A szociális építészet kihívásai

A lakhatási válság megoldásához nem elegendőek az elszigetelt szociális bérlakásprojektek – integráltabb, társadalmilag befogadó lakhatási rendszerekre van szükség, amelyek minden társadalmi réteget megszólítanak. Faur Csenge cikkében a szociális építészet eszköztárának interdiszciplináris, tudatos alkalmazása mellett érvel.

A lakhatási válságban generációs kihívások miatt érintett építészként személyes és szakmai szempontból is foglalkoztat a szociális, támogatott lakhatási opciók feltérképezése; a „tűzoltás jellegű", izolált projektek helyett egy társadalmilag integráltabb rendszer kialakításának lehetősége.

A szociális lakhatás definíciója

Itthoni szóhasználatban a szociális lakhatás kifejezés szinte egy az egyben azonosítható a szociális bérlakással. A lakhatásnak e szűk keretben értelmezett formáját leginkább tűzoltásként használják. Ennek következtében (illetve az alacsonyabb költségvetés miatt) kiugró példának számítanak az olyan szociális lakásprojektek, amelyek során a hosszú távú használat és integráció megjelennek vagy prioritást élveznek – holott elengedhetetlen lenne a szempontok érvényesülése, érvényestése.

Tapasztalataim szerint a téma tabusítása vagy a gyakorlati esetekben elzárkózó közeg csak az eredménye egy tágabb és mélyebben gyökeredző társadalmi mintázatnak. A problémát kizárólag a perifériára szorult társadalmi rétegek gondjának tulajdonító gondolkodásmód elidegenítő, általa a közép- és a felsőosztály izolálódik a megoldástól. A társadalom egészének részvétele pedig több szempontból is fontos lenne. Egyrészt, az akár gazdasági, akár szociális perifériára jutott csoportok lakhatásából funkcionálisan adódna a beilleszkedési folyamatok, a célcsoport mobilitásának elősegítése. Beszélhetünk akár ideiglenes (pl. Családok Átmeneti Otthona), akár hosszabb távú lakhatási formáról (pl. lokális revitalizációs lakhatási programok), a közösség nem csupán fogadó közegként, de aktív résztvevőként való megszólítása elengedhetetlen lenne az integrációs folyamatok során. Fontos lenne tudatosítani is, hogy ez nem csak a felzárkóztatandó célcsoport, hanem a jóléti, széles szociális hálóval rendelkező társadalom közös érdeke.

Másrészt, az egyre szélesebb kört érintő lakhatási válsághelyzet miatt a szélesebb társadalmi megszólítás és edukáció, illetve a szociális lakhatás definíciójának tágabb értelmezése is indokolt. A támogatott lakhatásként vagy nem piaci alapon működő lakhatásként értelmezett keret nem szűkítené le a célcsoportot – azok a nem szociális perifériára szorult, valamennyi gazdasági önerővel rendelkező társadalmi rétegek is bevonódnának, amelyek fellendíthetnék a szociális lakhatás ágazatának hatékonyabb működését.

Az ágazat szerepvállalói

A lakáspiacon való állami szerepvállalás mértéke 20. század nagy kihívást jelentő kérdése volt, Európa nyugati, középső régiójában egyaránt. A történelmi események és politikai változások hatására a mérleg ide-oda ingott az állami beavatkozások és a szabad lakáspiac között. A klasszikusan nyugatként emlegetett országok történetét tekintve – ahol a 19. század második felében gyakorlatilag a szociális lakhatás gyökerei kialakultak –, a szabad lakáspiac szereplőit organikusan kialakult társadalmi megmozdulások építették ki. Akár jótékony, filantróp gondolkodásmód (pl.: Anglia, Franciaország), akár némi gazdasági érdek (pl.: holland lakószövetkezeti „kapitalista filantrópia" [1]), vezette a kezdeményezéseket, akár a célcsoport társulásából (pl.: Németországban jellemző kooperatív rendszer) születő megoldások példáját nézzük, a szociális struktúrából adódóan a társadalom aktív részvevője volt a lakáskérdés megoldási fázisainak. Ezekben a példákban az állam leginkább támogató, szabályozó szerepben volt, az első világháborút, illetve leginkább a második világháborút követő lakhatási válság során avatkozott bele ebbe a működésbe, de minden esetben ideiglenesen. A lakáspiactól való visszalépése során vagy aktívan támogatta az alulról építkező szervezetek működését, vagy azok autentikusan visszavették kezdeményező szerepüket az építkezések folyamataiban.

A magyar környezetben kulturális és társadalmi gyökereit tekintve más berendezkedés alakult ki. Az alulról építkező változásoknak eredendően kevesebb szerep és tér jutott, így nem meglepő, hogy a lakáspiac működésében is kevés példát látunk erre. Az állami beavatkozás léptékének eleinte a társadalmi szereplők ösztönzése adott korlátokat, illetve 20. század második felére a politikai rendszer nézeteihez alkalmazkodva ez a mérték aránytalanul az állam javára dőlt el.

A régióra jellemző, hogy mind a társadalmi változások, mind az építészeti megoldások kissé megkésve, a nyugat-európai országokból átszűrődve érkeztek meg. A társadalmi változások az alapvető társadalmi struktúra különbözőségei miatt nem is tudtak egy az egyben, ugyanolyan formában lezajlani és meggyökerezni. Így az ezeket autentikusan követő építészeti példákat jó esetben némi változtatással alkalmazták, vagy más hatásokat váltottak ki.

Véleményem szerint, ma is ez a kettősség jellemzi a szociális lakáspiaci szerepvállalást: az állami szerepvállalás léptékének dilemmája, illetve a példaként elöljáró nyugat építészeti eszközeinek társadalmi kontextus nélküli alkalmazása.

Az építészet és az építész szerepe, eszközei

Tapasztalataim szerint egy projekt lebonyolítása során sokszor egybefolyik az építés és az építészet fázisa. Holott szociális projektekben különösen fontos lenne ennek a szerepkörnek a tágabb és interdiszciplinárisabb értelmezése. Az építés csupán egy pontja egy intézmény formálásnak, míg az építészet vagy építészethez kötődő eszközöknek nagy szerepe lenne a kialakítás, a kivitelezés és a használat során a legoptimálisabb működés tekintetében.

A szociális építészetben az építész számára olyan eszközök állnak rendelkezésre, amelyek nem csak a lakók életét, a szociális szervek munkáját, intézmény működését segíthetik, hanem tudatosan, interdiszciplinárisan alkalmazva támogathatják az érintett csoportok együttdolgozását, a szociális integrációt. A teljesség igénye nélkül néhány példát felsorolva ezekből igyekszem bemutatni az eszköztár széles skáláját.

A participatív tervezés (amelyre sok jó példa született hazánkban is) mellett a participatív építkezés eszköze is érdekes építészeti kihívásokhoz vezethet. Ennek a legtágabban értelmezett formája az a módszer, mikor egy területen városépítészeti terv, területrendezési szabályozás készül, majd az alapvető infrastruktúrán túl a lakások építése részben vagy egészben a családokon, közösségen múlik. Az építést financiálisan, illetve az alapanyagok elérhetőségével támogatják. Ugyanennek az eszköznek a kis léptékben való alkalmazása, mikor egy olyan szerkezet vagy elem kerül be az épületbe vagy a környezet kialakításába, amelynek építésébe be lehet vonni a közösséget, akár a leendő lakókat, akár a meglévő lakókörnyezetet is. A részvétellel a lakók inkább a sajátjuknak érzik az elkészült épületet, azonosulni tudnak az új „szerepükkel"; a lakókörnyezet számára pedig egy ismert és könnyebben befogadható elemmé válik [2].

A szűk költségvetés miatt a közösségi terekre és funkciókra sokszor nem jut keret, vagy nagyon minimálisra csökken a léptékük. Holott ezeknek a tudatos megtervezésével, használatával egyszerre a lakóközösség is kovácsolódik, és a tágabb közeggel való társadalmi találkozásokra is tér nyílik. A közösségi identitás erősítésével a szegregáció enyhíthető, támogatható az önállóan, organikusan működő beilleszkedés folyamata.

Építész szemmel talán magának az épületnek a megjelenése a legkönnyebben megfogható eszköz. Erre nagy hatással van a többnyire szükségmegoldásként épülő intézményekhez való hozzáállás, gazdasági keret. Az intézmények gyakran idegen elemként jelennek meg a lakókörnyezetben, egyrészt a beköltöző új funkció, másrészt a meglévő beépítésből való kiugrás miatt. Az épület esztétikai megjelenése, akár egy apró, jól elhelyezett arculati elem identitást adhat az intézménynek, amihez a lakók kötődni tudnak, a lakókörnyezet számára pedig azonosíthatóbb, befogadhatóbb lehet.

A kortárs szociális építészet tekintetében összességében fontosnak tartom a tudatos társadalmi kommunikációt és diskurzust, támogatva a tabuk és korlátozó nézőpontok feloldását. Szakmai oldalról az alkalmazható, nem csak építészeti eszköztár felmérését, és annak tudatos, hazai kontextusban autentikus használatát, ami egy integráltabb és interdiszciplinárisabb paradigma és rendszer felállítását is előremozdíthatná.

Faur Csenge
A szerző építészmérnökként végzett a Műszaki Egyetemen, jelenleg az ELTE Szociológia Doktori Iskola Interdiszciplináris társadalomkutatások képzésén doktorál szociális lakhatás témájában. 

[1] KÉP1: Az egyik első holland lakószövetkezet által épített szociális lakóépület, Planciusstraat, 1856

[2] KÉP2, KÉP3: Participatív tervezéssel és építéssel megvalósuló udvarfelújítás a BME Lakóépülettervezési Tanszék szervezésében, 2023