építészet : környezet : innováció

Borvendég Béla: "Figyeljetek srácok!" avagy Sztárchitektek

...a „miként” a kulcskérdés. Véleményem szerint fizikai értelemben a reális mérce a fenntarthatóság, kulturális értelemben pedig az alkotás lényegének szellemisége.

Nyilván szerte a világban számtalan építész szeretne sztár, azaz „sztárchitekt” lenni. Nagyon sokan közülük talán irigylik is az olyan világhírességeket, mint az amerikai Daniel Libeskind; John Burgee (a kihunyt posztmodernisták képviselője); Frank Gehry (az acéllemez rosszfiúja); Michael Graves (a Target lakáshasználati tárgyak tervezője); Richard Meier (a fehér vagy semmi bajnoka); Eric Owen Moss (Nyugat-Los Angeles urbanistája); John PortmanAntoine Predock (a kihunyt posztmodernisták képviselője); (a szállodatervező); (Az új Délnyugat tervezője). Ajánlom, hogy ne tegyék. Úgy hírlik van ezeknek is gondjuk elég.

Itt van aztán például a szegény Daniel Libeskind, aki 2003-ban a new yorki ikertornyok helyére tervezett, első díjas tervével lett világhírű. A San Franciscói Kortárs Zsidó Múzeum alapkőletétele alkalmából ki is állították a Nagy Mágus e célra készített tervét.  Ezt követően mégis sokan nyafogtak. "– Az ember nehezen tudja eldönteni, hogy  már a legközelebbi Nagy Dobás, avagy még a Tavalyi Modell.”  Nos, a valóságban ez a terv bemutat minden olyan provokatív tűzijátékot, amiről a tervező közismert. Van itt felszeletelt tetővonal, meg egy közel 30 méteres, kékszínű fém doboz is, ami úgy néz ki, mintha félodalasan ráhajították volna az alatta lapuló bázis sarkára.

Mindazonáltal sokak szerint Libeskind egykoron utcai sikereket arató rock-együttesre emlékeztet, amelyik ma már arra kényszerűl, hogy teltházas arénákban játsszék. Most éppen kaszínót tervez Singapore-ba, öröklakás tornyokat Sacramentóba és St. Louisba, és bevásárló központot Las Vegasba. A szemlélőt a reveláció bizsergése helyett  a déja vu lelombozó élménye várja.
Még furcsább, hogy amit ma kapunk, az a korai Libeskind. Az a terv, amely akkor kezdett körvonalazódni, amikor még csak néhány alkotásra kellett összpontosítson. Nem úgy, mint most, amikor New Yorki stúdiójában egyszerre 30 tervvel zsonglőrködik. Mint maga mondta — "legalább 20 modellünk van az irodában”.

A dolog persze nem fair — mondja sok bennfentes. — "Végtére korunk építészetét a hírnév hajtja, és miközben a hóbortok és a stílusok szélsebesen mozognak, a tényleges felépítés folyamata gyakran hosszabb, mint korábban bármikor. A Média Korban mindent oly gyorsan fogyasztanak el, hogy közben elveszti a jelentőségét. Valami nagyon friss és kurrens lehet tervezése idején, mégis mire felépül, szakállas hír csupán" — véli Harrison  Fraker, az UC Berkeley's College of Environmental Design dékánja.

A San Franciscói épületet Libeskind 1998-ban, akkor kezdte tervezni, amikor még egyetlen épülete nem állt és főként építészetelmélettel foglalkozott, de már sokat ígérő értékű zsongás, sőt katartikusan perzselő hő kíséri az épülő, majd egy ideig üresen álló berlini Zsidó Múzeumot Berlinben. Friscóban az első terve egy szikár téglaépület volt — eredetileg egy 1907-ben épült elektromos alállomás —, amelyre valamilyen „arany űrhajót” szándékozott helyezni. Hat évvel később az űrhajó már kockává változott, a robbanás pukkanássá szelídült és a remélt arany-titánium mélykék rozsdamentes acéllá mérséklődött.

"Az ő épületei látszólag újra meg újra ugyanazok” — mondja  Aaron  Betsky, a San Francisco Museum of Modern Art korábbi kurátora, aki jelenleg a Netherlands Architecture Institute, a NAi igazgatója. És hozzá hasonlóan sokan vannak, akik Libeskindet olyan bűvésznek tartják, aki csak egyetlen trükköt tud.
"És pontosan ez a mai dilemma” — folytatja. Mert úgy tűnik, hogy minden jól ismert olyan építész, mint például Richard Meier, aki egy bizonyos stílus kifinomult variációin dolgozik, de más ismert nevek is arra kényszerülnek, hogy nagy hűhót csapjanak maguk körül. Vagy olyan látványos gesztusokkal éljenek, amelyek kvázi szabadalmak (mint például Frank Gehry lírai eltorzításai, Santiago Calatrava  fehér szobrászi formái, vagy a véget nem érő várakozás olyasmikre, amelyek egyike sem emlékeztet — még távolról sem — Rem Koolhaas épületeire, vagy bármi másra.

És itt van a másik zavar. "Vegyünk például egy felhőkarcolót” — érvel John King. "A tetőre feltett cikornya nélküli egyszerű derékszög variációi helyett az új divatőrület a megcsavart forma, ami úgy néz ki, mintha valaki megragadta volna a legfelső emeleteket, és a teljes tengelyt megtekerte volna." Ebben a hónapban az Architectural Record két ilyen tervet is bemutat. Az egyiket Dubaiban építenék fel. A másikat Moszkvában. A Dubai torony 75 emeletes lenne, és 90 fokot fordulna el. A moszkvai ezzel szemben csak 46 emeletes, de kettős. A megcsavart, és összekapcsolt tornyok egy olyan férfi és női felet idéznek, amelyek együtt — a tervező szerint — egy menyegző óriási méretűvé növelt metaforáját mutatják. Tegyük hozzá, hogy a Foster and Partners londoni erotikus uborkája ravaszabb. Ez a magasház csak kívülről néz úgy ki, mintha meg lenne csavarva. 

Amikor 1985-ben néhány napot töltöttem Csikágóban, farkasordítő hideg volt, és orkán erejű északi szél süvített a felhőkarcolók közt.  Ennek ellenére vasárnap, szervezett programom nem lévén, nekiduráltam magam, fölültem a metróra és kiutaztam Oak Parkba, ahol a fiatal Frank Lloyd Wright 1898 és 1909 között vagy két tucat családi házat és egy templomot épített, köztük a saját lakását és stúdióját is. Ez utóbbi, hamar megtoldott épület ma a látogató-központ. Első utam tehát ide vezetett, ahol kis térképhez sikerült jutnom, amin meg volt jelölve az a tucatnyi ház, mellyekkel a mester a közvetlen környéket gazdagította.
Ám amint kiléptem, kiderült, hogy a dühöngő fagyos szélben, egyujjas kesztyűvel a kezemen, nem sok hasznát veszem. Jobban járok, ha memorizálom a tájékozódási pontokat. Az első a Chicago Ave., a másik a Forest Ave.  A térképet pedig csak akkor veszem elő, ha Wright-gyanús házat látok. Ámbár a környéken nagyrészt hasonló stílusú házak állnak, az ő épületei szinte mind azonnal megállítottak, jóllehet ezek is a többihez hasonló nyelvet beszéltek. Mi több, kettő olyan is akad, amit stikában tervezett. Akkori alkalmazója ugyanis megtiltotta, hogy a saját szakállára vállalkozzák. Jellegzetes Prairie stílusa csak eme időszak végén bontakozott ki.

Ez az időszak látszólag ugyanolyan nyolc év, mint amit most John King emleget. Látszólag! Mert azért Wright ez alatt az idő alatt nem csak megtervezte, de fel is építette ezeket a házakat. És nem gondolom, hogy bárki is szemére hányta volna azt, hogy csikágói Robie háza már nem csak külső megjelenésében, de belső térszervezésében, bútorzatában is alkotója ellentmondást nem tűrő elgondolásait tükrözi. És azt gondolom, hogy éppen ez a hajlíthatatlan önközpontúság az, amiben kora Amerikája magára vélt ismerni.       
A „Média Kor” egészen másról szól. Ennek lényege — legalább is Harrison szerint —, hogy a modern kommunikációs ipar, követve a közönség (manipulált — a szerk.) igényét, a mai szenzációt holnapra lerágott csonttá selejtezi. E sorok írója szerint ennek az érvnek azonban több vitatható pontja is van.

Az egyik az, hogy a modern kommunikáció maga a Nagy Üzlet. A hír is áru. Mennél többet adnak el belőle annál jobb. Minél alacsonyabb színvonalú, minél zajosabb, minél triviálisabb annál nagyobb tömegek vásárolják meg. Tehát maga a Média érdekelt a  legjobban abban, hogy a közölt információk minél gyorsabban elavuljanak. Ez a média a profit rabszolgája ugyanis.

A másik, hogy az igazi művész — még ha a piacról él is — szuverén. Belső fejlődése, kifejezésmódja öntörvényű. Amit a közönség — ami nélkül nincs valódi művészet — vagy elfogad, vagy sem. Bár ebben a tekintetben az építészet kétségtelenül sajátos műfaj. Schubert komponálhatott az íróasztalfióknak, az olyan terv azonban, ami nem megy át kőbe, betonba, acélba, üvegbe, társadalmi értelemben semmis.

Harmadszor: azt sugalmazni művésznek, közönségnek, hogy csak az a jó, ami gyökerestől vadonatúj, kártékony és hazug. A „használd és dobd el” gyakorlatát ma — jobb helyeken — már a fogyasztói társadalomban is megkérdőjelezik. A bűvészetben talán még elmegy, a művészetben azonban teljességgel alkalmatlan.

Negyedszer: igaz ugyan az, hogy a művészet maga szüntelen megújulás, de az „új” csak önkényes viszonyítás, mert a művészet nem lóverseny, ahol nyakhosszal lehet nyerni. Az új viszonylagos, múlékony, a művészet, mint az emberi lét egyik legmagasabb érzelmi megnyilvánulása, örök.

Végül — de nem utolsó sorban — az építészet, az építészeti alkotás nem független a természeti, társadalmi, kulturális környezettől. Annyira nem, hogy manapság különösen e környezeti kihívásokra adott válasznak is tekinthetjük. Ámbár e téren is a „miként” a kulcskérdés. Véleményem szerint fizikai értelemben a reális mérce a fenntarthatóság, kulturális értelemben pedig az alkotás lényegének szellemisége.

De térjünk vissza egy pillanatra a Foster and Partners stúdióhoz. Úgy tűnik, hogy Amerikában nem igen veszik komolyan az európai sztárépítészeket. Vagy ott mást értenek sztárépítész alatt. Ők elvárják, hogy a sztárépítész allűrjei is sztárhoz méltóak legyenek. Öltözködjék kihívóan, szívesen fényképeztesse magát társadalmi, gazdasági nagyságok társaságában, lehessen róla zaftos pletykákat legalább sejtetni stb. Hogy ne csak rendkívüli ember legyen, de annak is lássék.
Európában alighanem jóval több kimagasló építész működik, mint Amerikában. Hogy ők sztárok-e, nem tudom. De jó néhányuk bizonnyal az. Nouvel például. És ő nemcsak Franciaországban az, hanem például Svájcban és Kanadában is. Norman Foster pedig kétségtelenül jellegzetes világsztár. 1970 óta irodája vagy háromszáz projekten dolgozott szerte a világban. Stílusuk valójában nincsen. Inkább a magatartásuk az, ami jellegzetes. A hightech következetes használata például. Amit azonban soha nem öncéluan, formaként, hanem mindig az elérendő cél érdekében használnak.

Ennek az egyszerre mérnöki és építészeti racionalitásnak köszönhető, hogy házaik nem mennek ki a divatból úgy, mint azoké, akiknek szellemi tőkéje pusztán valamely (legyen: meghökkentő) formai lelemény, vagy tetszetős ideológia, vagy netán csupán e divat-diktátorok asztaláról lehullott morzsa. Az ő épületeit a gravitációval vitázó szerkezet úgy hatja át és tartja szó szerint össze, mint a barokk zenét a kontrapunkt. A legfontosabb azonban talán mégis a mindezek mögött őrködő társadalmi felelősségtudat. A meggyőződés, hogy az épület, a környezet minősége közvetlenül hat mindannyiunk, a társadalom életére.  

Épületeik mindegyike ezért is lehet újra meg újra más és más. Sőt közülük nem egy nagyon is egyszeri, és a hely és a helyi kultúra közvetítője. Az egyik legkorábbi épületük, például a Sainsbury Center for Visual Arts ma ugyanolyan aktuális, mint volt harminckét évvel ez előtt. Legfeljebb ma számítógép segítené a tervezőt. A kontrollált természetes fény, a teherhordó szerkezetbe bujtatott bármikor hozzáférhető épületgépészet, és a két teljesen megnyitott végfal, ami az osztatlan belső teret vizuálisan rányitja a tájra, olyan építészeti kijelenések, amellyel ma sem lehet vitába szállni.

A berlini Reichstag épülete és kupolája közismert. A bilbaói Metro 2 vonala azonban talán kevéssé az. Pedig itt nem csak a lejárók érdekesek, nem csak a földalatti állomások elegánsak, hanem igen figyelemre méltó az alagút technikai megoldása is. A tervező nem csak a talaj adottságait használta ki, de tudatosan épített a helyi munkaerő tapasztalataira és munkakultúrájára is.     
Mindez csak azért jutott az eszembe, mert véletlenül hírét vettem a A San Franciskói Kortárs Zsidó Múzeum alapkőletétele körűl kirobbant vitáknak, melyek töprengésre — mi több —, állásfoglalásra ösztönzik a távoli magyar építészt is. E sorok írója röstellnivó műveletlensége miatt szinte semmit nem tud Eric Owen Mossról, John Portmanról. Antoine Predockról, John Burgeeről még annál is kevesebbet. Őszinte tisztelője Richard Meiernek. Rossz komédiásként neveti ki Michael Gravest. És mint óhitű, néha tán néha csodálja, de nem szereti Daniel Libeskindet, és Frank Gehryt sem.
Ybl, Hauszmann, Lechner a maguk korában — mondhatni — sztárok voltak. Az volt kicsit később Otto Wagner és Jože Plečnik is. Egyik sem világsztár persze csak olyan K.u.K. csillag.  De ez sem volt kis dolog! Az Osztrák-Magyar Monarchia az ő korukban még erős és gyorsan fejlődő térségnek tűnt. Ahol persze a pórnép magyarhonban jórészt igen szegény volt, de ezt az akkori kapitalizmus csakúgy természetesnek tartotta, mint a gyarmatosítást.

Az azonban, hogy tőkeerős, művelt befektetők nélkül nemigen létezik jó építészet, ma is igaz. Minthogy gazdasági értelemben hazánk egészsége oly mértékben leromlott, hogy a szakorvosok már csak azon tanakodnak, hogy egyszerűen csak a kórházba vitessék-e, vagy rögtön az intenzív osztályra. A politika pedig annyira műveltségellenes, hogy közművelődésről ma már álmodni is vakmerőség. A jó építészet  esélyei tehát a szerencsés véletlen szűk  mezsgyéjére szorultak. De azért nem szűntek meg!

Mégsem a sötéten látás mondatja hát, hogy aki itt nemzetközi sztárchitekt akar lenni jobban teszi, ha inkább arra hajt, hogy Bécsben nyisson cukrászdát. Aki azonban komolyan veszi magát, identitását és hivatását egyaránt, semmi estre se keseredjék el. Ettől még tisztességes, jó, sőt kiváló építész lehet. Hightech nélkül, akár téglával  is!

Figyeljetek srácok! Nem diplomázhattok le, és nem szentelhetitek magatokat a szakmának egyszerűen azzal, hogy „no én jó építész leszek”. Ez így fenét se ér! Meg kell találjátok a saját gondolkodás-módotokat, és minden áldott nap mindenről tájékozódjatok! Olvasni, olvasni, és megint csak olvasni!” — üzente néhány hónapja a 89. évébe lépő örökifjú Oscar Niemeyer, régvolt fiatal korom sztárchitektje, a születése napján.

Hát csak ennyi. Sapienti sat!

Borvendég Béla
<2006. július 31.>

vélemény írásához jelentkezzen be »