építészet : környezet : innováció

Élet a rettegés és a csodavárás korában — Reischl Gábor (1948–2008) építész emlékezete

A nekrológ a Magyar Nemzetben jelent meg július 25-én. Reischl Gábor búcsúztatása július 28-án, hétfőn 14.15-kor a Farkasréti Temető Makovecz termében lesz, innen kísérjük utolsó útjára. A kiváló építész-tanár emlékezetére engesztelõ gyászmise július 29-én, kedden 17.15-kor az új városmajori templomban (Budapest, XII., Csaba utca).

Legutolsó nyilvános szereplésére május közepén, fiatal építészek körében került sor a Magyar Építőművészek Szövetségének (MÉSZ) székházában, a padláson. A nyers, alig „civilizált”, mégis kiválóan működő térben Reischl Gábor másodszor nyitott bemutatót a negyven év alatti tervezők első szárnypróbálgatásait bemutató tablókból.

Az ő rövid MÉSZ-elnöksége (2005–2007) alatt indult az akció, hogy a fiatalok pályájuk elején az „egyesületi élet” közelébe kerüljenek. S lám, fényes bizonyíték lett mindez arra, hogy a szövetség képes a megújulásra, ha valaki tesz érte.

Csontos Györgyi, Reischl Gábor tanár úr egyik leglelkesebb tanítványa – az utóbbi években már tanártársa – a motorja a „fiatalok feketén–fehéren” (f_f_f_) címmel indított kezdeményezésnek. Az első ciklus két éve nagy sikert aratott. A válogatott anyag országos bemutatkozás után több külföldi kiállítóhelyre is eljutott. Gábor idén májusban igen szerényen számolt be minderről a padláson. Arról meg említést sem tett, hogy az ő elnöksége alatt alakították át a Kós Károly-termet, és megtörtént a pince felújítása is.

Kár, hogy a szövetségi elnökségtől a sikeres indítás után tavaly év elején visszavonult. A tanításra akarta fordítani minden energiáját. Mintha megérzett volna valamit betegségéből, mely azután váratlanul a tanítástól is megfosztotta őt. Akkor viszont a tőle megszokott vehemenciával vetette bele magát a küzdelembe a kórral.

Óriási erőfeszítéseinek köszönhetően egy ideig úgy tűnt, sikerülni fog. S közben továbbra is ügyelt a fiatalokra, és élénk figyelemmel követte kollégái ténykedését. Októberben ott volt például Pakson, ahol tanártársa épületét avatták. Kiss Gyula tervezte – közösen Járomi Irénnel, házastársával – a régi konzervgyári csarnokból kialakított képtárat.

Jó volt ott látni, ahogy Reischl Gábor nem csupán az épületet járta be lelkesen és értő figyelemmel, együtt feleségével, Braxatoris Andreával, aki maga is szakmabéli, építész. Legalább annyira megelégedettségükre szolgált, hogy az ifjabb építészpár, Irén és Gyula négy vidám, az alkalomra kiöltözött gyerekével együtt érkezett a házavatásra. Így lett teljes az ünnep, egy újjáépítés-átalakítás fölszentelése.

Új, vadonatúj (barbárul magakellető), a múltat ukmukfukk elsöpörni akaró, erőszak szülte épületekkel ugyanis már nagyon tele vagyunk. A gyarapodáskényszer keltette rombolósdi a városok szférájában egyre elviselhetetlenebb. Épp ezért a falusi, tanyasi táj- és téralkotás tapasztalatait nem szabad veszendőbe hagyni. Reischl Gábor fantasztikus elhivatottsággal igyekezett ezt minél mélyebben továbbadni a szakmában, és lehetőleg azon túl is.

„Lényeges megkülönböztetnünk a teremtés és a termelés fogalmát. Az előbbi hosszú távú gazdálkodás, a föld művelése, ami kultúrát, kultúrtájat eredményez, az utóbbi a föld minél gazdaságosabb kihasználása, ami gyakran nehezen kontrollálható káros hatásokat indukál, a táj gazdasága leépül, »agrársivataggá« silányul” – írta kiváló tanulmányában (Regionalitás és ökológia; Épített jövőnk, MTA 2005).

Ilyenformán az ellentétek és szélsőségek egyre szaporodnak. A csodavárás és a rettegés korában élünk. Valahogy mégis lépni kell. Például úgy, hogy a világban gyűjtünk tapasztalatokat, és azután visszatérve a „gyökerekhez”, a gyerekkori tájhoz, otthon próbáljuk hasznosítani mindazt, amit a föld, e Föld más sarkaiban tapasztaltunk. Egy éve, a regionalizmus kapcsán fölmerült élénk netvita zárásaként a Kortárs Építészeti Központban (KÉK) hangoztatta ezt Gábor, mint lehetséges választ a globalizmusra.

Azóta a KÉK ideiglenesen átköltözött a Szervita téri egykori OMFB-székházba (bontani fogják). Ám oda ő már nem jöhetett el, mert felfoghatatlan vákuumot hagyva, nagy hirtelen átköltözött az élők számára ismeretlen birodalomba. Búcsúzunk hát tőle. Hiányozni fog. Mikor legutolsó alkalommal szerkesztettem a nyomtatott Magyar Építőművészet folyóiratot 2000-ben, a címlapra búcsúképpen egy budai életképet tettünk. Felirat egy templom kapuja fölé kötve: „Hová mész?” A vezércikkben ezt úgy fordítottam: „Hová, MÉSZ?” Reischl Gábor évekkel később, elnöksége alatt többször emlegette e lapszámot, éreztetve, hogy a kérdés aktuális. Ő most elment, de a kérdés még mindig itt van, sőt egyre égetőbb. Gábor sokat tudott a válaszról – most nekünk kell úgy folytatni a válasz keresését, hogy minél többet tanuljunk tőle. Reischl Gábor építész-tanártól.

Vargha Mihály

az Építészek Háza
Reischl Gábor búcsúztatása július 28-án, hétfőn 14.15-kor a Farkasréti Temető Makovecz termében lesz, innen kísérjük utolsó útjára.
A kiváló építész-tanár emlékezetére engesztelõ gyászmise július 29-én, kedden 17.15-kor az új városmajori templomban (Budapest, XII., Csaba utca)

vélemény írásához jelentkezzen be »