Csorba Zoltán – egy építész életmű a lakókörnyezet, lakásminőség javításának szolgálatában

Csorba Zoltán a VÁTI legendás, Farkas Tibor vezette balatoni csoportjának tagjaként, vagy később Tenke Tibor mellett az Újpalotai lakótelep 'H' jelű házainak építész tervezőjeként a hazai háború utáni építészet olyan fontos fejezeteinek volt a szereplője, melyek hatása máig jelentős, megvitatása aktuális. Mészáros Ábel beszámolója a Lechner Tudásközpont Fehér köpeny & rajzasztal beszélgetéssorozatának harmadik estjéről.

Az 1965-ben az UIA Sir Patrick Abercombie-díjával kitüntetett Balatoni Regionális Terv nem csak azért jelentős, mert a hazai regionális tervezés egyik első csúcsteljesítményeként a VÁTI csapata szinte új tervműfajt teremtett meg vele, hanem mert a készítését követő évtizedben mind a szervezeti, mind a személyi feltételek adottak voltak hozzá, hogy a területi fejlesztési terv absztrakt céljai konkrét építészeti minőségi változásokban ölthessenek testet a magyar tenger körül. Csorba Zoltán azon véleményének adott hangot, hogy az 1956 utáni nemzetközi karanténból épp csak kiszabaduló Kádár-rendszer bizonyítási kényszere, együtt a hazai szakemberek lelkes, jobbító szándékú tettvágyával teremtette meg azokat a körülményeket, melyek közt a Balatoni Intéző Bizottság és a Főépítészség egyedülálló munkát tudott végezni. Az 1945 előtt jobbára szűk kör számára elérhető, de viszonylag magas környezeti kultúrát képviselő balatoni nyaralóéletet a háború után felváltotta egy sokkal alacsonyabb minőségű épített környezeti igényekkel rendelkező, de széles tömegeket a tóparthoz juttató üdülő-világ, aminek következtében (és átfogó koncepció, szabályozás hiányában) markánsan romlott a tó körüli épített környezet. Ezt a tendenciát sikerült megfordítani az átfogó tervezéssel, szabályozással, és a végrehajtást szolgáló, erős kompetenciákkal bíró szervezeti háttérrel. Csorba szerint a Balaton menti későmodern építészet korukban kiemelkedő eredményei ennek a történelmi együttállásnak köszönhetők.
 
Érdekes részleteket ismerhettünk meg arról, hogy a 70-es évek elején milyen körülmények összejátszása kellett ahhoz, hogy a hazai gyakorlattól merőben eltérő, magasabb építészeti és környezeti minőségű, H jelű típusépületek jöhettek létre nem csak a TTI tervezőasztalán, hanem Újpalotán, s nyomában más magyarországi lakótelepeken is. Tenke Tibor korszerű gondolkodásmódja és az előremutató nemzetközi, candilisi városépítészeti trendekben való tájékozottsága, bizalma a fiatal építészben és Csorba kísérletező, az emberi lakhatás jobbítását célként kitűző attitűdje együtt kellett ahhoz, hogy a korabeli építőipar realitásai között is megvalósulhassanak a lakásnormákhoz nehezen illeszkedő, viszonylag nagy alapterületű lakásokat tartalmazó, változatos városképi megjelenésű paneles lakóházak a Kőrakás parkban vagy a Páskomliget parkban.

Mint a paneles lakótelepeket tervező egyik legfőbb szellemi műhely, az egykori TTI munkatársa, és mint a téma kutatója, aki a fővárosi lakásvagyon rehabilitációjának kérdéseiből készítette PhD dolgozatát, Csorba Zoltán az iparosított technológiával épült lakótelepek rehabilitációjáról is beszélt. Elmondta, hogy nem tartja jónak a társasházi formát a lakótelepi házak üzemeltetésére és megújítására, meg kellene találni azokat a megoldásokat, amelyekkel egységesen működtethetők ezek az épületek, és hatékonyan végezhető el rehabilitációjuk is. Szintén felhívta a figyelmet olyan műszaki problémákra is, melyek a megújított épületeknél új jelenségként lépnek fel: ilyen például az egyedileg szabályozható fűtés kialakításának következtében nem temperált, lakatlan lakások problémája, amely akár féltucatnyi környező lakásban is okozhat penészesedési problémát a jó hővezető képességű vasbeton lakáselválasztó-falaknál, födémeknél.

Dragonits Tamás, Magyar Géza és Csorba Zoltán elbeszélésein keresztül az elmúlt hónapokban bepillantást nyerhettünk olyan, a magyar építészetben meghatározó szellemi műhelyek egykori életébe, mint a VÁTI, a KÖZTI, a LAKÓTERV vagy a TTI. A háború utáni magyar tervezőintézeti hagyaték megőrzésére kijelölt közgyűjteményként fontosnak tartjuk, hogy ez az érdekes és sok értéket teremtő korszak a szakmai és laikus közvélemény látóterébe kerüljön, és ehhez nagyon fontosnak tartjuk a kor tanúinak, szereplőinek megszólaltatását, kutatóműhelyként az oral history eszközeinek beemelését a későmodern építészet történetének kutatásába. Reméljük, hogy a továbbiakban is egy sor olyan magyar építész, városépítész emlékeit ismerhetjük majd meg, akik személyes megvilágításba tudják helyezni Magyarország építészetének történetét 1945-től 1990-ig.

Mészáros Ábel
Lechner Tudásközpont