építészet : környezet : innováció

Festett malaszt

Mindenekelőtt menjünk vissza időben néhány hetet, és koncentráljunk csak arra, amit a biennále megnyitóján járva láthattunk. A várakozásaim és az ott látottak hatására ugyanis az egyik legfontosabb érzés, ami megfogalmazódott bennem, merőben ellentmondásos volt: az egyik szemem sírt, a másik nevetett.
Sz. Szilágyi Gábor írása a Velencei Biennálé kapcsán.

A 11. Velencei Építészeti Biennáléról

2008 szeptember eleje óta, amikor megnyílt a 11. Velencei Építészeti Biennále, látványosan csődbe ment a világ. A részvénypiacok soha nem látott mélységekbe zuhantak, a pénzügyi megoldásokat kereső kormányok és cégek az írás időpontjában egyelőre rohannak az események után. Csak elképzelni tudom, milyen élmény lehet olyan értékpapírokat szorongatni, amelyek tegnap még sokat értek, mára viszont már a töredékét tegnapi értéküknek. Ez a folyamat a kultúrára – és ezen belül az építészetre – is kemény csapást mérhet majd: komoly következményekkel járhat a válság mindazokra nézve, akik pénzük egy részét a kortárs kultúrába – műtárgyakba, designba, esetleg építészetbe – fektették, és most épp a kortárs világ pénzügyi bástyáit, tartóoszlopait látják recsegni-ropogni.

A pénzvilággal együtt épül ugyanis a kortárs kultúra is. Ha jól megy a világnak, a kultúra is szárnyalhat. De a válságok mindig szigort és összezárást hozhatnak, felerősíthetik a bevált, klasszikus megoldásokat, kevesebb teret adva a kísérletezésnek, és végső soron tovább mételyezhetik a szárnyaló kortársakba vetett bizalmat, kérdésessé téve még – Tom Wolfe szavait idézve – a festett malasztot is a falon.

 

Hall of fragments – az Arzenal bevezető projektje
Coop Himmelb(l)au Feed Back Space projektje
Zaha Hadid lótuszvirága

 

Nagyjából az utóbbi mondattal az Építészeti Biennáléról össze is foglaltam a legfontosabbakat, amit alább persze részletesebben is kifejtek. Elöljáróban azonban megjegyzendő, hogy a globális gazdasági világválság kiinduló okai közt első helyre sorolható az építési és az ingatlanpiaci szektor összeomlása. Nem bánom tehát, hogy ez az írás nem rögtön a megnyitót követően, hanem bő egy hónappal később jelenik meg.

Mindenekelőtt menjünk vissza időben néhány hetet, és koncentráljunk csak arra, amit a biennále megnyitóján járva láthattunk. A várakozásaim és az ott látottak hatására ugyanis az egyik legfontosabb érzés, ami megfogalmazódott bennem, merőben ellentmondásos volt: az egyik szemem sírt, a másik nevetett.

Örömre az adott okot, hogy régóta vágytam már egy kiállításra, ami az építészet határterületeit járja körül, és nagy erővel hoz felszínre olyan lappangó témákat, amelyek bemutatják, milyen összefüggés-rendszerbe is ágyazható az építészet manapság. A Biennále kiállításai éppen ezeket a kérdéseket igyekeztek megfogalmazni: vagyis milyen társadalmi, gazdasági, ökológiai vagy akár futurológiai kontextusok vethetőek fel az építészet kapcsán, milyen kísérletező műfajok és gondolatok mozognak az építészet körül, kik ennek az experimentális, kitágított térnek a játékosai, és mivel is tudnak eljátszadozni egy ilyen giga-kiállítás kapcsán? A játéktér kiszélesítése persze nem öncélú dolog: a megszokott vágányokról letérő, önmagát egyre csak növelő kérdéslavina különböző tudású, kultúrájú és érzékenységű látogatók számára hoz közelebb egy sor problémát, amelyekből aztán kedvükre csemegézhetnek, majd lefordíthatják saját nyelvükre mindazt, amit láttak.

 

nyitó performansz a Philippe Rahm építésziroda projektjénél
Gregg Lynn Arany Oroszlánt érő installációja
Nigel Coates Hypnerotosphere

 

Csalódást – vagy inkább végérvényesen el nem dőlt dilemmát – pedig szinte ugyanaz okozott, ami a várakozásokat előkészítette. Elbizonytalanodtam ugyanis abban, hogy ennyire tág teret engedve a kísérletezésnek, nem oldódnak-e fel azok az összefüggések és az a keret, ami a biennálékat az utóbbi években kiemelkedő szakmai eseményekké tette és egyben össze is tartotta? A kiállítás kapcsán pedig felmerül a kérdés, lehetett volna-e másképp, más eszközökkel felszínre emelni az építészet mögötti tartalmakat? Anélkül, hogy feltétlen tudnám a választ, az érzésem kettős: az Aaron Betsky nevével fémjelzett Out there projekt egyszerre fogalmazza meg a világ legfontosabb építészeti fórumán azokat a kérdéseket, amelyek már hosszabb ideje mozgatják az építészeket és az építészetelmélettel foglalkozó szakembereket (ld. Moravánszky Ákossal készült beszélgetésemet 2006-ból) . Ugyanakkor meggyőződésem az is, hogy nem gyártott le megfelelő és megnyugtató válaszokat sem koncepcionális, sem kiállítás-technikai értelemben a felvetett, egyébként igen izgalmas kérdésekre.

Ha az elmúlt három építészettel foglalkozó velencei biennále sikerének kulcsát keressük, röviden elmondható, hogy 2002-ben a Next (főkurátor: Deyan Sudjic), 2004-ben a Metamorphosis (főkurátor: Kurt W. Forster) és 2006-ban a Cities (főkurátor: Richard Bardett) olyan kiállítások voltak, amelyek átfogó képet tudtak adni azokról a kérdésekről, amelyek akut módon foglalkoztatják az építészeti közbeszédet, egyben olyan összefüggésekre világítottak rá, amelyek túlmutattak az építészet hatáskörén. Így a globális környezetről, gazdaságról, vizualitásról, designról – és még számos, az építészet egyre táguló horizontjába tartozó területekről – rajzoltak fel egybefüggő képet. Az építészetelmélet nagyágyúi által megfogalmazott topikok egy-egy szóba csomagolt irányok, jelszavak voltak, de mögéjük gőzerővel sorakoztak fel a jövőre irányuló kérdések, az építészetben zajló mélyreható változások legkülönbözőbb megjelenési formái, a városiasodás aktuális problémái és esetenként válaszai. De amiért mindezt most érdemes szóba hozni, hogy a kiállítások által megfogalmazottak az esetek döntő többségében az építészet nyelvén, az építészet konkrétumokat és tényeket szükség szerint használó eszközeivel, és végső soron magára az építészetre vonatkoztatva fogalmazódtak meg. Véleményem szerint erről az ösvényről kalandozott el a mostani kiállítás, ami önmagában nem is lenne nagy baj, de esetenként annyira eltávolodott a kitaposott úttól, hogy talán már azt sem tudta, hová is tévedt pontosan. Nem véletlenek azok az észrevételek, amelyek szerint az ezévi építészeti biennále kísértetiesen hasonlít a képzőművészetire.

 

West 8 Urban Design & Landscape Arch
Giardini, szerb kiállítás
Brazilia: No architects

 

2002-ben a Balkon című művészeti folyóiratban többedmagammal fogalmaztunk meg egy kemény hangú kritikát, amelyben a magyar kiállítás kapcsán arra hívtuk fel a figyelmet, hogy a globális trendek és a sztárépítészek világa által uralt terepen bizony nehéz, és többnyire kérdéses ösvényen halad, aki nem tartja a szemét rajta a világban zajló eseményeken. Látva a 2008-as kiállítást, azt kell mondanom, a Biennále ebben az értelemben is fordított egyet a régóta kialakult képen. És bár mondhatnám, ugyanazt a képet nézegetjük most is, mégis annak más részletei és összefüggései válnak érdekessé, és talán még azt is mondhatjuk, hogy a feje tetejére állt minden.

Az Arsenale utóbbi években mindig érdekes kiállítása ugyanis 2008-ban igencsak laposra sikeredett, pedig az ígéretes téma és a világsztár kiállítók minden bizonnyal sokkal többre is képesek. Zaha Hadid, Massimiliano & Doriana Fuksas, Frank O. Gehry, An Te Liu, az MVRDV és még sokáig sorolhatnám, olyan installációkkal mutatkoznak be, amelyek nem tesznek hozzá – igaz, talán nem is vesznek el – a róluk kialakult képhez. De azért mindent a maga helyén érdemes kezelnünk: a projektek jó része kiváló minőségben és meggyőző módon mutatkozik be, mégsem áll össze gyakorlatilag az a kép, ami akár az egyes alkotókra, akár a kiállítás folyamatára vonatkoztatható konklúziókat hordozna. Tehát a kiállítással kapcsolatos fő problémám, hogy az esetek többségében nem tudunk meg többet az egyes irodákról, vagy az alkotóról magáról, de a kiállított egységek egymáshoz való viszonyáról sem.

Ennek ellenére akadnak kuriózumok, jól sikerült egységek, amelyeket érdemes kiemelnünk. Coop Himmel(B)lau futurisztikus űrállomásra hasonlító projektje mindjárt a kiállítás elején az egész biennále kurátori szándékát húzza alá: az 1969-ben papírra vetett, és most megvalósított ötlet a lüktető város metaforájaként létrejött építmény, mely az emberi szívhangokra reagál, azáltal kel életre, mintegy metaforájaként város és ember izgalmas viszonyának. Néhány teremmel arrébb a Diller Scofidio által készített filmmel találkozunk, ami az Arsenale legjobb projektje. Az iroda által jegyzett mű az eredetiség, a turizmus és a város, mint ikon kérdését feszegeti. Aki beül nézni a mozit, gondola-úton találja magát, mely hol az olaszországi Velence kanálisain, hol egy amerikai luxusszálló Velencét utánzó csatornáin játszódik. Néha azonban kifut a kép a szálloda csatornái közül, és a háttérben az amerikai felhőkarcolók látványa tűnik elő.

 

a győztes lengyel pavilon kiállításrészlete: Hotel Polonia
az észt gázcső tengely…
a japán pavilon kertje…

 

A bemutatott projektek közt találkozunk még a szingliség problémáját bemutatóval, egészen szerencsétlen módon a csarnok elé kihelyezett jurtával, Gregg Lynn újrahasznosított műanyag asztalaival (Arany Oroszlán-díj a nemzetközi kiállítás legjobb installációjának), és sok minden mással, amelyek önmagukban akár érdekes ötletek is lehetnének (a városi életforma változása, nomadizmus, újrahasznosítás), de összefüggéseit és építészeti vonatkozásait tekintve érdekfeszítő gondolatokat nem rajzolnak elénk. Levonva a konklúziót, nem tűnik elégnek bejáratott régi és új építészirodákat invitálni egy ilyen jelentőségű nemzetközi kiállításra: árnyaltabb összefüggéseket és koncepciót kell felvázolni ahhoz, hogy az egyes egységekből összkép alakuljon.

Amint tehát borul a megszokott képlet az Arsenale kiállítása kapcsán, úgy értékelődik fel a Giardini nemzeti pavilonjainak esetenkénti ötletessége és színvonala. Két nyerő irány rajzolódik elénk: olyan kiállításokon időt tölteni, ahol a kurátorok a megfogalmazott Out there, Architecture beyond buildings címet a maguk módján értelmezve mégiscsak építészetet állítottak ki, illetve azokon, amelyek izgalmas kérdéseket fogalmaznak meg, vagy szimplán felkavarják maguk körül a levegőt.

Előbbiek közé tartozik az angol pavilon, ahol az Out there-t olyan angol építészirodákra vonatkoztatták, amelyek Anglián kívüli, európai projekteket mutatnak be (Tony Fretton Architects, Sergison Bates Architects, De Rijke Marsh Morgan, Witherford Watson Mann Architects, Maccreanor Lavington Architects). Az öt iroda saját arculattal, kiváló épületekkel mutatkozik be. A korrekt és érdekfeszítő kiállítás olyan statisztikai grafikonokkal indult, amelyek megmutatják, hogy Európa különböző városaiban hány négyzetméter vásárolható meg 10000 euróért, mekkora egy átlagos nappali szobaméret, vagy éppen mekkora a különböző országok beépítettség rátája az egész ország területéhez viszonyítva.

 

és az infúziókra kötött almafákról
Ausztrália Abundant c. projektje
a piros-fehér orosz sakktábla

 

Hasonlóan érdekes kiállítás még a francia pavilonban található, ahol 100 projektet vonultattak fel plexi kubusokban, olyanokat, amelyek vitákhoz, párbeszédhez vezettek a francia kortárs építészeti gyakorlatban, és meg is valósultak az elmúlt 40 évben, illetve felépülnek a közeljövőben (néhány kiállítót említve: Renzo Piano és Richard Rogers, Jean Nouvel és Jean-Marc Ibos, Francis Soler). Ebben a körben kell említeni az oroszok nagyhatalmi státuszát szimbolizáló, építkezési boom-ot sejtető tárlatát, amely megvalósításra szánt épületek sorát állítja elénk egész teremnyi piros-fehér sakktáblán elhelyezve őket (köztük Erick van Egeraat tatár nemzeti könyvtár projektjét). A spanyolok pedig azt a fiatal generációjukat hozták el Velencébe, amelyik már az interneten nőtt fel, és építészeti gyakorlatában egészen más eszközökhöz és megoldásokhoz nyúl, mint elődeik.

Az érdekfeszítő kérdéseket felvető és provokáló kiállítások sorában a német és az orosz pavilonok közé befeszülő, és a biennále legforgalmasabb útvonalán felállított észt gázcső az első a sorban, amely nyíltan vállalt gazdasági és politikai provokáció a két ország felé, felvetve az európai energiafüggőség és kiszolgáltatottság kérdését. A gázcső, amely több pavilont is „összeköt”, elhalad a „Csehszlovákia” feliratú pavilon előtt is, ahol érdekes szociológiai kérdéseket felvető tárlatba csöppenhetünk: a kiállítás ugyanis bepillantást enged tipikus cseh és szlovák családok vagy személyek hűtőszekrényeibe (pl. falusi, 200 m² többgenerációs családi ház hűtője; városi 40 m², 30 év körüli, egyedülálló személy hűtője stb.). Ugyancsak az észt tengely mentén található a japán pavilon, ahol az épület körüli teret kertté minősítették át, és a pavilon belsejébe finom ceruzarajzokkal érzéki teret varázsoltak. Folytatva a gázcső útját a két évvel ezelőtt győztes dánok kiállítása következik, amely ugyancsak a kommunikációra épül, és a városiasodás illetve a fenntartható fejlődés kérdésével foglalkozik. A belgák konfettivel teleszórt pavilonjában magukat ünnepelték a pavilon fennállásának 101. évfordulója alkalmából, a csatornán túli díjnyertes lengyel tárlat pedig valóban érdekes koncepción alapul, de korántsem tűnt Arany Oroszlán gyanúsnak.

 

a Corpora projekt megnyitója
z angol kiállítás egyik installációja
francia kiállítás előcsarnok…

 

És elérkeztünk a magyar részvétel kérdéséhez, ami 2008-ban két helyszínt is magában foglal. A magyar pavilonban bemutatkozó, Julius Gyula kurátor által bemutatott Corpora kiállítás a maga nemében egészen kiváló lett mind a bemutatás módja, mind a technikai apparátus és háttér szempontjából. A kiállítás a környezetből – a Giardini különböző pontjairól – nyert információk alapján virtuális struktúrát épít a pavilon köré. A projekt talán egyetlen gyenge pontja az információhiány, a kiállításon látottak megfejtéséhez ugyanis a falakon igen kevés útmutatóval találkozunk.

Mégis, ami kikívánkozik belőlem, az a jelenlegi kiállítástól teljesen független koncepciótlanság a Velencei Építészeti Biennále magyar szerepléseivel kapcsolatban. Vannak ugyanis nálunknál szerencsésebb nemzetek a jelek szerint, amelyeknek van elképzelésük arról, mit kezdjenek a biennále kétévente visszatérő bemutatkozási lehetőségével.

Mindezt leginkább azért írom, mert ideje lenne még több figyelmet és pénzt fektetni olyan intézményekbe, amelyek teljes mellszélességgel karolják fel az építészet ügyét. A biennáléra kikerülő külföldi projektek jó részét ugyanis építészettel foglalkozó központok, kutatási intézmények, múzeumok szervezik, szakemberek részvételével.

Szögezzük le mindenekelőtt, nem könnyű felvenni a versenyt a világgal. Sok mindenre szükség van ehhez: rengeteg kiállításra a biennálétól függetlenül is, amelyek gyakorlatot és kellő felkészülést biztosítanak egy-egy újabb feladat megoldásához; kurátorokra, akik meg tudnak birkóznak a rájuk mért nehézségekkel, és egyszerre bejáratosak az építészetet közösen alakító szakmai, gazdasági és politikai körökbe, és akik megfelelő rálátással bírnak az aktuális építészeti kérdésekre. És persze szükség van szakmai közéletre: szakírókra, kritikusokra, szakmai fórumokra, lapokra, hadd ne soroljam tovább. Hol vagyunk mi ettől? (egy vélemény itt)

 

Somlai-Fisher Ádám installációja az olasz pavilonban
…az Ecosistema Urbano a fenttarthatóságról
az Arany Oroszlán díjas Frank O. Gehry kiállítása

 

Még ez év elején levélben kerestem meg néhány külföldi kurátort és intézményt, akik a velencei biennále kiállításait készítették elő. Kíváncsi voltam, milyen költségvetésből és mikortól kezdve foglalkoznak a biennálés szereplés megvalósításával. A válaszokból egyértelműen kiderült, hogy a felhívás megjelenésétől függetlenül egy-másfél évvel (!) a megnyitó előtt már kinevezték őket (összehasonlítás: nálunk nagyjából hat hónap áll rendelkezésre a projekt indításától a teljes megvalósításig, nem is beszélve arról, hogy a pályázat beadására csak néhány hét áll rendelkezésre), kiszámítható a büdzséjük (két-háromszor nagyobb az amúgy tendenciózusan csökkenő magyarországi büdzsénél), és van hozzávetőleges elképzelésük arról, mit is szeretnének bemutatni. Innen nézve tehát nagy értéknek tűnik a következetesség. Ezek a nemzetek: Dánia, Japán, Svájc, Olaszország, Németország stb. szinte mindig kiváló kiállításokkal jelennek meg Velencében (is), komoly energiákat mozgatnak az építészet ügyének minél szélesebb körű ismertetésére saját hazájukban és nemzetközi terepen egyaránt.

Visszatérve végül a magyar részvételre, örüljünk annak, hogy a magyar pavilonban kiváló minőségben mutatkozott be a Corpora projekt, és örüljünk annak is, hogy Aaron Betsky főkurátor Somlai-Fisher Ádámot – a másik magyar résztvevő a Biennálén – meghívta a kísérleti építészetet bemutató kiállítók közé az olasz pavilonba.

Amúgy nem tudom, mivel jártunk jobban: egy gazdasági világválság idején létrejött kísérleti tárlattal, amely ugyan több sebből vérzik, de minden bizonnyal hattyúdala is marad az experimentális építészet ilyen mérvű bemutatásának, vagy ha létrejött volna egy izgalmas, építészeti projekteket felvonultató kiállítás a jelen és a jövő terveivel, amelyek jó része már szinte a megnyitó napjától átsorolható lett volna a soha meg nem valósuló építészeti ötletek kategóriába.

Meglátjuk, mit hoz a holnap...

Szöveg + fotó: Sz. Szilágyi Gábor

vélemény írásához jelentkezzen be »