, hogy egyetemeinken „a művészet, a design és a filozófia olyan konstellációban vannak, melyben kölcsönösen kötelezi őket a vonzás és taszítás, a kihívás, a kísértés és az ösztönzés" – e kapcsolatok termékeny feszültsége.

 

Hannes Böhringer a díjjal / fotó: Taskovics Dorka
1/4
Hannes Böhringer a díjjal / fotó: Taskovics Dorka

 

 

Bár Moholy-Nagy teoretikus munkássága és a díjazott művészetfilozófiai írásai között sok párhuzam lelhető fel, sőt számos esetben érintkeznek is, a lényegi hasonlóság nem e téren áll fenn, hanem egy alapvető beállítódásban: a nézőpont elmozdításának, a perspektíva váltásának képességében és gyakorlásában. Moholy-Nagyról nemcsak az mondható el – fő művének címével – , hogy a látás(a) mozgásban volt, hanem az is, hogy őt magát is a szüntelen mozgás jellemezte: a művészet és a tudományok különféle területei, a változó kulturális centrumok, Budapest, Bécs, Berlin és Chicago között. Hannes Böhringer szemléletének mozgalmasságát mi sem mutatja jobban annál, mint Kísérletek és tévelygések című könyvének alcíme: A filozófiától a művészethez és vissza…

A nézőpont, a hely- és szemléletváltás szüksége persze nem kizárólag személyes vagy professzionális sajátság, hanem valamennyiünk számára adódó feladat. A művészetben és filozófiában ez csak koncentráltabban, illetve reflektáltabban jelenik meg. Ennek alapja pedig az, amit Szabó Lajos – boldog emlékezetű közös barátunk, Kotányi Attila mestere – úgy fogalmazott meg, hogy a „valóság perspektívákban van adva". Azaz nincs egy kitüntetett nézőpont, nem létezik olyan szellemi pozíció, sem élethelyzet, ahonnan mintegy kilátóból láthatnánk rá a realitásra, szerezhetnénk egyszer és mindenkorra érvényes ismeretet vagy tapasztalatot. Csak a nézőpontok sokasága, a perspektívák sorozata kínálja a valóság összetettségének, a világ gazdagságának megismerését. Ennek folyamata pedig elmozdulások, nézőpont-váltások, az úton-lét révén adódik.

 

Hannes Böhringer Kopek Gáborral és Péter Vladimírral / fotó: Taskovics Dorka
2/4
Hannes Böhringer Kopek Gáborral és Péter Vladimírral / fotó: Taskovics Dorka

 

 

Ez tevékeny viszonyulást kíván, nem lehet merő sodródás, megrögzülés a látszólagos állandóságában. Bár erős a hajlamunk arra, hogy belefeledkezzünk egy látványba, beleragadjunk egy-egy perspektívába, akárcsak a helyzetünk láttán érzett kilátástalanságba. Az antik filozófia erre az átfordítást ajánlja, amelyre Hannes Böhringer munkássága számos példát mutat. „Filozofálni azt jelenti – írja Daidalosz vagy Diogenész című, magyarul idén megjelent könyvében –: úti előkészületeket tenni, a dolgokat rendbe rakni, a bőröndöt bepakolni és átpakolni, egészen addig, amíg kezelhetővé és hordozhatóvá válik. A filozofálás az a művészet, mellyel útra készen otthon lehet maradni."

A nekiindulás, a megállapodottságból való kilépés késztetése mindegyre előáll, akár mint általános „útrahívás", akár mint a szokásostól vagy éppen a provincialitástól való megszabadulás vágya. A filozófia elutazás nélkül is tágassá teszi a világot. A filozófiával teret nyer az ember (Rüdiger Safranski). Ehhez nem utolsó sorban kellő hangoltságra, megfelelő hangnemre van szükség. Olyasfélére, mint ami a díjazott írásainak is sajátja, amely olvasóit át tudja hangolni, fel tudja deríteni. Ebben fontos szerepe van a nyelvnek, a stílus minőségének. Amelyről esetében is elmondható az, amit Henry David Thoreau-ról állapított meg egy méltatója, Salamon János: „Mondatait azok az erények hatják át, melyek szerinte a valódi filozófus életének szükséges elemei: egyszerűség, függetlenség és nagyvonalúság."

Tillmann J. A.


Hannes Böhringer: Köszönet a Moholy-Nagy díjért

Meglepetten, de hálás köszönettel fogadom el az idei Moholy-Nagy-díjat. Nagy megtiszteltetés számomra, hogy a díjazottak között az első nem-magyar lehetek. Ráadásul nem is próbáltam megtanulni csodálatos hangzású nyelvüket, ami a fülemben ő-kkel telinek hangzik, és ezért családi nevemre emlékeztet, amelyet Apámtól kaptam. Ő a háború alatt Magyarországon volt, és elültette bennem ennek az országnak a szeretetét. Mivel két testvére már elesett, nem kellett a fronton harcolnia, hanem katonaorvosként szolgált. De végül így is bekerítették hadosztályát az oroszok, ahonnan a Waffen-SS verekedte ki őket. Ha nincsenek ezek a korabeli borzalmas, őrületes körülmények, nem lennék itt. Apám amerikai hadifogságba tudott menekülni, ahonnan rövidesen szabadult és nemsokára feleségül vette Anyámat. 1948-ban születtem második gyerekükként.

Később Düsseldorfban, ahol éltünk, Apám néha elvitt kedvenc helyére, a Csikósba, egy kicsiny, sötét magyar étterembe, ahol szerb konyha volt és román zenészek játszottak, akiket egy állami szerv küldött ki néhány hónapra Nyugatra. Ez volt számomra Magyarország. Szerettem a cimbalmot és a Szomorú vasárnapot.

 

Hannes Böhringer megköszöni a díjat / fotó: Taskovics Dorka
3/4
Hannes Böhringer megköszöni a díjat / fotó: Taskovics Dorka

 

 

Tanulmányaim végeztével visszatértem Düsseldorfba, és a Művészeti Akadémián kezdtem tanítani. Ott ismertem meg Kotányi Attilát. Ő 1956-ban Brüsszelbe menekült, a Szituácionista Internacionálé tagja lett, akik aztán őt kizárták maguk közül. Mesterét, Szabó Lajost követve, Düsseldorfban szerény körülmények közt tengődött. Barátok lettünk. Sokat tanultam tőle, arról a cigányzenéről is, amelyről azt hittem, hogy már ismerem. Noha 20 évvel idősebb, nálam nyitottabb volt és gyorsabban vette észre, mi időszerű és szellemében eleven. Amikor 1979-ben átköltöztem Berlinbe, felhívta figyelmemet a Merve Kiadóra, ahol azóta az írásaim megjelennek. A Mervés kiadók, Heidi Paris és Peter Gente révén ismertem meg aztán Tillmann Józsefet. Ha ő nem fordította volna mindegyre magyarra írásaimat, akkor Önöknek soha sem jutott volna eszükbe, hogy engem ebben a díjban részesítsenek.

Olyan életkorban kapom ezt a díjat, amikor a névadója már 10 éve halott volt. Ez furcsa érzéssel tölt el. Szívesen lettem volna olyan sokoldalú, mint Moholy-Nagy, aki jogi tanulmányok után festő lett, és ezen túlmenően ötleteivel gazdagította és megújitotta a fotográfiát, a kinematográfiát, a könyvtervezést, a díszlettervezést és a plasztikát. Aki gondolkodó, író és tanító volt, és akinek Németországból Anglián át Amerikába kellett költöznie. Én professzorként egy sokkal nyugodtabb életet éltem a nyugat-német egyetemeken és művészeti főiskolákon, amelyek megbízhatóan folyósítják a fizetéseket. A világhírű Bauhaus, válságok közepette, csak néhány évig tudott fennállni. Moholy-Nagy továbbmenekítette Nyugatra.

Ebben a szemeszterben a művészet kezdetéről szóló előadás mellett egy szemináriumot is tartok „A művészet vége“ címmel. Mielőtt még a díj híre elért volna, arra gondoltam, hogy Moholy-Naggyal és Rodcsenkóval fogok foglalkozni; azzal a kérdéssel, hogy feloldódik-e a művészet a designban és az építészetben, vagy átfolyik ezekbe és így őrzi meg önállóságát és szabadságát? Ezek a kérdések a Bauhaus és az orosz konstruktivisták elevenébe találtak. Moholy-Nagy nem hagyott föl a festészettel, a művészettel. Ezt a magam számára példázatosnak tekintem. Mindig arra törekedtem, hogy a filozófiai gondolkodást és írást cseppfolyóssá tegyem és így csenjem be a filozófiát a művészetbe és az építészetbe. Szándékom szerint úgy növelem a filozófia kifejező erejét, hogy elegáns, egyszerű nyelvben oldom föl, viszem végbe és ezáltal – talán és remélhetőleg – megújítom.

Moholy-Nagy modern volt, a futuristák elkötelezettje. Vonzotta és foglalkoztatta Marinetti taktilizmusa. Ebben is rokon vonásokat látok. Arra törekszem, hogy a nyelv plasztikussá, taktilissé, foghatóvá váljon, hogy a hallgató és olvasó közelebb kerülhessen hozzá és plasztikus képződményként képszerűsége által hathasson. A filozofálás számomra a gondolkodásnak, a megfontolásnak és a beszédnek a nyelv közelségébe vonását jelenti.

Lehet, hogy 30 évvel ezelőtt Moholy-Nagy mondatait, mint azt, hogy meg kéne találni az egyensúlyt racionalitás (ésszerűség) és emóció (érzelem) között, trivialitásként elvetettem volna. Ma egyetértek vele. Nem mintha értelem és érzelem két egymástól független övezet lenne, melyek egymást egyensúlyban kéne tartsák, hanem mert egybehelyezendők ahhoz, hogy egyáltalán magukhoz térhessenek, kialakulhassanak, fejlődhessenek és burjánzásnak induljanak. Egy Vortexet, egy örvényt kell képezniük, ahogy Ezra Pound mondja, egy drámai áramlási egyensúlyt a káosz peremén.

A háború utáni korszak, az '50-es évek gyermeke vagyok. Németország szét volt bombázva. A romos városok levegősek és világosak voltak. Újjáépítették őket. Én is építész akartam lenni. A háború utáni német modernséget legjobb pillanataiban és legmélyebb törekvésében világosnak, levegősnek, könnyűnek és szerénynek érzem. Ezt a könnyedséget, transzparenciát és lendületességet érzékelem Moholy-Nagy munkásságában is. Nem lettem építész, hanem megmaradtam annak a gyereknek, aki annakidején építőkockákkal, ma pedig szavakkal és gondolatokkal játszik komoly játékot; próbálgatja és nyűvi őket, míg össze nem omlanak.

A klasszikus modern a hagyománnyal és a történelemmel szemben küzdve jutott érvényre. Ez ma már nem ilyen egyszerű. A modern maga is történelemmé vált. Azon fáradozom, hogy egyszerre legyek modern és hagyománytudatos, hogy egyiket éppoly kevéssé hanyagoljam, mint a másikat. Abban, hogy ne áruljam el a modern örökséget, Moholy-Nagy segít nekem. Segítsége jól jön. Ugyanis eláraszt a giccs: elgiccsesedett művészet, elgiccsesedett építészet, elgiccsesedett gondolkodás, édeskés, önhitt, olcsó és pompázatos. Ezzel szemben kell megtartanom magam azzal a józansággal, komolysággal, könnyedséggel, világossággal és szellemi igényességgel, ami Moholy-Nagy modernségének sajátja.

Még egyszer köszönöm a Kuratóriumnak és az Egyetemnek a díjat!

(Tillmann J. A. fordítása)

fotó: Taskovics Dorka

 

Vélemények (0)
Új hozzászólás

Friss adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről. Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. További információk