építészet : környezet : innováció

Egy posztmodern magyar tervezési paradigma felé

Csaba Ders cikke a modern és egy posztmodern tervezési paradigma viszonyát vizsgálja azzal a céllal, hogy a mai magyar tervezési paradigmaváltás lényegéhez közelebb kerüljünk.

Az építészeti nyelv szimbólumrendszere sokszínű tartalmi bővülésen ment keresztül a modern korszaka óta.1 Az „építészeti szavak” szimbólumainak változása azonban felveti magának a szimbólumrendszernek, a „nyelvtan” változásának a kérdését is.2 Vajon mik azok az erők, amik a tervezés tartalmát és rendszerét formálják, és hogyan teszik mindezt?

Az általános kérdésfelvetés helyett, én ebben a cikkben, a modern és egy posztmodern tervezési paradigma viszonyát fogom vizsgálni, azzal a nem titkolt céllal, hogy a mai magyar tervezési paradigmaváltás lényegéhez közelebb kerüljünk.

Nem állítom, hogy ez a cikk meg fogja válaszolni azokat a dilemmákat, amivel a mai magyar építészetnek, településtervezésnek szembesülnie kell, vagy azokat a segélykiáltásokat, amiket egyre gyakrabban hallani különböző építészeti fórumokon. Abban bízom azonban, hogy a cikk fogyatékosságai ellenére is értékes támpontokat nyújthat a megoldás felé vezető út kiválasztásában és általában a kérdésben elmélyülni szándékozóknak.

Christopher Alexander
 

Feladat a tervezéselmélet képzeletbeli hallgatói számára3

Planning is the organization of hopes.
„A tervezés a vágyak összehangolásának művészete”, vagy
 „A terv a remények szervezete.”

Christopher Alexander4 (ford. Csaba Ders)


Határozzuk meg, hogy Christopher Alexander mikor fogalmazhatta meg a tervezés fenti definícióját!

Kétségtelenül a modern érett korszaka után járhatunk, hiszen a terv a valóságot már nem szigorúan tudományos nézőpontból szemléli, egyfajta racionális-irracionális dichotómiával, egy olyan perspektívából, amelyből a terv politikailag és társadalmilag alapjában véve neutrálisnak tűnik. Hiszen ebben a definícióban ennek éppen az ellenkezőjéről van szó: a cél egyfajta produktív kompromisszum keresése a nagyon is szubjektív és sokszínű társadalmi és politikai érdekek között. A tervezés folyamata és szereposztása is poszt-modern paradigmára utal, hiszen a tervező már nem a tervezéstudomány apostola, aki kinyilatkoztat, hanem sokkal inkább tervezőtárs, aki a felhasználókra partnerként tekint ezért igyekszik bevonni őket egy közös utópia megfogalmazásába és megvalósításába. Bizonyosan nem haladtuk meg azonban a politikai gazdaságtan Castells és társai által újraértelmezett tervezési felfogását, hiszen az érdekegyeztetést Alexander nem a várost teremtő erők rendszerébe beavatkozva igyekszik megvalósítani, hanem ezeket az erőket adottságként kezelve törekszik a Habermas sugallta „mindig lehetséges” kompromisszumra.

Ez a feladat szerintem a tervezés természetének talán a legfontosabb vonását teszi érzékelhetővé, nevezetesen azt, hogy a tervezés fogalma és rendszere sem állandó. Első közelítésben úgy tűnik, ez a szó csak egy adott társadalmi, politikai, gazdasági és kulturális kontextusban nyerhet értelmet. Ha jobban szemügyre vesszük, a rögtönzött válasz fel is fed egy sor markáns különbséget Alexander koncepciójának és a referenciaként használt modern paradigmának a közege között:

A modernitás értékrendje a századforduló tudományos és művészeti eredményei által sugallt „megismerhető világ” racionalitására, míg Alexanderé a hatvanas években öntudatra ébredő társadalmi csoportok társadalmi igazságosság- víziójára épül.
Az előbbi egy politikailag centralizált struktúrára építve kinyilatkoztat, míg az utóbbi egy alapvetően decentralizált közegben viszonylag nagyfokú autonómiával rendelkező szereplők között igyekszik egy közös cél érdekében mediálni.

Az egyik a központi források racionális újraelosztására törekszik, a másik viszont a piaci szereplők forrásait igyekszik mobilizálni egy érdekegyeztetési folyamat segítségével.

Míg az első esetben a terv főként a fizikai infrastruktúrára koncentrál, addig a másodikban a terv szerepe társadalmi konszenzus építés a fizikai infrastruktúra fejlesztéséről.

Az összehasonlítás hosszasan folytatható, a lényeg azonban az, hogy a két paradigmában a tervezés két különböző társadalmi vízió szerint, különböző szerepekben tűnik fel, és más értékek mentén, más eszközökkel igyekszik alapvetően más jellegű célokat elérni. Ennek alapján az tűnik az egyetlen járható útnak a tervezés általános fogalmának megalkotásához, ha a tervezést egy társadalmi funkcióként értelmezzük, amely a legtágabban értelmezett közösségi források felhasználásával foglalkozik, és amelynek a jellemzői az adott társadalmi közeggel együtt változnak.

 

Eishin Campus, Tokió (tervezte: Christopher Alexander, 1985)
West Dean Visitors Centre, Sussex (tervezte: Christopher Alexander, 1995)
 

 

A tervezés fogalmának társadalmi összefüggései
Nemrég fejeztem be egy tanulmányt a modernitás kialakulásától napjainkig terjedő korszak jelentősebb tervezési paradigmáiról5, és mivel a szakirodalomban nem találtam általánosítható definíciót, egy kérdéssort használtam egyfajta vezérfonalként. Úgy gondoltam, ezek a kérdések egyrészt lefedik azt a problémahalmazt, amire egy valamirevaló tervezési paradigmának válaszolnia kell, másrészt ezekből a válaszokból kirajzolódhat a tervezés adott kontextusban értelmezett társadalmi funkciója:

1. Hogyan értelmezzük a valóságot?
2. Mi a szerepe a tervnek a valóság formálásában?
3. Mi a tervezés értelmezési tartománya?
4. Kik a szereplői, és ezek milyen szervezeti rendszerben vesznek részt a folyamatban?
5. Mi a célnak megfelelő tervezési módszer?

Úgy vélem, ezekből a kérdésekből két fontos tanulság bontakozhat ki:

A. Egy tervezési paradigma következetességének biztosításában fontos a tervező közreműködése és szakértelme, a tervezés rendszerének meghatározó elemei azonban alapvetően társadalmi döntéseken nyugszanak, vagyis ezek tisztázása szigorúan közügy!
Ha ugyanis végignézzük a tervezési paradigmák szerkezetét boncoló kérdéseket, akkor azt láthatjuk, hogy itt nem elsősorban absztrakt tudományos tevékenységgel, hanem a tervezési folyamat értelmezési tartományát alkotó közösség értékválasztásainak sorozatával állunk szemben.
A tervezés folyamatában értelmezett „valóság” komplex ingerhalmaza önmagában is végtelen számú tömörítési eljárással értelmezhető és értékelhető, amelyek közül a legitim módszer kiválasztása társadalmi közmegegyezés tárgya és alapvetően kulturális kérdés6. (Egyébként végső soron az így kialakuló értékrend a kulcsa annak is, hogy a tervezés eredményét és sikerességét mérhetővé tegyük.) Ugyanakkor a tervezési folyamat szereplőinek kiválasztása, a szerepek megfogalmazása és a közösségre érvényes viselkedési normák meghatározása sem logika, hanem közmegegyezés kérdése, és alapjában véve az előbbiekhez hasonlóan a közösségi kultúrából fakad.
B. A mi szempontunkból azonban talán még fontosabb – és tulajdonképpen az előző pontból következik –, hogy a tervezési folyamat sikeressége hallatlanul érzékeny a társadalom legtágabban értelmezett kultúrájának minden változására.
Ha ugyanis nincs közmegegyezés a tervezés társadalmi szerepéről, akkor a tervezés legitimitási válságba jut, ha pedig a társadalom kulturális válságban van, vagyis értékrendje drasztikus átalakuláson megy keresztül vagy nincs megfelelő eszköz, amivel az adott kulturális közeg elvárásai a tervezés számára kikristályosíthatók lennének, akkor a tervezés értékválságba kerül. A tervezés folyamata – bár különböző módokon ugyan –, de mindkét esetben ellehetetlenedik. Hiszen a közmegegyezés hiánya a tervezési folyamat irányítóképességének a megszűnését jelenti, a kulturális zavarok pedig a terv céljának a megfogalmazását és eredményességének értelmezését teszi lehetetlenné. Ahhoz tehát, hogy a tervezés sikeresen töltse be társadalmi küldetését, minden jelentős társadalmi változás alkalmával újra kell építenünk a konszenzust a tervezés szerepéről és értékrendjéről, vagyis, nem úszhatjuk meg (!!!!), újra kell definiálnunk a tervezés fogalmát és egész rendszerét.
Egyébként a társadalmi átalakulási folyamatok sikeressége vagy sikertelensége éppen ezért nagyszerűen vizsgálható a tervezési folyamatok minőségének a tükrében, s ugyanakkor – érdekes módon – ugyanezek a tervezési folyamatok egyúttal eszközei, katalizátorai is lehetnek egy ilyen szerkezetváltásnak.

 

Julian Street Inn, Kalifornia (hajléktalanszálló, tervezte: Christopher Alexander, 1988)

 

A tervezés helyzete a rendszerváltás utáni Magyarországon
Az olvasót feltehetően nem lepem meg, amikor azt állítom, hogy a rendszerváltáskor megindult politikai decentralizáció, valamint az „információs társadalom” kialakulásával jellemezhető társadalmi paradigmaváltás7 minőségi változást hozott magával a tervezés közegében is. A fentiek alapján nem lehet váratlan az sem, ha egy ilyen változás ahhoz vezet, hogy szükségszerűen át kell értékelnünk a tervezés fogalmát és végrehajtásának folyamatát egyaránt.

Magyarországon a tervezés rendszere döntően ennek a két tényezőnek köszönhetően került egyszerre legitimitási és értékválságba, melynek jelei jól kirajzolódnak mind a tervezés gyakorlatában8, mind a nagy városfejlesztési tervek sorsában.9 Fontos tudnunk azonban, hogy mindez nem a tervezés fogalmának általános válságát jelenti, hanem csupán a – közgondolkodásban is megcsontosodott – „tervhivatali” értelmezés bizonyul sikertelennek, ami azonban mind a mai napig alapjaiban határozza meg a hazai tervezési kultúrát, és aminek a kudarcaival nap mint nap szembesülhetünk.

A fent említett modern és az Alexander által megfogalmazott posztmodern tervezési paradigmák között feszülő ellentét ugyan nem teljes mértékig magyarázza meg a hazai válságjelenségeket, de mindenképpen hasznos tanulságokkal szolgál az átalakulási folyamat kihívásainak megértéséhez. Minél többet olvasok a témáról és minél többet töprengek ennek a szerkezetváltásnak a dilemmáin, annál inkább kezdem úgy látni, hogy a jelenségek megoldása egy tanulási folyamat megtervezése felé mutat, amelyet én az alábbi tulajdonságokkal jellemeznék:

Ez egy tanulási folyamat, hiszen egy új tervezési kultúra meghonosítása, a szereplők új szerepeinek az elsajátítása önmagában is tanulást igényel. Ha a magyarországi szakirányú képzés rendszerét összehasonlítjuk például az angolszász egyetemek oktatási palettájával10, jól látszik, hogy a tervezőnek milyen új készségeket kell elsajátítania ahhoz, hogy ebben a folyamatosan átalakuló tervezési közegben felszínen maradva, eredményesen irányíthassa a tervezés folyamatát.

Fontos megjegyezni azonban, hogy egy politikailag decentralizálódó tervezési közegben nem elég, ha a tervező „tanulja meg és játssza jól a szerepét”, hiszen a tervezési folyamatban számos szereplő rendelkezik döntéshozatali jogkörrel. Ezért a tanulási folyamatban a tervezők mellett, részt kell vennie a tervezés többi szereplőjének is.

 

Julian Street Inn, Kalifornia (hajléktalanszálló, tervezte: Christopher Alexander, 1988)

 

A fent említett decentralizációból következik az is, hogy a tervezési kultúra kialakulása csak bizonyos mértékig vezethető vissza a közpolitikai centrum döntéseire, sokkal inkább a centrum és a de-centrumok közötti dialógus során megvalósuló közös tanulási folyamat útján jön létre. Vagyis egy interaktív, tanítási/tanulási folyamatról van szó amiben a tervezők legalább annyit tanulnak a felhasználóktól mint amennyire ők szeretnék tanítani őket! Ezért például borzasztóan károsnak tartom az „ítész” típusú tervezési gondolkodást, amely konzerválja, ahelyett hogy feloldaná a tervezés mai válságának az okait.

Ez mindenképpen egy folyamat, hiszen egy olyan gyors ütemben változó társadalomban, amilyen a miénk, nem lehet olyan fix pontokat találni, amelyekre hosszabb távon sikeres társadalmi konszenzust lehetne építeni a tervezés szerepéről és értékrendjéről. Egy állandóan változó tervezési közegben a tervezési folyamat sikerességét ezért csakis egy folyamatos tanulás biztosíthatja.

A jelenlegi hitelválság kapcsán fel kell tennünk azt a kérdést is, hogy létezik-e egyáltalán ma olyan minta vagy külföldi példa, amit a hazai tervezési kultúránk formálásában „vakon” követhetünk: sajátos helyzetünkből adódóan ugyanis úgy tűnik, hogy a szóban forgó tanulási folyamat csak korlátozottan lehet „eltanulás”.

Fontos megjegyezni továbbá, hogy a tervezési kultúra fejlődésében ugyan számos általánosnak tűnő jelenség – például a globalizáció, a politikai decentralizálódás vagy a hálózati társadalom kialakulása – tapasztalható Magyarországon is, de egyre növekvő számú összehasonlító tanulmány11, 12 és a tervezéselmélet fejlődésének iránya13 is azt sugallja, hogy ezek csak igen korlátozott mértékben képesek magyarázni a lokális tervezési kultúra változásait.

Merre keressük tehát a születő magyar posztmodernt?
Az eddig elhangzottak alapján azt gondolom, hogy ma Magyarországon nem klasszikus értelemben vett új tervezési politikát, a tervezés posztmodern szabályait kell kidolgozni vagy meghonosítani, hanem egy tanulási folyamat feltételeit kell megalapozni a tervezési folyamat szereplőinek a teljes spektrumában. Csak egy ilyen interaktív tanulás eredményeként születhet egy új és várhatóan hosszabb időn keresztül megújulni képes tervezéspolitika, alakulhat ki a tervezés társadalmi konszenzusát megalapozó dialógus hosszú távú feltétele. Ez a közös tanulás pedig bizonyosan eredménytelen lesz, ha csak az építészet és tervezési társtudományainak az ügye marad és nem sikerül mozgósítani a releváns ismerteket nyújtó valamennyi tudományág képviselőit is.


1 Csaba Ders: Néhány gondolat a szimbolikus rendszerek szerepéről az építészetben és általában a környezetalakítás kultúrájában. Információs Társadalom 2008. 4. szám, illetve http://epiteszforum.hu/node/11028

2 Ez a cikk részben egy a múlt évben megjelent cikkem hátterének a kibontása, amely itt olvasható http://epiteszforum.hu/node/8426

3 Indokolt ”képzeletbeli” hallgatókról beszélni, hiszen Magyarországon – furcsa módon – nincs ilyen képzés. A tervezés elmélet az én felfogásomban nem azonos az építészet elmélettel, hiszen egy jóval tágabb összefüggésben szemléli a világot.

4 Christopher Alexander fiatal korában nagy tehetséget mutatott a természettudományokhoz, matematikai és fizikai tanulmányai után azonban végül is építészetet tanult, diplomáját és később doktori fokozatát a Harvardon szerezte. 1963-tól a Berkeley építészeti tanszékének a professzora, ugyanazon a karon, ahol Manuel Castells is tanít. Nem véletlenül rezonál egymásra Castells városfejlesztési víziója és Alexander építészeti koncepciója.

 5 A téma  egyik alapműve Susan F. Fainstein és Scott Campbell (2003): Readings in Planning Theory 

6 Bár természetesnek tűnik ugyan, de a modern alapú gondolkodásunk is a racionalitásban való hit közmegegyezésére épül, ami kapcsán talán Max Weber „Die Protestantische Ethik und der Geist des Kapitalismus” (1934) (A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme) című könyvére szokás hivatkozni. 

7 Azért ezt a két tényezőt említem, mert úgy gondolom, hogy ezek következményeinek kibontásával magyarázható a hazai jelenségek java része.

8 Az építészet jogi környezetének anomáliáiról és az építészet társadalmi helyzetéről aktuális és nagy port kavart vita bontakozott ki Ertsey Attila kiváló cikke nyomán, amely itt olvasható: http://epiteszforum.hu/node/10943

9 Lásd például Gauder Péter éleslátással megfogalmazott kritikáját a Budapest 2010 Kulturális Főváros pályázatáról: http://epiteszforum.hu/node/272, http://epiteszforum.hu/node/270.
    Egy másik „állatorvosi lóként” ennek a párját, a Pécsi Kulturális Főváros programot említhetjük, amelyről rengeteg érdekes írás jelent meg, én azonban itt a pályázat szellemi vezetőjével, Takáts Józseffel készült interjút emelném ki: http://epiteszforum.hu/node/2439

10 Vö. például: www.bartlett.ucl.ac.uk  

11 Susan Fainstein (1999): Can we make the city we want? In R. Beauregard -  S. Body-Gendrot – L. Beauregard (szerk.): The Urban Moment: Cosmopolitan Essays on the late 20th Century City. Sage Publications. E tanulmányában a szerző többek között a globalizáció jelenségét vizsgálja három erősen eltérő tervezési kultúrával rendelkező „globális város”, New York, London és Amszterdam összehasonlításával.

12 Bishwapriya Sanyal (szerk.) (2005): Comparative Planning Cultures. Routledge. A szerkesztő a világ tíz különböző tervezési kultúráját mutatja be egy-egy tervezési szakember tolmácsolásában, azzal a szándékkal, hogy igazolja vagy cáfolja az eltérő tervezési kultúrákban alkalmazott tervezési paradigmák közötti hipotetikus összefüggéseket vagy különbségeket.

13 Gloria Anzaldúa (1999): La Frontera/Borderlands. Aunt Lute Books. A szerző a posztmodern radikális tervezési paradigma egyik karizmatikus figurája. Számára a tervezés alapvetően kulturális tevékenység, ami a valóság különböző narratíváiból fakad. Ebből a nézőpontból a tervezés jelenségei csak olyan mértékben általánosíthatóak, amilyen mértékben az érintett kultúrák átfedik egymást.

vélemény írásához jelentkezzen be »