Én: építész vagyok, a megbízóm: diktátor — Építészet és politika viszonyáról

Libeskind nemrégiben elhangzott beszéde újra előtérbe helyezte azt az örök vitát, amelyet az építészek az elnyomó kormányokkal való együttműködésről vagy az emberi jogok eltiprásával vádolt országokban való tervezés etikusságáról folytatnak. Robin Pogrebin cikke a The New York Times június 22-i számából.

Ez év elején Daniel Libeskind nyilvánosan mondta el véleményét, miszerint az építészeknek kötelességük lenne elgondolkodni azon, hogy elkezdjenek-e Kínában építeni. “Jómagam sohasem fogok totalitáriánus rezsimnek dolgozni", jegyezte meg. Kijelentése nagy port kavart a szakmában. Többen kétszínűséggel vádolták Libeskindet arra hivatkozva, hogy az építész cége nemrég kezdett el egy hongkongi projektet.
Libeskind az észak-ír Belfastban tartott ingatlanfejlesztési rendezvényen elhangzott beszéde újra előtérbe helyezte azt a vitát, amelyet az építészek az elnyomó kormányokkal való együttműködésben, vagy az emberi jogok eltiprásával vádolt országokban való tervezés etikusságáról évtizedek óta folytatnak.

A kérdés már csak azért is aktuális, hisz egyre több jónevű építész tervez olyan gyorsan fejlődő, de nagyszámú bevándorló munkaerővel éhbérért dolgoztató kínos országban vagy városban, mint Kína, Irán, Abu Dhabi és Dubai.

A vita már a blogokon is dúl. Az emberi jogok védelmével foglalkozó szervezetek óvatosságra intik az építészeket és javasolják, hogy egy-egy megbízás elvállalása előtt tájékozódjanak az adott kormány politikájáról és az építkezéseken folyó munkavégzés körülményeiről.

 

 

A kérdés ideológiai háttere legalább olyan nagy múltra tekint vissza, mint maga az építészeti szakma. Vajon a nagyhatalmú kliensek hírnevét öregbítő épületek tervezésével az építészek valóban hozzájárulnak-e a mítoszgyártáshoz, és automatikusan szentesítik-e a megbízó ténykedését? Vagy az építészet hosszú távon végül felülemelkedik a politikán és az ideológián? Hozzájárulhat-e a progresszív építészet a pozitív átalakulásra való ösztönzéshez?

A kérdés a szakma csúcsán állók számára sem egyértelmű. Daniel Libeskind kivételével egyetlen általam megkérdezett építész sem utasította el nyilvánosan az autokrata államoktól kapott megbízások elfogadásának elvi lehetőségét. A vita talán mégis arra ösztönzi az építészeket, hogy megvizsgálják a tervezés során felmerülő kérdések fontossági sorrendjét. Az építészeti tervezés ugyanis komplex döntések sorozata – kezdve a beruházást meghatározó pénzügyi alapoktól egészen az üzenetig, amit a kész épület hirdet majd.

“Nem is olyan egyszerű kérdés ez", mondja a Los Angeles-i építész, Thom Mayne, aki többek között épp Shanghajba tervez vállalati székházat. “Az építészet egyezkedésen alapuló művészet, és mint olyan, nagyon is sok köze van a politikához. Ha azt akarod, hogy megépüljön a házad, egyben érzékeny diplomatának is kell lenned."

 

 

“Mindig is érdekelt az ellenállás építészete – az olyan építészet, amelynek valamiféle hatása van az életünkre," teszi hozzá Mayne, aki elmondta, hogy nemrég keresték meg további, Abu Dhabiban, Kazahsztánban, Oroszországban, a Közel-Keleten és Indonéziában tervezendő különböző projektekkel. “Elnyomó körülmények között dolgozni tulajdonképpen pozitív is lehet, hisz mi valamiféle alternatívát kínálhatunk. Persze akadnak olyan helyzetek, amikor muszáj megkérdezni magunktól: biztosan akarom, hogy ehhez bármiféle közöm legyen?"

Nem vitás, hogy az építészeti szakma számára a jelen időszak igen nagy jelentőséggel bír: építési láz tombol Ázsiában és a Közel-Keleten, és a nagy nevek által tervezett épületek iránti növekvő igény következtében itt a lehetőség, hogy számos építész nyomot hagyjon maga után. Sok város szeretné követni a bilbaói példát, ahol Frank Gehry 1997-es Guggenheim múzeuma hatására a város iránt hirtelen hatalmas érdeklődéssel fordult a világ. És minden építész vágyakozik a végre ismertséget hozó, nagyléptékű megbízások után.

A vita egyik tárgya Rem Koolhaas a kínai állami tévének tervezett gigantikus CCTV székháza. Az épület önmagában is szinte egy miniváros a toronydarukkal, és neves nyugati építészek házaival teletűzdelt Pekingben. A 2002-ben elindult projekt kezdetén Koolhaas azt remélte, hogy amire a lyukas hasú trapézoid toronyház megépül, a média cenzúrája véget ér Kínában.

Koolhaas elmélete szerint minden piaci erő mögött valamiféle ideológia áll. Sokan úgy vélik, hogy ezzel az elmélettel az építész a kínos kérdések elől akar kitérni, hisz a legambiciózusabb nyugati projekteket is a pénz működteti.

“Véleményem szerint Rem Koolhaas provokatív, semleges ideológiája nagyon is vitatható," mondja Barry Bergdoll, a New York-i Museum of Modern Art építészeti főkurátora. “Jó lenne, ha az építészek alaposan végiggondolnák és megértenék, mit is jelent, amit mondanak." Rem Koolhaas nem kívánt nyilatkozni ezzel a cikkel kapcsolatban.

Az építészek nyugaton is etikai dilemmákkal küszködnek. Van, aki például nem hajlandó börtönt, vagy templomot tervezni. Robert A. M. Stern, aki egyben a Yale építészeti tanszékének dékánja, sok kritikát kapott azért, mert elvállalta a George W. Bushról elnevezett, később megvalósítandó könyvtár tervezését Dallasban. Stern ezzel rázta le magáról a kritikákat: “Építész vagyok, nem pedig politikus."

Sok építész azt állítja, hogy az építészet fontosabb számára, mint a politika. “Fent van a falamon a fénykép a tank előtt álló emberről", mondja Eric Owen Moss, az 1989-es Tiananmen téri eseményekről készült híres fotóra utalva. “Ennek ellenére sosem utasítottam vissza egyetlen orosz vagy kínai megbízást sem," mondja.

 

 

Moss tervezte Kínában a Guangdong múzeumot és az operaházat, valamint az autokrata Nazarbajev által uralt Kazahsztán fővárosában az ünnepi eseményeknek helyet adó Köztársaság teret.

Mások, így Steven Holl a keleti és a nyugati világ kapcsolatának szorosabbra fűzésével érvelnek, amikor megkérdezik tőlük, miért építenek Kínában. “Természetesen mindig felteszem magamnak a megfelelő kérdéseket," mondja Holl. “Építészként azonban a nemzetközi civilizáció és együttműködés szellemében dolgozom. Én így járulok hozzá a világ kultúrájához."

Holl példaként említi Pekingben épülő majd 19 hektáros ún. Linked Hybrid lakóházegyüttesét, amelynek fűtéséről és hűtéséről egy 660 kutas geotermikus energia-rendszer gondoskodik majd. “Peking történelmének legnagyobb zöld lakóközösségét hozzuk létre. Ezzel jó példát mutatunk a város fejlesztésére", mondja Holl.

Vannak, akik még tovább mennek, és azt állítják, épületeik hamarosan meghatározó tényezők lesznek a társadalmi változások elindításában. A svájci építész, Jacques Herzog szerint az általa, és társa, Pierre de Meuron által tervezett olimpiai stadion körül a városlakók számára kialakított hatalmas zöldterület hosszú távon radikálisan átalakítja majd a helyi közösséget. “A beavatkozás a helyes irány megmutatásának legjobb módja," mondja.

Deyan Sudjic, a londoni Design Museum igazgatója, és az Épület-komplexus című könyv szerzője egyetért azzal, hogy a Herzog & de Meuron stadionja a nyitottság üzenetét hordozza. “A stadionon belül az emberek egymást látják, nem pedig egy vezér néz le rájuk fentről. Olyan építészeti tér ez, amelyben a nézők közös, demokratikus élményben részesülnek", véli.

Sudjic a stadionnal szemben hozza fel példának a Paul Andreu által tervezett új pekingi előadóművészeti központot. “Az épület egy erődített várárokra emlékeztető tó közepén áll. Mi ennek az üzenete? Az, hogy nagy ívben kerüld el," mondja.

Paul Andreu már több interjúban is elmondta, hogy hívogató, nem pedig elidegenítő épületet kívánt tervezni. “Tény, hogy valami impozánsat és a fák mögött, a vízen túl álló várszerűt szerettem volna létrehozni, azonban az épület lényege az “ígéret" és a remény volt, az, ami a vízen túl vár rád, és amit megkaphatsz".

“Ez az épület Kína történelmének igen fontos időpontjában épült fel. Nem vitás, hogy a hatalom rendelte meg és a kormány fizette ki, de a kínai nép számára készült – és ebben soha senki nem kért kompromisszumot tőlem".

Egyes építészek szerint illúzió és önáltatás, ha valaki azt hiszi, hogy épületeivel megváltoztathatja a társadalmat, vagy távolságot tarthat a megbízó tetteitől.

“Az építészek szeretik azt hinni, hogy a politika felett állnak", mondja Frederic M. Bell, az Amerikai Építészeti Intézet New York-i területi elnöke. “Véleményem szerint ez a nézet hamis. Nehéz olyan helyen és olyan klienstől megbízást vállalni, akinek az álláspontjával nem értünk egyet."

 

 

William Menking, az Architect’s Newspaper című magazin alapítója és szerkesztője nemrégiben ezt írta: “Azt sugallni, hogy a jó minőségű építészet létrehozása elegendő indok arra, hogy Kínában dolgozzunk, nos, ez kissé bizonytalan etikára utal." […] “Valószínűleg a Hitlernek dolgozó Albert Speer is hasonlóra hivatkozott annak idején. Épületei talán nem politizálnak, de a tény, hogy megépítette őket, mégpedig annak a bizonyos rezsimnek, igenis politikai tett."

Számos olyan megbízót találunk a történelem során, akik politikai ideológiájuktól nem választották külön az általuk építtetett épületeket. Ilyen volt XIV. Lajos (“Az állam én vagyok.") versaillesi palotája, vagy Speer az ókori görög építészeten alapuló nürnbergi felvonulási tere, amelyet a náci párt nagygyűlései számára gigantikus méretűre nagyított fel. Mies van der Rohe olyan tervet adott be az 1934-es brüsszeli világkiállítás német pavilonjára kiírt pályázatra, amelyet horogkeresztes zászlók és náci sasok díszítettek. Le Corbusier rámenősen megkörnyékezte Mussolinit és a francia Vichy-kormányt, hogy megbízásokhoz jusson. A náci szimpatizáns Philip Johnson sokszor büszkélkedett azzal, hogy ha eleget fizet, akár Sztálinnak is szívesen tervez. Az 1970-es évek végén mintegy 600 építész versengett azért, hogy az iráni sah számára megépítse az állami Pahlavi könyvtárat. És többek között Robert Venturi és Denise Scott Brown is indult a 80-as években azon a pályázaton, amelyet Szaddám Husszein írt ki egy bagdadi mecsetre.

“Olyan régi probléma ez, amilyen idős az építészet vagy a hatalom maga," mondja a MoMA építészeti főkurátora, Bergdoll. “Az építészek végeredményben tervezői szolgáltatást adnak el."

Az építészek gyakran azzal érvelnek, hogy a diktátorok – vagy az erős központosított hatalmak, amilyen Kína is – a leghatékonyabb építők. Ezt a kínai építési láz is bizonyítja. “Minél központosítottabb a hatalom, annál kevesebb kompromisszumot kell hozni az építészetben," mondja Peter Eisenman. “Egyértelműbbek az irányvonalak."

Bernard Tschumi, a Columbia egyetem egykori dékánja szerint “a világ legcsodálatosabb épületei közül sok épült a diktátoroknak köszönhetően. Az építészet mindig is kapcsolatban állt a hatalommal és az érdekekkel – legyen az politikai, vagy pénzügyi," mondja. Persze előfordul, hogy egy épület a politikai rezsim kifejezőeszközeként készül. “Ilyenkor tényleg probléma van, hisz magadnak is hinned kell benne," teszi hozzá.

A politizáló és a politikamentes építészet között nehéz határvonalat húzni. Nézzük csak a manhattani Freedom Tower vagy a kínai olimpiára megépült új épületek esetét – mind a nemzeti büszkeségnek köszönhetik létüket.

 

Abu Dhabi azt a célt tűzte ki, hogy a Közel-Kelet és Ázsia kulturális célpontjává növi ki magát. Már épül a Frank Gehry által tervezett Guggenheim múzeum helyi “leányvállalata", Jean Nouvel a párizsi Louvreból ideszállított időszaki kiállításokkal csábító múzeuma, Zaha Hadid előadóművészeti komplexuma és Tadao Ando tengerészeti múzeuma. Az emberi jogok védelmével foglalkozó szervezetek azonban óvatosságra intették az építészeket, hiszen az Egyesült Arab Emírségeknek meglehetősen rossz a híre a szegényebb országokból érkező építőmunkások kizsákmányolását illetően.

Joe Stork, a Human Right Watch közel-keleti és észak-afrikai szervezetének vezetője elmondta, hogy “felszólítottuk az építészeket arra, hogy figyeljenek oda kivitelezőik működésére. Az általános válasz az a részükről, hogy ők a helyi jogszabályoknak megfelelően végzik a munkájukat. Ilyenkor azzal vágunk vissza, hogy az ottani törvények meg sem ütik a megfelelő szintet."

Az építész Todd Williams feleségével és egyben üzlettársával, Billie Tsiennel jelenleg az Asia Society hongkongi kirendeltségét tervezi. “Csak akkor tudnánk Abu Dhabiban megbízást vállalni, ha azzal egyértelműen az embereket segítenénk," mondja.

Deyan Sudjic szerint az építészet célja jelentősen megváltozott az elmúlt évszázad folyamán. A modernizmus korai szakaszában az építészek olyan utópista célokat tűztek ki maguk elé, mint a szociális lakásépítés, de ezekről végül kiderült, hogy nem volt sok értelmük. “Úgy látom, hogy illúziónak bizonyult az, hogy az építészet egy jobb társadalmat hoz létre," mondja Sudjic. “Az építészek nemigen teszik le a voksukat sem politikai, sem érzelmi értelemben. Ez egyrészt kifinomultságot, de egyben a dolgok megkerülését is mutatja."

Egyes építészek ahelyett, hogy az etikai vitában az egyik, vagy a másik oldalra állnának, saját egyéni meggyőződésüket hirdetik. “Franciaországban visszautasítok minden egyes szélsőjobb oldalról érkező megbízást," mondja Jean Nouvel. “De a világ más pontjain jó okom van igent mondani a felkérésekre, hisz olyankor nemcsak egy megbízónak, hanem egy egész városnak tervezek."

Libeskind, aki miatt az egész vita újra előtérbe került, azt mondja, hogy Kínában nem vállalt munkát, de a törvényesen működő Hongkongban megtervezte a városi egyetem multimédia központját. “Az épület egy teljesen nyilvánosan zajló folyamat során alakult ki." Libeskind azonban azt állítja, nem kizárt, hogy egyszer a pekingi kormánynak is építeni fog. “Ha felkérnek egy demokráciaközpont megtervezésére, azonnal leülök a rajzasztal mellé."

Robin Pogrebin

forrás: The New York Times

fordította: Plótár Fatime