Elkészült Sopianae római kori város bazilikájának háromdimenziós rekonstrukciója

Fontos irányelv, hogy több, lehetséges megoldás esetén lehetőleg a legegyszerűbb, valószínű megoldást válasszuk és ezzel építsük meg a rekonstrukciót. Nyilvánvalóan a régész szakembert is elragadhatja a képzelete, ezért nagyon kell ügyelni a minimális  megoldások alkalmazására.Az ásatást vezető Tóth Zsolt, és a rekonstrukciót készítő Pozsárkó Csaba beszámolója. 

Bevezető
Pécsett, a Rákóczi út – Jókai út délnyugati szegletében, a 2008-2009. évi régészeti feltárás¹ során ismertté vált Sopianae római kori város Kr.u. 4. század elején épült bazilikája, amely a település forumának déli oldalán emelkedett.² Szerencsés módon a nagyméretű épület mintegy 70 százaléka kutatható volt, a feltárás eredményei alapján kiszerkeszthetővé vált az alaprajza.

1/35
Az ásatási terület a 2008. évi feltárás végén

2/35
A bazilika déli falának egy szakasza, amely átvág egy korábbi járdát

3/35
A bazilika déli falának egy szakasza a nyugati oldalbejárat maradványával

4/35
A bazilika DNY-i sarka az apszisindítással

5/35
A bazilika déli falának egy szakasza az egyik támpillérrel

6/35
A déli tartópillérsor legkeletibb pillére a lábazat legalsó téglasorával

7/35
A bazilikánál korábbi és a bazilikához tartozó külső járószintek maradványai

A forum a római városok központi tere a két főút (cardo és decumanus) találkozásában. Három oldalról általában oszlopcsarnok (porticus) vette körbe, a negyedik oldalon pedig a bazilika emelkedett. A forum nyitott tere adott helyet az üzleti életnek és a bíráskodásnak.

A bazilika épülete lényegében ugyanazokat a funkciókat töltötte be, mint a forum, csak zárt, fedett térben. Belső tere csarnokszerű, nagyszámú ember befogadására képes. Nem összekeverendő a vallási funkciót betöltő ókeresztény és középkori bazilikával.³

Az épület előkerült maradványai, római kori építészeti szakirodalom és a Római Birodalom ismert bazilikáinak adatait figyelembe véve megkíséreltük megválaszolni a kérdést: Hogyan nézhetett ki annak idején? Az eredményt számítógéppel készített háromdimenziós modellel szemléltetjük.

Alaprajz
A kiszerkesztés nagyrészt a 2008. évi ásatás eredményei, a kelet-nyugat tájolású bazilika déli felében talált maradványok alapján történt: ismertté vált a déli fal teljes hossza az azt támasztó támpillérekkel, a nyugati oldal rövid fala az abból induló apszis egy rövid szakaszával, a keleti fal egy része és az elé épített porticus pilléreinek alapozása, valamint a belső térben a tetőt tartó pillérek maradványai hiánytalanul. 2009-ben az épület északi feléből mindössze két belső tartópillér félbevágott alapozása került elő bolygatott formában. Az északi bazilikafal, amely leginkább megnyugtatóan bizonyíthatná a kiszerkesztés helyességét a telekhatáron kívülre esik. Az épület további lehetséges maradványait pedig a bazilika pusztulása utáni, még római kori átépítések és az újkori-modern (19-20. század) beépítés során pusztították el.

Összefoglalva: Az épület téglalap alaprajzú (mint az összes ismert bazilikáé), amelyet nyugatról egy félköríves apszis zár. Fő bejárata az apszissal szemben, a porticussal megtoldott keleti oldal középvonalában volt. Ezt a déli oldalon mind az épület keleti, mind a nyugati felében egy-egy oldalbejárat egészítette ki. Az oldalfalat kívülről azonos távolságban támpillérek támasztották, a tetőszerkezetet pedig váltakozó távolságban két sor pillérrel támasztották alá, amelyek három hajóra tagolták a bazilika belső terét.

8/35

9/35
A 4. század elején épült bazilika alaprajza

10/35
Bazilikák az ásatáson

Mivel a bazilikák szimmetrikus elrendezésű épületek, ezért az egyik fél ismerete alapján lényegében az egész is megvan. A tükrözéshez ismerni kellett a szimmetriatengelyt, jelen esetben a bazilika hossztengelyének a helyét. Ezt első lépésben az apszis ívének kiszerkesztésével próbáltuk meghatározni. Az ismert szakasz rövidsége miatt teljes pontosságot ettől a módszertől nem lehetett várni. Az eredmény alapján a főhajó és a mellékhajók szélességének aránya majdnem 2:1 arányt mutatta. A néhány centis eltérést korrigáltuk és ezt az arányt vettük a kiszerkesztés alapjául. Innentől már csak egyszerű tükrözés kellett a kész alaprajz elkészítéséhez.

A kiszerkesztés helyességét támasztja alá, hogy az északi fél fentebb említett két pillére pontosan abban a vonalban került elő, ahol várni lehetett. Valószínűleg nem véletlenül a bazilika pusztulása után „megfelezik" az épületet: Pontosan a vélelmezett szimmetriatengelyben egy épületfalat emelnek, amely a bazilika déli felében kialakított horreum északi fala lesz. További másodlagos bizonyíték, hogy a téglalap alaprajzú beltér hosszabbik oldala pontos arányban áll a kiszerkesztett rövidebbik oldal hosszával, arányuk 5:3.

Magasság és szerkezet
Mivel a legnagyobb felmenő falmagasság mindössze 0,70 m, a lehetséges magasságot matematikai elven határoztuk meg. Az egyik lehetséges szerkesztési elv az aranymetszés szabályának alkalmazása. Mi is így jártunk el, a kiszerkesztett rövidebbik oldal hosszához arányítottuk a magasságot. Természetesen nem biztos, hogy a 4. század elején alkalmazták ezt a szerkesztési elvet, de „ránézésre" a kapott magasság sem túl alacsony, sem túl magas. Statikai okok (falvastagság) miatt sokkal magasabb nemigen lehetett az épület, a valamivel alacsonyabb magasság elképzelhető. (A pécsi bazilikával összehasonlítható trieri bazilika falai több mint kétszer ilyen vastagok, így jóval magasabb is, bár a szélessége csak hozzávetőlegesen 3 méterrel nagyobb.)

11/35
A trieri Aula Palatina (Konstantinbasilika) Forrás: de.wikipedia.org/wiki/Konstantinbasilika

Az oldalhosszúságok és a magasság ismeretével kaptunk egy háromdimenziós dobozt, amelyet meg kellett tölteni tartalommal.

Alapvető kérdés volt a kinézet – szerkezet szempontjából az oldalhajó magasságának főhajóéhoz való viszonyítása: A bazilikáknál általános építési elv, hogy a mellékhajók alacsonyabbak a főhajónál, a főhajó falán, az oldalhajó fölött kialakított ablaksor a belső tér megvilágítását biztosította. (Ez is része az un. bazilikális elrendezésnek. Ezt az építészeti megoldást veszik át az ókeresztény és középkori bazilikáknál.) Ez az építési elv azonban Sopianae bazilikájánál szinte biztosan nem volt alkalmazható. Elsődleges bizonyítéka a főhajó szélességén túlnyúló apszis. Nem kötelező térzáró elem a bazilikáknál az apszis alkalmazása. Ha van, akkor félkör alaprajzú és a főhajót zárja általában (azaz végei egy vonalban vannak a főhajó két szélével, és az ebben a vonalban kialakított tartópillérsorokkal), annak magasságát követi. Jelen esetben a főhajó szélességén való túlnyúlás miatt csak úgy lehet a főhajó magasságát követő apszist a nyugati oldalfalhoz illeszteni, ha a főhajó és a mellékhajó azonos magasságú. (A főhajónál alacsonyabb oldalhajó esetén az apszisnak a mellékhajó magasságához kellene igazodnia. Valószínűtlen, hogy az épület fő helyére egy kis alacsony fülkét emeltek volna, azaz az apszismagasság csökkentése helyett a mellékhajó magasságát emelték föl a főhajóéhoz.) Második bizonyítékként az oldalfalat egymástól azonos távolságban, sűrűn (kb. 3 m = 10 római láb) épített támpilléreket kell felsorolni. A hagyományos elvet követő bazilikáknál az alacsonyabb oldalhajó nem kap támpilléreket. Az épület falainak külső megtámasztására egyértelműen a magas oldalfalak miatt volt szükség.

Végül nem lehetett kiemelkedő középső hajó azért sem, mert -bár szokatlan módon- a belső tartópillérek nem egy vonalban futnak, így ezekre nem lehetett volna a gádorfalat felhúzni.

Szerkezetét, felépítését tekintve legközelebbi és egyben általunk ismert egyetlen párhuzama a Trierben épített aula Palatina.4 Sopianae ezen bazilikáját a trieri épületről „koppintották".

12/35
K-NY irányú hosszmetszet a bazilikáról

13/35
K-NY irányú hosszmetszet a bazilikáról

Építészeti elemek és azok rekonstrukciója
Az alaprajz, a szerkezet és a magasság meghatározása után a részletek kidolgozása volt hátra.

a. Falak
A falak két oldalát szabálytalan alakú, kifele néző, oldalán durván egyenesre megfaragott mészkődarabokból falazták ki. Közöttük a fal belsejét kőzúzalékból, helyenként tégladarabokból álló bélés töltötte ki. A fal kinézete szempontjából három kérdést kellett tisztázni:
1. Voltak-e kiegyenlítő téglasorok a falazatban?
2. Tegyünk-e a falba kis négyszögletes állványzat lyukakat vagy ne?
3. A falvakolat kérdése.

1. Kedvelt, a falrakást megkönnyítő módszer volt kb. méterenként 2-3 téglasort beépíteni a kőfalba. Így könnyebben lehetett tartani a vízszintest a falazásnál, a nagyméretű római téglák összefogták a falazat amúgy apróbb kövekből, téglatörmelékekből rakott bélését, végül pedig esztétikai értéke is lehetett. A maximális 0,70 méteres felmenő falmagasság miatt erre régészeti bizonyíték nem maradt. Ilyen falrakási technikára a római kori város északi temetőjének területén van példa, a temető legnagyobb épülete, a Cella Septichora, de ugyanígy az Ókeresztény Mauzóleum vagy a Péter-Pál sírkamra felmenő fala is ezzel a vegyes falazási módszerrel épült. A bazilika esetében is kiegyenlítő téglasoros falazás technikát rekonstruáltunk, de elképzelhető a tégla nélküli kőfalazás is. A rekonstrukció nyugati felében, viszonylag a talaj közelében is megvan ez a téglasor – itt nincs bizonyítékunk a meglétére, de mivel egyrészt az apszist nem lehetett teljes mértékben feltárni, másrészt az „egyszerűségre való törekvés" és amúgy esztétikai okok miatt nem textúráztuk ezt a részt külön (bár az alacsony falmagasság miatt itt az állványzatot tartó lukak – lásd alább – elmaradtak).

2. Az alacsony megmaradt falmagasság miatt erre szintén nincs régészeti bizonyíték. Szintén a Cella Septichorában figyelhetünk meg ilyen lyukakat. (A négyszögletes lyukak az építés során használt állványzat gerendáit tartották, erősítették a falhoz.) Mivel a falaknak mind a külső mind a belső oldala szép egyenesre, egy síkban van kirakva, feltételezzük, hogy a falazáskor mindkét oldalon építettek állványzatot, nem egy oldalról rakták. Ezt a rögzítési módszert lehet elképzelni főleg a jelentős falmagasság miatt.

3. A falak külső oldalán sehol sem találtunk vakolatot, ez a külső járószint feletti feltöltésben sem volt megfigyelhető. Így vélelmezzük, hogy a fal külső oldalát nyersen hagyták, ezáltal láthatóak lehettek kívülről mind a kiegyenlítő téglasorok, mind az állványzat helyei is. Az épület belterében több helyett megmaradt a falon a vakolás, mindenütt egységesen ugyanaz jelentkezett: szürkésfehér, lesimított felületű, díszítetlen vakolat.

14/35

15/35

16/35

b. Támpillérek
A déli oldalfalat egymástól azonos távolságban (kb.3 m = 10 római láb), ~0,90x0,90 m (3x3 láb) méretű, négyzet alaprajzú, 11 darab pillér támasztotta meg, amelyek a fallal össze voltak építve. A szimmetria miatt az északi oldalfal mellé is ez volt elképzelhető. A keleti fal előtt, a vélelmezhető főbejárattól délre két, előbbiekkel közel azonos méretű kőalapozás jelentkezett. Ezek viszont nem voltak kötésben a fallal, statikai szerepük véleményünk szerint nem volt. Lehetnének esetleg szobortalapzatok, de azokat logikusabb lett volna a porticus boltíveinek középvonalába építeni (tisztázatlan szerepük miatt a rekonstrukció itt bemutatott képein ezeket elhagytuk, de az elvi rekonstrukció további változatain szerepelnek).

A legjobb állapotban a DK-i sarok két pillére maradt meg. Itt a kőalapozás felett, a külső talajszintről indulva öt téglasor volt megfigyelhető, amelyek a pillér lábazati részének tekinthetők. A lábazat ugyanolyan hosszú és széles, mint a pillér felmenő része, annak síkjából nem ugrik ki. (Ugyanez a lábazati megoldás egy bazilika utáni épületfal, a vélelmezett ókeresztény bazilika támpilléreinél is megfigyelhető.) A pillérek magassága közel a párkányzatig tarthatott, felül téglaborítás zárhatta. A pillérek az oldalfalakhoz hasonlóan vegyes falazatúak lehettek.

c. Tartópillérek
A két pillérsor 9-9 pillére tagolja a belső teret három részre, egy középső főhajóra és két oldalhajóra. Szerencsés módon a déli sorban minden pillérnek megmaradt legalább a kőalapozása, így ezek helyzetét áttükrözve az északi oldalra, adott az egész tartópillér rendszer. Az általános építészeti elvektől eltérően a soron belül a pillérközök távolsága nem egyforma, ezenkívül két pillér fél oldalhossznyival beugrik a főhajó síkjába. A jelenségek okára ésszerű magyarázatot nem tudunk adni, az kizárható, hogy a pillérek nem az épülethez tartoztak. A bazilika keleti felében sűrűbb a rendszer, itt öt pillér emelkedik eltérő közökkel, a nyugati felében csak négy, de itt a távolságokat illetően legalább szabályszerűség érvényesül. Elméletben lehetséges, hogy eredetileg csak két pillér állt a nyugati oldalon a sorban és a két középsőt később toldották be. Ez esetben relatíve nagy távolságot (14,75 m) kellett volna áthidalni gerendázattal, amely ugyan technikailag megoldható lett volna, de ez esetben mindenképp felmerülnek a kérdések: A keleti oldalon miért a kicsi fesztáv (2,52-3,12 m közti értékek)?; Miért nehezítették volna meg szándékosan a tető alátámasztását?

A legépebb, megfigyelhető pillér a déli sor legkeletibb pillére volt: négyzet alaprajzú, az átlagos oldalhossz kb. 1,04 m (3,5 római láb), a kőalapon egy sor tégla volt megfigyelhető. Előbbiek alapján valószínűsíthető, hogy a támpillérekhez hasonlóan a tartópilléreknek is a felmenő pillérrésszel egy síkban lévő téglalábazata volt. A pillérek a falhoz hasonlóan be lehettek vakolva, a lábazati rész valószínűleg vörös festést kapott.

17/35

18/35

19/35

20/35

d. Belső járószint
A bazilika belső terében vékony terrazzo réteg alkotta a belső járószintet, amely az épület nyugati részén összefüggően, nagy felületen megmaradt. Máshol kisebb foltokban került csak elő, ui. a következő építési periódusban a bazilika déli felében kialakított pillérszerkezetes épület építési munkálatai alkalmával számos ponton áttörik, lehet, hogy nagyrészt fel is szedik.

A járószint szintjét illetően az épület keleti és nyugati vége között kb.0,60 méter szintkülönbség volt megfigyelhető az épület déli felében. A 2008. évi eredmények alapján feltételeztük, hogy ezt négy lépcsőfokkal hidalták át a bazilika É-D –i kereszttengelyében. Habár a lépcsőzést nem találtuk, közvetett bizonyítékból több is akadt:

1. Az É-D középtengelyben távolságváltás figyelhető meg a tartópillérek között.

2. A déli bazilikafal belső oldalán meredekebben esik az alapozás szintje nyugati irányban az É-D középtengely vonalában.

3. A déli falban kialakított oldalsó bejáratok küszöbszintje különbözik, a nyugati oldalon lévő ~0,35 méterrel mélyebben van a keletinél.

A 2009. évi ásatás szintadatai azonban ennek az elképzelésnek ellentmondottak: a bazilika ÉNy-i negyedében ugyanazon a szinten jelentkezett a belső szint, mint az épület keleti felében, az altalajszint is magasabban van ott, mint a DNy-i sarokban a terrazzo szintje. Összegezve: A beltérben mind északról déli irányba, mind keletről nyugati irányba lejtés figyelhető meg, így értelemszerűen a DNy-i sarok a legmélyebb. A lépcsős megoldás így esetleg elvethető, tagolatlan beltér valószínűsíthető (a rekonstrukció itt bemutatott képein látszik a lépcső).

Mi a megoldás? Két elméleti elképzelés körvonalazódik:

1. Utólagosan süllyedt meg a DNy-i sarok, a lejtés ebből adódik. Ennek ellentmond, hogy törések nem voltak a déli falban megfigyelhetők.

2. Eredetileg is lejtős volt a beltér felszíne. Ismerve a római építéstechnika magas színvonalát, ez eléggé valószínűtlen, de az előző pontot figyelembe véve esetleg mégis ez a gyakorlati megoldás körvonalazódik, anélkül, hogy ésszerű magyarázatnak lehetne tartani.

21/35
A 4. század elején épült bazilika rekonstrukciója - DK-i nézet

22/35
A 4. század elején épült bazilika rekonstrukciója - D-i nézet

23/35
A 4. század elején épült bazilika rekonstrukciója - DNy-i nézet

24/35
A 4. század elején épült bazilika rekonstrukciója - Felülről

e. Apszis
Térzáró elemként való alkalmazása esetén félkör alaprajzú, jelen esetben is ez rekonstruálható. Az apszisnak a főhajóval közel azonos magasságát szem előtt tartva ide is elképzeltünk támpilléreket egymástól a déli falnál megfigyelt távolságban, így összesen nyolc darabot. (Bizonyíték híján az alaprajzról viszont lehagytuk.) Amennyiben az oldalfalaknál alkalmaztak kiegyenlítő téglasorokat, úgy azok az apszis falazatában is értelemszerűen tovább folytatódtak. Az épület fő helye az apszis, ezért ennek járószintje általában kiemelkedik a belső tér szintjéből (ez az ún. exedra), ezzel is hangsúlyozva a hely központi jellegét. (Az ókeresztény és középkori bazilikáknál itt található az oltár, a pogány bazilikáknál pedig lehetséges módon a bírói emelvény, császárszobor stb.) Jelen esetben nem eldönthető a megemelt szint kérdése, mivel az apszis belső tere a feltárható területen kívülre esett, így kénytelenek voltunk azt elhagyni.

f. Porticus
A déli oldalon ismertté vált három különböző nagyságú pilléralapozásból pontosan rekonstruálható lett a főbejárat elé épített oszlopcsarnok. A méretbeli különbség az eltérő teherhordó feladatokból adódik: a legnagyobb alapterületű (kb. 1,25x1,25 m) sarokpillérekre nehezedett a legnagyobb terhelés: a tetőzet sarkait támasztották alá, emellett még az épületsarkok és sarokpillérek között kialakított oldalsó boltívek terhelésének egy része is ide nehezedett, a köztes pillérekre csak boltív terhelés hárult. A porticus északi és déli felében is három-három négyszögletes pillér emelkedett egymástól azonos távolságban (~2,94 m). (Ugyanennyi a távolság az épület sarkai és a porticus sarokpillérei között is.) A két belső pillér között, a hossztengely két oldalán, az épület főbejárata előtt, ennél jóval nagyobb térköz (5,30 m) figyelhető meg. Közvetlenül a sarokpillérek mellé emelt segédpillérek hordozták a legkisebb terhet, csak egy-egy boltív indult innét, ezért a kisebb alapterület (kb. 0,87x0,87 m). A két-két belső pillér azonos méretű (kb. 1,15x1,15 m), ezeken két-két szomszédos boltív terhelése nyugodott, ezért oldalhossza is nagyobb (kb. 1,14x1,14 m) A főbejárat előtti nagyobb távolság és így nagyobb boltív, északi és déli oldalán 2-2 kisebb boltívvel, az épület főbejáratát hangsúlyozta.

A porticus északi és déli oldalánál, az épületsarok és a sarokpillér között, amolyan tornácfalat alakítottak ki, a pillérek között nem volt ilyen. Felépítésüket tekintve a porticus pillérei olyanok lehettek mint a támpillérek. A mérhető szintadatok alapján a porticus járószintje ~ 0,80 méterrel magasabban lehetett, mint ami a beltérben a porticus mögött mérhető volt, így a kettő közti szintkülönbséget lépcsőzéssel kellett áthidalni.

25/35
A 4. század elején épült bazilika rekonstrukciója - K-i nézet

26/35
A 4. század elején épült bazilika rekonstrukciója - K-i nézet (porticus)

27/35
A 4. század elején épült bazilika rekonstrukciója - DK-i nézet (porticus)

28/35
A bazilika DNy-i sarka kívülről

g. Tetőzet
A tetőzet kiszerkesztésénél elsősorban a belső pillérekre kellett tekintettel lenni. Mivel a pillérsorok nem egyenesen futnak (a nyugati félben 2-2 fél oszlopszélességnyivel beljebb épült), már ez önmagában is lehetetlenné tenné egy „valódi", építészetileg is bazilikálisnak mondható épület rekonstrukcióját, hiszen a gádorfalnak ezekre a pillérekre kellett volna támaszkodnia.

A különbség viszont nem olyan mértékű, hogy egy-egy egyenes gerendával (illetve természetesen rövidebb gerendák sorával) hosszában ne lehetne befogni az eltérő helyzetű pilléreket – így természetesen nem a pillérek középvonalára esik a hosszanti tartógerenda, de egyrészt az „egyszerűségre törekvés" miatt, másrészt a szabálytalanul elhelyezett pillérekkel kapcsolatos jobb elmélet híján ezt a változatot építettük meg (a képeken ez olyannyira nem feltűnő, hogy első pillantásra észre sem venni). Feltevésünk szerint ezekre a hosszanti helyzetben elhelyezett gerendákra fektettek keresztben rövidebb, összekötő gerendákat. A pillérek különböző távolsága a keleti és a nyugati oldalon akkora, hogy míg a keleti oldalon két pillér fölé eső gerenda közé még egy, a nyugati oldalon pedig kettő keresztgerenda is elfér. Így a keresztgerendák csaknem pontosan ugyanakkora távolságra (a rekonstrukción átlagosan mintegy 1,75 m-re) vannak egymástól az épület egész hosszában, bár ezt a távolságot valószínűleg tovább felezték, különös tekintettel a római tetőfedő cserepek nagy súlyára. (A rekonstrukciót viszont túlságosan áttekinthetetlenné tette volna ez, úgyhogy éltünk azzal a „trükkel", ahogy a régi fahajók bordázatát „ritkítottan" szokták ábrázolni a könnyebb áttekinthetőség végett).

A keresztgerendák futhattak az épület teljes szélességében, de az a megoldás is elképzelhető, hogy a falaktól a pillérekig a fal/pillér magasságában, majd onnan a középső hajó felett magasabban voltak elhelyezve. Ez esetben a belső tér valamennyit tükrözött volna egy valódi, bazilikális elrendezésű épület magasabb főhajójából. A nem boltozott épületekben vagy nyitott fedélszéket vagy pedig a keresztgerendákra erősített, sík famennyezetet alkalmaztak. Esetünkben meghagytuk a nyitott fedélszéket (az „egyszerűségre való törekvésről" kissé részletesebben A háromdimenziós modell megalkotásának folyamata résznél szólunk majd).

Az apszis a római építészetben szintén több módon záródhatott. Különösen boltozott, gazdag kivitelű épületek esetében itt általános volt a félkupola. Tartva magunkat viszont a hajókban lévő nyitott fedélszékhez, itt is meghagytuk ezt. A gerendázat az épület hatalmas méreteihez igazodóan természetesen itt is sűrűbb kellett, hogy legyen, az áttekinthetőség érdekében azonban a hajó fedésénél rekonstruált sűrűséghez hasonló került a modellre.

Hátra van még a porticus és annak lefedésének kérdése. Itt is két megoldás lehetett volna. Különösen az északi tartományokban elterjedt forma a homlokzathoz csupán féltetővel támaszkodó, félmagasságig emelt porticus, viszont ilyet leggyakrabban a valóban bazilikális épületszerkezetekhez építettek. Ez egy korábbi, ún. kelta templomtípusra vezethető vissza. Esetünkben, mivel az épület nem bazilikális elrendezésű, inkább beintegráltuk a porticust az épületbe és azzal közös tetőt kapott. Az elképzelést egyértelműen igazolja a porticus nagy alapterületű sarokpillére(i), illetve az épület főhelyiségének keleti sarkainál a pillér hiánya.

29/35
A bazilika keleti fala belülről a főbejárattal

30/35
A bazilika belső tere a főbejáratból nézve

31/35
A bazilika belső tere nyugatról nézve a lépcsős megoldással az É-D középtengelyben

32/35
A bazilika apszisa belülről

h. Nyílások (ajtók, ablakok)
A trieri bazilika példája alapján először kísérleteztünk két ablaksorral is, de mivel a pécsi bazilika a statika adta lehetőségeket (így pl. falvastagság) figyelembe véve, arányait tekintve alacsonyabb volt, végül is ezt a lehetőséget elhagytuk. Az ablakok ennek ellenére valószínűleg meglehetősen nagyok voltak, különben (különösen a bazilikális elrendezésből adódó felső megvilágítás hiánya miatt) a belső tér túlságosan sötét lenne. Az ablakok nagy mérete miatt nyilván szükség volt azok boltíves kiképzésére is – a boltozatokat, boltíveket pedig rendre tisztán téglából építették a rómaiak Sopianae másutt is megfigyelhető párhuzamai alapján. Nyílászárót az ablakokra nem rekonstruáltunk; ebben a korban ilyen nagy méretű ablakokat természetesen nem üvegeztek be – ha az idő nagyon rászorította őket, esetleg fatáblákkal, zsalukkal zárták az ablakokat, de mivel a bazilika fűtéséről szó sem lehetett, ez is fölöslegesnek tűnik. Rekonstrukciónkon egyszerű vasrács „zárja" az ablakokat.

A bazilikának volt egy impozáns főbejárata, amely inkább kapu, mint ajtó. Szélessége miatt itt is nyilvánvalóan boltívet kell alkalmazni, sőt gyakran előfordul, hogy ekkora nyílások fölé több teherhárító ívet is beiktatnak. Az oldalajtók annyira kicsik (nincsenek 1 méter szélesek sem), hogy itt ilyesmire nincs szükség, sőt, valójában még ívre sem. Elképzelhető, hogy a bazilikának az északi oldalán is volt valamilyen bejárata, a délihez hasonló kis ajtajai, hiszen abban az irányban van maga a forum is, de konkrét bizonyítékok híján ezeket nem modelleztük meg.

i. Külső járószint
A bazilikától délre, nagy felületen jól tanulmányozható volt az épülethez tartozó külső járószint. A korábbi (3. századi) járószint felett egy planír réteg volt megfigyelhető. Ennek felszínét elegyengetik és ledöngölik, ezen hozzák létre az új, bazilikához tartozó külső járószintet: A felszínre terített habarcs alapozásba vegyesen apró kő- és tégladarabokat ágyaztak, közüket kőzúzalékkal, kaviccsal és téglaporral töltötték ki. A felszín mind déli, mind nyugati irányban kissé lejt.

A háromdimenziós modell megalkotásának folyamata
A régészetben szokásos háromdimenziós modellezés valójában nagyon hasonlít az építészek által végzett tervező- és modellező munkához. Egy jelentős különbség van csupán; míg az építész először „megálmodja" a tervet, majd papírra (számítógépre) veti, végül az kisebb nagyobb módosítások után megvalósul – a régész ezt épp fordítva csinálja. Először van a kész épület, természetesen csak maradványaiban, általában túlságosan hiányosan ahhoz, hogy teljes biztonsággal rekonstruálni lehessen, majd ezekből a romokból kell a tervet visszakövetkeztetni.

Ahogy a tervezőt is segíti a háromdimenziós „skiccelés" abban, hogy teljes képet alkothasson a leendő épület tömegéről, arányairól, a környezetbe való illeszkedéséről, ugyanúgy a régész maga is sokat tanulhat a háromdimenziós modellezésből. Gyakran az elképzelt megoldást bizonyíthatja (vagy legalábbis valószínűsítheti), máskor legalább nagy biztonsággal kizárhatja, ha „úgy nem állhatott meg" az épület.

Fontos irányelv még, hogy több, lehetséges megoldás esetén, hacsak valami nem sugall mást, lehetőleg a legegyszerűbb, valószínű megoldást válasszuk és ezzel építsük meg a rekonstrukciót. Nyilvánvalóan a régész szakembert is elragadhatja a képzelete, ezért nagyon kell ügyelni a minimális megoldások alkalmazására.

Természetesen az egyik legfontosabb szempontból mindkét szakma modelljei megegyeznek; a laikus emberek számára érthető formában lehet bemutatni a dolgokat. Az építész a háromdimenziós látványtervvel a leendő (vagy már meglévő) ügyfeleit, közérdeklődést is felkeltő tervek esetében akár a nagyközönséget is szeretné a készülő tervekről informálni, a régész pedig mindazokat, akik érdeklődnek a régiségek iránt. Ugyanúgy, mint egy építészeti terv, a régészeti dokumentáció (rajz) – de ugyanígy egy térdmagasságú rommező – sem könnyen értelmezhető hozzá nem értők számára. Az építész valójában „elvan" 3D nélkül is – ugyanígy a régész. Mivel a Velencei Charta értelmében nem rekonstruálhatunk csak olyasmit, amiben 100%-ig biztosak vagyunk, marad tehát a virtuális rekonstrukció, amellyel elmagyarázhatjuk, szerintünk mi, hogyan nézhetett ki.

A modellezés során természetesen az alapokból kell kiindulni – hiszen valójában másunk sincs, vagyis két dimenzióban kell felvázolni a leendő épület alaprajzát. Ez után jön természetesen a 3. dimenzió, amikor már térben kell gondolkodni. Ilyenkor segít persze a szakmában való jártasság, a korabeli (de még ma is ép) épületek ismerete, de természetesen technikai ismeretek vagy akár olyan adottságok, mint a térlátás is sokat segítenek.

A modellezés utolsó fázisa a megfelelő textúrák alkalmazása. Nem könnyű feladat, mert amíg az építészek számára elég sok, jó minőségű fal-, tetőcserép- vagy tégla képe áll a rendelkezésre, ilyesmi régi, római kori épületekhez nem mondható el. Márpedig végső megjelenésében ez határozza meg leginkább az elkészült rekonstrukciót.

A látványterv elkészítésének utolsó lépése a környezetbe, összefüggéseibe helyezés és az ún. renderelés (ritkábban használt magyar fordítása: leképezés). A jelen képeken az összefüggés és környezet egyelőre csak a minimumra szorítkozik; további munka során fog elkészülni az ókori Sopianae többi ismert épületének rekonstrukciója, amellyel már tömegében lehet bemutatni, hogy nézett ki egy provinciális székhely a késő római korban.

A renderelésnek az a lényege és értelme, hogy az elkészült rekonstrukció minél látványosabb, fotorealisztikusabb legyen, így is lehetővé téve, hogy minél teljesebb élményt nyújtson a szemlélőnek. Természetesen ez a „felöltöztetés" a fenti környezettel együtt tud a legteljesebb mértékben hatni.

Az ásatást Tóth Zsolt (Janus Pannonius Múzeum, Régészeti Osztály) vezette, a rekonstrukciót pedig Pozsárkó Csaba (SketchUcation) készítette Google SketchUp Pro programmal, a renderelést pedig Kerkythea 2008 Echo és Twilight Render segítségével. A rekonstrukciókon megjelenő, késő római katona a Legio Brigetio hagyományőrző csapat tagja.

névjegy:
Tóth Zsolt

Született 1973-ban Nagykanizsán. Diplomáját 1999-ben szerezte a Pécsi Tudományegyetemen történelem-földrajz-régészet szakon. Jelenlegi munkahely Pécs, Janus Pannonius Múzeum (2005-től). Római korral foglalkozik, de sokszor középkori dolgokat is talál. Többnyire városi ásatásokat végez Pécs belvárosában.  Legfontosabbak: Pécs-Kossuth tér; Pécs-Rákóczi út-Jókai utca saroktelek; ásatásvezető munkatárs a pécsi világörökség részét képező Cella Septichora feltárásán. Ezenkívűl autópálya nyomvonalon őskori telepek, római kori telep és villa feltárása. Korábban (2004) megfordult ideiglenesen Szegeden is. Ezt megelőzően a Pécsi Tudományegyetemnek dolgozott, a Régészeti Tanszék németországi (Zülpich) feltárásának helyi vezetője 2001-2002. évben. 1999-2001 között és 2003-ban a Kulturális Örökségvédelmi Hivatalnak is dolgozott. Publikációi a fentebbi ásatásokról valók, összefoglalók. Ismeretterjesztő jelleggel az interneten is több írása megjelent.

dr. Pozsárkó Csaba

Született 1965-ben Pécsett. Első diplomáját 1991-ben szerezte a Pécsi Tudományegyetemen történelem-régészet szakon. Régészként számos ásatáson dolgozott szerte az országban, legutóbb a pécsi világörökség részét képező Cella Septichora feltárásán. Oktatási tevékenysége során ókortörténetet, epigráfiát, forráselemzést, művészettörténetet, építészettörténetet és római jogot tanított a Pécsi Tudományegyetem különböző karain. Jelenleg (többek között) régészeti objektumok 3D rekonstrukciójával, illetve a Google SketchUp oktatásával foglalkozik. Több, mint tucatnyi publikációja jelent meg elsősorban régészeti és művészettörténeti témában, valamint számos konferencián vett részt, illetve adott elő, legutóbb a Google kaliforniai központjában 3D modellezési technikákról.