Lakhatási önrendelkezés

Hogyan hatnak a jelenlegi lakáspiaci viszonyok az egyén szabadságára a lakóhelyének megválasztásában, alakításában? Hol van a lakó a lakás megépítésének megszokott folyamatában? Ehhez képest az alternatív lakhatási formációk milyen új lehetőségeket, felelősséget hozhatnak be? K.Szabó Bence írásában ezeket a kérdéseket járja körbe.

Az alternatív lakhatási formációkat több szempontból lehet vizsgálni, legyen szó a megfizethetőségről, a közösségi-szociális kapcsolatok építéséről, vagy a lakáspiac építészetetre gyakorolt hatásáról. Én most a városi-nagyvárosi főként társasházi lakhatás megvalósításának alternatív lehetőséget szeretném körbejárni, fókuszban azzal a kérdéssel, hogy a jelenlegi lakáspiaci viszonyok hogyan hatnak az egyén szabadságára a lakóhelyének megválasztására, alakítására. Hol van a lakó a lakás megépítésének megszokott folyamatában és ehhez képest az alternatív lakhatási formációk milyen új lehetőségeket, felelősséget hozhatnak be.

A “LAKÁS" MINT KAPITALISTA TERMÉK

A városi lakhatás egy olyan diskurzus, amiben a legkisebb beleszólása a tényleges lakónak van. Az egyre hatékonyabb termelésre ösztökélő kapitalista rendszerben a lakhatás megoldását megannyi alapszükségleteinkkel együtt kiszerveztük a piacokra, valamint az állami-önkormányzati szervekre, ám ezzel együtt lemondtunk a lakhatásról való önrendelkezésről. Ennek legkisebb és egyben kézzelfoghatóbb példája a kaláka építkezés kulturális és egyben jogi halála, ami a kisebb, családi léptékű lakhatási önrendelkezés lehetőségét adta meg korábban.

A lakhatási válság és (ezzel együtt több urbanisztikai probléma) orvosolására véleményem szerint fontos lenne megvizsgálni, hogy annak megoldásában mekkora szerep juthat a tényleges lakónak, mekkora szerepe van a “lakhatási önrendelkezésnek".

Rengeteg társadalmi problémával ellentétben a kapitalizmus nem tudta, tudja orvosolni a modern városok lakhatási problémáit, még olyan klasszikus módszerekkel sem, mint a termelési rendszeren kívüli olcsó erőforrások kizsákmányolása. Pedig ez a módszer a rendszer logikáján belül megoldott (persze igazából nem) olyan problémákat, mint az élelmiszertermelés, a ruházkodás, tömegszórakoztatás, stb., de a lakásból igazi tömegterméket, olcsó árucikket nem tudott csinálni. Ennek magyarázata, hogy a lakás a piac szempontjából elsősorban nem fogyasztási cikk, mint egy vizes zsemle, egy póló, egy műanyag játék, hanem befektetési eszköz. Az elv nagyon hasonló a bor gyűjtéshez. A lakás azon funkciója, hogy amúgy lakni is lehet benne – “fogyasztani" is lehet azt  –, csak másodlagos, pont mint egy prémium borgyűjtő esetében, aki nem azért vásárol egy több ezer eurós üveget, hogy a vasárnapi csirkepaprikást valami savassal helyre tudja rakni. Ezeket a gondolatokat már sokan sokszor megénekelték, de fontos tisztában lenni azzal, hogy a tőke logikájából eredően a befektetési eszköz értékének folyamatosan nőnie kell, értékállónak kell lennie, hiszen a funkciója is csupán annyi, hogy az eszközben parkoló pénz minimum ne inflálódjon el, jobb estben profitot termeljen  – ellentétben egy fogyasztási cikkel, ahol az árat, a keresletet-kínálatot a fogyasztás maximalizálás hajtja. Ha túl sok jó minőségű lakás kerülne a piacra, az az ingatlannak mint befektetési formának a fundamentális alapjait rontja.

IRÁNYÍTOTT LAKÁSÉPÍTÉS

Ennek a befektetési célú ingatlanfejleszésnek az ellensúlyozására lehet a szokásos példákat említeni, mint állami lakásépítés, önkormányzati bérlakás, stb. Közös vonásuk, hogy bár alapvetően mind az állami és önkormányzati lakásstratégia a befektetéstől eltérően már inkább a használatra fókuszál, a végfelhasználó (lakó) ugyanúgy csak a folyamat legvégén szembesül az eredménnyel, ugyanúgy csak egy terméket kap. Ha a szubszidiaritás elvét vesszük alapul, a lakás megteremtésének elsődleges aktorának a lakónak kellene lennie, és csak utána jöhet az önkormányzat-állam-EU-galaktikus köztársaság.

Ehhez a gondolatmenethez csak mellékszál, hogy a rendszerváltás utáni Magyarország a mai napig hánykolódik a decentralizáció-központosítás, privatizáció-államosítás ellentétpárok között, aminek következménye, hogy sok probléma, mint pl. a lakásépítés feladata nem talál gazdára/felelősre. Az állam nem tartja közvetlen feladatának a lakásépítést, a Zemberek így leginkább üres kapukat döngetnek amikor állami lakáspolitikát követelnek.

Ezzel ellentétben a lakásépítés kizárólag a szabályozó és a tőkebirtokos közötti párbeszéd, ahol a végfelhasználót csak utólag értesítik egy ingatlanhirdetés formájában, hogy “mostantól Ön itt tud lakni".

SZÖVETKEZETISÉG

Aki olvasott már a témában nem fog meglepődni, hogy a gondolatmenet következő állomása a szövetkezeti modell. Az alternatív lakhatási megoldások terén kipróbált és bizonyított lakásszövetkezeti modell a fentebb vázolt problémát próbálja orvosolni a közösségi építkezés, közösségi tulajdonlás eszközével, úgy, hogy a közösség, mint végfelhasználó lesz a megbízó, beruházó és későbbi használó egy személyben.

Fontos látni, hogy az önrendelkezés ebben az esetben nem feltétlen egyenlő a közösségi tulajdonlással. A kettő kiválóan ki tudja egészíteni egymást, de a cikk szempontjából a fókusz a beleszólás, alakítás jogán van.

Annak érdekében, hogy a lakás tényleges használója nagyobb teret kaphasson a lakhatási igényeinek kielégítéséhez szükséges, hogy az ingatlanfejlesztő helyébe lépjen. Hiszen végső sorban az ingatlanfejlesztő (no offense tisztelt korábbi és potenciális megbízóim) a lakó szempontjából alig teremt hozzáadott értéket, “csupán" a tőkéjét kockáztatja a későbbi profit reményében. (Azért merem ezt állítani, mert az ingatlanfejlesztési tudás nagy része azt jelenti, hogy a fejlesztő hatékonyan kitalálja mit akar majd a potenciális vevő, valamint hatékonyan irányítja a lakás megépüléséhez szükséges szereplőket. Amennyiben a hatékonyság nem elsődleges, illetve a beruházás saját célra készül, a profit jelentősen csökken.)

Miért nem burjánzik akkor a szövetkezetiség az egész fejlett világban? Ez az a pont amikor a kiüldözött Tőke fölényes mosollyal berúgja az ajtót és ránk kiált, hogy “ugye, apukám, nem szabadulsz tőlem!", hiszen az ingatlanépítés az egyik leginkább tőkeigényes folyamat, hosszú átfutásokkal, sok buktatóval. A Tőke biztonságát a legnehezebb helyettesíteni egy szövetkezeti modellben, mégis érdemes lenne megpróbálkozni vele, hiszen a nap végén mégiscsak az egyének (háztartások) pénztárjáca tartja el az egész lakásszektort.

Itt újabb sidenote: a szakavatott fül a fenti mondatokból kihallja a tervező építész fölényeskedő hangnemét, aki szentül hisz benne, hogy Ő minden építési projekt alfája és omegája, egyetlen igazán nélkülözhetetlen tényezője.

DEREGULÁCIÓ

Fontos hangsúlyoznom, hogy a szövetkezetiséget nem a közös tulajdon elve miatt hoztam példaként. A közösségi tulajdon, commons, közjó, és egyéb, a tisztességes “men in finance" (trust fund, 6´5", blue eyes) szemében csak szőrőshónaljú neomarxista szócséplésnek tűnő fogalmak sokszor eltérítik a diskurzust a szövetkezeti modell egy másik óriási előnyéről, ami azon tulajdonsága, hogy megadja a saját lakás (Műegyetem rkp 3.-i tájszólással: “hajlék") megteremtésének, megépítésének lehetőségét az egyénnek. A szövetkezet mint konkrét példa azért került a gondolatfolyam fókuszába, mert jelenleg ez az a jogi formula, ami valamilyen módon képes egybe terelni lakást építeni kívánó magánszemélyeket, ami rávilágít a lakásépítés körüli egyik legnagyobb problémára, ez pedig a szektor túlszabályozottsága. Többszintű építésügyi eljárások, szabályozások, végtelen jogszabályok, biztosítások, szabványok, jogosultások, kamarák és egyéb gittegyletek serege áll az egyszeri lakni vágyó és a lakása között, ami önmagában táplálja a hitet, hogy lakást építeni csak az ingatlanfejlesztés felkent papjai képesek.

A lakásépítésben részt vevők körének tágítása természetes módon hozná magával az innovációt, valamint azt a sokszínűséget, amire egy városnak szüksége van a lakói által. Jelenleg ezt a tágítást reálisan lakásszövetkezeti modellel lehet Magyarországon elképzelni, de érdemes lenne lépéseket tenni annak érdekében, hogy az egyének könnyebben a lakáspiacra tudjanak lépni, mint közvetlen építtetők. Építészek, urbanisták, civil szervezetek, tehát a döntéshozásban, jogalkotásban közvetlenül nem érintett felek részéről ez segítség elsősorban tudás és tapasztalat megosztásban rejlik, míg törvényhozói részről a legfontosabb a dereguláció és a jogszabályok visszanyesése.

KLÍMAVÁLTOZÁS ÉS PARTICIPÁCIÓ

Tágabb perspektívában szemlélve a városlakók közelebbi bevonása a lakásépítési folyamatokba további előnyökkel is járna. Míg a vásárló csak a terméket nézi, az építő-előállító egyén mindenképpen szembesül a lakásépítés kereteivel, szabályozásokkal, építészekkel, döntéshozókkal, stb. Ez a közvetlen érintettség automatikusan egy participatívabb városlakót eredményez, aki közvetlenül hatást tud gyakorolni a városok működésére, használatára.

A nem, vagy csak részben profitorientált lakásépítés változatosabb építészeti és műszaki megoldásokat hozhat magával a megrendelői / építtetői kör kitágításával. A “laikus" építtetők sokszor innovatívabbak, fogékonyabbak tudnak lenni, mind építészeti megjelenés, mind műszaki megoldások iránt, mint a koncentrált tőkét kockáztató, biztos-bejáratott megoldásokat kereső fejlesztők. Ez a fajta hozzállás elengedhetetlen, hogy a városok klímaadaptációja megtörténjen. A klímaváltozás, a biodiverzitás eltűnésének üteme olyan mértékű, hogy annak a városlakókra gyakorolt negatív hatásait csak olyan radikális lépésekkel lehet tompítani, amit a megfontolt, óvatos tőkebefektetés és a végletekig túlbürokratizált döntéshozási rendszer képtelen megtenni. A lakásépítésben és így városaink építésében, átalakításában a megszokott-begyakorolt-ígyszoktuk formulákat nem ismerő és így szabadabban gondolkodó outsiderekere, laikuskora van szükség.

K.Szabó Bence