építészet : környezet : innováció

Frank O. Gehry Budapesten II.

Sólymos Sándor beszámolójának második része

Frank O. Gehry építész az elmúlt héten 3 napot Budapesten töltött feleségével és egy baráti házaspárral. A rövid látogatás szakmai programját Sólymos Sándor állította össze, aki kétrészes írásában beszámol a látogatás részleteiről.

2006. június 29. csütörtök
A Nyugati pályaudvarnál kezdtük a napot. A Gustav Eiffel irodája által tervezett, a maga korában szerkezeti forradalomnak számító üvegcsarnok megtette a maga hatását. Azt is elmondtam, hogy ez itt 1877-ben második vasútállomásként épült, mert a helyén 1846-ban már klasszicista indóház állott. A Westend elnevezés is ebből a korból ered. A vasszerkezetű csarnokból átmentünk a WestEnd City Centerhez vezető High-Tech csarnokba, ahol a kortárs építészet szépen ellenpontozza a vasvázas tégla-architektúra barokkos részleteit. A City Center első, Finta József féle üvegcsarnokában, a művízesés mellett rögtön felmentünk a tetőkerthez. Valójában nem akartam egy bevásárlóközpontot bemutatni egy amerikai építésznek, hiszen ott harminc évvel ezelőtt már nagyobbak voltak, de a tetőkertet megmutattam, mert az azért kuriózum még egy messziről jött embernek is. És tényleg hatásos volt, a mintegy 30 méterrel a város utcaszintje felett berendezett, pergolás, madárfüttyös városi közpark, ami nincs agyonhasználva, nincs lerobbanva, nincs telefújva mindenütt, mint a Városliget, a Városmajor, vagy a Népliget egyes részei. Jó, azt mi tudjuk, hogy azért mert őrzik, mert a biztonsági emberek ott cirkálnak folyamatosan, de meg is van az eredménye. Tiszta, rendes, használható arra, amire való. A felülvilágítókon át belesegettek a vendégek a nyüzsgő lenti világ különböző szintjeire.

 
Irving Lavin és Frank Gehry a Páva utcai Holocaust Emlékhelyen
Irving Lavin, Frank Gehry és Marilyn Lavin, Baumhorn Lipót zsinagógájában

A tetőkert után a WestEnd Lehel tér felőli végén lementünk a földszintre, ki az utcára és indulás a következő dramaturgiailag — hatásvadászatilag — előkészített ponthoz a Lehel Piachoz (Rajk László). Én magam érdekességnek szántam a Nyugati Pályaudvar és a WestEnd komoly tekintélyt parancsoló kvalitásai után a műfajilag rokon, de formailag ellenkező avantgárd építészetparódiát, ami — be kell vallani férfiasan — nem jött be. Terveim szerint kívül körüljártuk volna teljesen, majd bent a galériaszinteket és a lifteket mind megmutattam volna. Ehelyett amikor kiszálltunk a buszból és végigmérte Gehry a látványt, azonnal látszott rajta, hogy mindent ért, egy szempillantás alatt felmérte, mire számíthat és nem érdekelte tovább. Pár dolgot próbáltam elmondani még a csarnokról, Rajkról, a réteges építészetről, a buhera-kultúráról, de láttam; nincs is értelme belekezdeni. Frank Gehry nem lett dühös, nem volt csalódott, nem lett kíváncsi, nem volt elutasító, egyszerűen nem érdekelte. Ennek fényében visszagondoltam a sajtóvisszhangra, hogy milyen hangok jelentkeztek, amikor új volt a Lehel, mindenféle hang volt: dühös, hang, csalódott hang, kíváncsi hang, elutasító hang, csak éppen érdektelen hang nem volt.

Jogosan vetődhetne fel a kérdés: nem voltak fáradtak már, nem kellett volna kis pihenő előtte? Nos, hát nem, mert arrébb mentünk 200 métert s a Kassák Lajos utcában, Bálint Imre MKB banképületéhez, ahol minden építészeti gesztus szépen átjött. Az első ütem New York-i Flatron Buildinget idéző penge sarka, a második ütem Porzamparc-os tetőhulláma, a korrekt formálás, a szép részletek, minden a maga helyén ott volt. A high-tech híd a két épület között, az is pár perces nézelődés után látszott, hogy a helyén van. Itt is előre egyeztettem a biztonsági főnökkel, hogy bejussunk, de erre itt sem került sor, mert mint kiderült, akkor már a művészettörténészek (a Lavin házaspár és Bertha Gehry) azt forgatták a fejükben, hogy jó lenne egy "igazi jó festményes" múzeumot is bevenni a programba.

Ezen a ponton kezdődött el egy sor rögtönzés, ami akkor kissé aggasztónak tűnt számomra, de utólag visszagondolva az események új dramaturgiájára — még jobb is hogy áthangszereltük a koradélután programját.

Terveimben szerepelt még a délelőtt végére egy margitszigeti séta, a víztorony Zielinsky Szilárd korai vasbetonépítészeti remeke, de ez elmaradt. Mivel előre mindenki kapott a tervezett programból egy időrendes angol nyelvű példányt, most azt javasolták a vendégeink, hogy hozzuk előre a délutáni programot, annak fontosabb elemeit nézzük meg és utána 3—4 óra körül menjünk el a Szépművészeti Múzeumba, ahol Tiziano és Rembrant kiállítás van éppen. Aki nem hiszi, járjon utána.

Itt kezdődött egy kis kalamajka — ami legalább is az én fejemben levő, a programmal kapcsolatos redundáns információkat illeti. A vendégeink ugyanis abba nem voltak beavatva, hogy a programban szereplő helyszínek melyikénél kellett egyeztetni időpontot, számos helyen a biztonsági szolgálatnak még a neveket is le kellett előre adnom, hogy kik fognak és hány órakor belépni az őrzött épületekbe. Nem volt ez másként a délután dramaturgiai csúcspontjának olyan 17 óra körül tervezett Tűzraktér nevű Független Kulturális Központ szervezőivel és üzemeltetőivel, akik komoly ismertető anyagokkal készültek délutánra. A tervezett sorrendben, dramaturgiai megfontolásból felcserélhetetlenül követte egymást két helyszín.


Zagyva László, Frank Gehry és Kerezsi Nemere
Frank Gehry Piliscsabán


A Millenáris Park volt az első, amit most a Jövő házának hívnak rejtélyes okok miatt. A volt Ganz öntöde ipari csarnokait, melyeket kulturális célokra mintaszerűen alakítottak át és ma, mint szabadtéri és fedett kulturális rendezvényeket kiszolgáló komplexum nagy forgalmat bonyolítanak. A Millenáris volt a már 7 éve működő jó példa, az ipari negyed, kvalitásos revitalizációja. A Tűzraktér volt a második, mint egy olyan alternatív hely, amelyik jelenleg a kezdés állapotában van, nulla pénzből hihetetlen körülmények között lelkesedésből csinálják páran, fiatal művészek, akikkel meg volt beszélve a délutáni időpont, mert nem titkolt szándékkal Frank Gehry megjelenése a Tűzraktérben ennek valamilyen dokumentálása (ezért volt ott az indexes újságíró is) a későbbi pályázatokhoz adott volna promóciós töltetet. Ezt a két helyszínt tehát csak ebben a sorrendben lehetett útba ejteni. Így egy blokkban kerültek át a délelőtti program végére.

Átmentünk Budára, a volt Ganz telepre. Az építészet a kerttervezés a tavak, kutak, szobrok mind szépen hozták azt, amire számítottam. A vendégeink szemmel láthatóan felélénkültek. Gehry érdeklődése odáig fokozódott, hogy be is mentünk a színházépületbe, ott azt kérdezte: "Milyen célra van itt színház?" Pop és rock előadások céljára elsősorban — mondtam — mire azt válaszolta: "U2" (U-Two, illetve ahogyan a szójáték ebben a névben van, You Too) és hozzá tette, Bono... a barátom, nagyon aranyos ember. Hát igen, villant át az agyamon — azért odáig mi biztosan nem U2-nk. Ennek kicsi a valószínűsége. Ott, a színházban persze kijózanító valóság várt ránk. Miszerint nem csak, hogy nekünk itt már biztosan nem lesz U2-nk, de az előtéren túl mi ott biz' be nem U2-nk (bocsi, a szójáték bátorított fel). Bent a színházban szépen, ahogy illik lepattantunk a biztonsági szolgálat egyenruhásairól. Ez a maga módján elképesztő, Frank Gehry, a világsztár építész, Irving Lavin, a tekintélyes professzor számtalan könyv szerzője, világszerte hivatkozott teóriák kiötlője és jómagam egyetemi tanszékvezető nem vagyunk elég hiteles emberek ahhoz, hogy bekukkantsunk egy használaton kívül lévő színházterembe, mert ott két, a harcművészetekben bizonyára jártas, érettségivel is bizonyára rendelkező egyenruhás alkalmazott úgy dönt, hogy nem mehetünk be. Üsse kő, gondoltam — és az ennek megfelelő amerikai nyelvi fordulat szemmel láthatóan átsuhant Frank agyán is — nézünk mást. S tényleg volt ott elég szép részlet, anyag, ötlet, még szórólap is volt, tehát működött a dolog. Délidő lévén úgy gondoltuk, itt a szép parkban meg is ebédelhetnénk, valami könnyűt, olyan kánikulához illőt. Szép nagy büfé, hosszú pultokkal, rengeteg sörcsap és padok-asztalok minden, ami ígéretes volt ott, de kaja egy szál se. Egy nyamvadt párizsis zsemle, amit minden buszvégállomáson lehet venni, valami szikkadt ropis-zacskó nem sok, annyi sem volt a Millenárison. Csúcsidőben. Hoppá!

Akkor irány a Tűzraktér, persze előtte néhány telefon — hogy változott a program —, s ott ettől nyilván megfelelő pánik a fiúk között. Gondoljuk csak el; vendéget várunk este ötre és megérkezik egy órakor. Nem irigylek senkit az ottaniak közül. De hősiesen megoldottak mindent, mert együtt voltak mind, mire megérkeztünk.

Kezükre játszott még a véletlen egy nem kalkulálható körülmény révén. S ez is utólag már látszik jó irányban befolyásolta a végső eredményt. A sofőrünk az egy irányú utcák miatt nagyobb kört volt kénytelen tenni a Tűzoltó utca végéhez közelítvén, az Üllői úton. De még így is korábban fordult be eggyel és újra a Körút felé kellett venni az irányt. Terveinkben szerepelt a Páva utcai Holocaust Emlékhely meglátogatása, — de csak a nap végén, mintegy drámai véghangsúlyként — és most épp arra mentünk. Befordultunk a Páva utcába — hogy ismét kijussunk az Üllői útra — és akkor megállítottam a menetet. Most kell megnézni a Múzeumot, mert amilyen hirtelen elénk bukkant, olyannyira volt hatásos is egyben. A szép világos kőfal és a minimalista architektúra. Nagyon jó benyomást keltett, ez látszott az arcokon, érdeklődéssel kászálódtunk ki a buszból. (És az sem mellékes körülmény, hogy a Tűzraktérben pedig még kapnak egy kis időt a gyerekek, akik óriási pánikban készítik elő a fogadásunkat.) Gyorsan ismertettem hát, hogy hol is vagyunk. Egy szépen helyreállított Zsinagóga (Baumhorn Lipót, 1924) egy igényesen fogalmazott emlékudvar szép építészeti részletekkel, Múzeumépület (Mányi István, 2001), és egy remekül rendezett kiállítás súlyos üzenettel. A vendégeket fogadó recepciónál egyetemista külsejű leánykák, udvariasak, szépek, s ráadásul meg is ismertek — ugyanis az történt, hogy pár nappal korábban a programunk előkészítésével kapcsolatos útjaim során ide is betértem, a nyitva tartás és a bejutás feltételei okán tájékozódni, és elcseverésztem a leánykákkal. És bizony jól esett, hogy a vendégeink látták, hogy itt már vártak minket. Mint utóbb Frank Gehry épp Irving Lavinnak elmondta, két igazán megrendítő élménnyel találkozott Budapesten. Az egyik a Halászbástyáról letekintve a fenségesen elterülő, egységes arculatú város szépsége, a másik az üres zsinagóga drámai látványa, hiszen — mint mondta — egy imateremnek tele kellene lenni emberekkel és pont a hiányuk volt ott a legdrámaibb emlék. Tényleg szép, megindító és emelkedett pillanatok voltak ezek.

Ebben a nem mindennapi hangulatban érkeztünk meg a Tűzraktérhez. Itt néhány alapvető ismeretet kell idézni, a Tűzraktér Projekt-ből mert ez talán a legismeretlenebb az összes itt szóba kerülő építészeti objektum közül. "A Tűzraktér egy olyan kezdeményezés, amely a világszerte létező független művészeti központok eredményeinek ismeretével, azok nagyfokú szakmai támogatásával jött létre. A projekt helyszíne a Tűzoltó utcai volt Orvosi Műszergyár területe, amelynek épületei tökéletes lehetőséget nyújtanak kulturális fuknciók telepítésére. A projekt kezdeményezői saját építészeik segítségével tervezik meg a jövőbeni magas minőségű felújtást, egy modern, flexibilis építészeti teret kialakítva, amely sokféle, rövid- és hosszútávú tevékenység befogadására alkalmas." Zagyva László és Balla Zoltán fiatal művészek vártak bennünket a "telegraffitizett gyárudvaron" és még páran, akiket pedig én nem ismertem.

Ez volt az a bizonyos megérkezés, amiről az index-en Földes András írása szólt, ahol érzékelhető a rögtönzöttség izgalma és a hely hangulata is jól jelzetten keretezi a történteket. Kiegészítésül ideírom a magam verzióját is.

A tűzraktérben Zagyva László grafikusművész (ő az, aki a www.tuzrakter.hu weboldal tervezője, és többedmagával működteti is a site-ot) ismertette azt, ami eddig történt a volt orvosi műszergyár épületében, milyen programok futnak jelenleg, hogyan működik, kik szponzorálják és mire számítanak a közeljövőben. Frank Gehrynek szemmel láthatóan tetszett a fiatalok lelkesedése, a minden konvenciótól mentes spontaneitás, ahogyan birtokba vették az ipari romépületeket. Az alternatív művészélet — in statu nascendi — nyomai, művek, vázlatok modellek tervek mindenütt az a fajta alkotó káosz, amiben még a sokat próbált dekonstruktív szemléletre hajlamos elme is számtalan csemegét találhat. Közben belemelegedtek a beszélgetésbe. Balla Zoltán, a Tűzraktér "projekt-menedzsere" és lelke arról mesélt, hogy milyen érdekesebb akciók, kiállítások voltak már itt — többek között tibeti lámakolostorból jött szerzetesek mandalát építettek, folyamatosan táncosok próbálnak az emeleten, egykerekű bringások, zenészek, próbaterméül is szolgál néhány helyiség.

"Hogyan kerülhet be valaki a kiállítók sorába?" — kérdezte váratlanul Frank Gehry.

A fiúk gyanútlanul, csak afféle udvarias kíváncsiskodásnak vették a kérdést és egy afféle típusválasz kerekedett rá: "Ha időben egyeztetünk, lényegében bárki kiállíthat, ha hajlandó ideadni a munkáit és megnézi a teret, ahol kirakjuk. Megtervezzük, meghirdetjük, megnyitjuk és már kész is."

"És lehetne nekem is itt egy kiállításom?" — kérdezett ismét a mester. — "A rajzaimból küldenék egy sorozatot, épületmodelleket, maketteket nehéz lenne elszállítani, mert hajón nagyon drága, de a rajzok azok megoldhatóak lennének."

Itt megszakítom a történet fonalát egy megjegyzéssel. Frank Gehry rajzai (Scketches of Frank Gehry) címmel Sydney Pollack filmet készített, nem is oly régen. A "Sketches of Frank Gehry" bemutatója az USA-ban már megvolt és olyan nagy érdeklődést váltott ki a tengeren túlon, hogy Cannes-ban az idei filmfesztiválon versenyen kívül bemutatták. A filmben számos híresség bukkan fel Frank O. Gehry mellett, csak néhány közülük: Bob Geldof, Dennis Hopper, Charles Jencks, Philip Johnson és még jó néhányan ismert és kevéssé ismert sztárok.
Ilyen jelentősége van, ha Frank Gehry rajzokból kiállítást rendeznek valahol.

Folytassuk innen a történetet. A kiállítás lehetősége igazi izgalmat váltott ki a tűzraktérben. Gehry azt mondta, ha megnézhetné a teret, ahol kiállítanák a rajzokat, akár most eldöntöttnek lehet venni a kiállítást. Fölmentünk az emeletre és a lerobbant ipari csarnokból kiállítási térré átminősült termeket mustráltuk. Az ott túl nagy lenne — hiszen csak rajzokról van szó —, a másik túl szabdalt tér, és végül egy osztályterem méretű helyiségben megegyeztek. Ez jó lesz. Szemmel láthatóan az idős mester is beleélte már magát a kiállítás gondolatába és izgatottan mustrálgatta a falakat. A leendő kiállítás helyszínéről visszafelé bekukkantott még egy-két műteremként használt térbe, ahol félkész munkák lomtalanításból származó nyersanyagok hevertek szanaszét, afféle műtermi rendetlenségben.

És most, hogy már láttuk két nézőpontból is ugyanazt a helyzetet, érezhető talán a szinte csak villanásnyi ideig tartó tűzraktéri látogatás jelentősége, és azt a sor szerencsés véletlen, ami előkészítette ezt a hallatlan intenzitású tökéletes ráhangolódást a fiatal művészek erőfeszítéseinek egy szemvillanás alatti megértésére.

S ennek örülök igazán én is, aki próbáltam mederben tartani a városnézést, időben elérni az épületlátogatásokat, a programokat, próbáltam érvényesíteni az előre elgondolt dramaturgiai íveket, hatni az ellenpontokat. Mert most már bevallhatom, minden úgy volt kitalálva, hogy a legjobb a legteljesebb hatást tegye a neves vendégekre, ne legyen megterhelő, vagy tolakodó, de unalmas, vagy egysíkú sem lehet. És amikor esetleg borult a terv, akkor is működjön a dramaturgia. Nos a Tűzraktérben csodásan működött. De ehhez kellett a véletlen is, a bóklászás az egyirányú utcákban, a Páva utcai program véletlen előrehozása. Mert az ott szerzett megindultság és szomorúság ellenpontja lehetett a Tűzraktér ipari romjain tanyát vert virágzó élet, a lelkes fiatal csapat, akikkel oly jó volt egy húron pendülni, adni nekik lehetőséget arra, hogy hírét vihessék annak, amit már évek óta ott csinálnak, s ehhez a kiállítás a legjobbkor a legjobb embertől jött. Reméljük meg is valósul hamarosan.


Frank Gehry, Irving Lavin és feleségeik
Makovecz Imre és Frank Gehry a dedikált könyvvel


Már délután volt jócskán, mikor a Szépművészeti Múzeumhoz értünk, hogy a csapat művészettörténészinek is kedvébe járjunk kicsit. Rövid uzsonnaféle, szendvics és ásványvíz ott, a Szépmű büféjében, majd Tiziano és Rembrant, két jó nagy falat egy délutánra. De megérte, szemmel láthatóan a Lavin házaspár is elégedett volt. Ott a Hősök terén este, még a Schikedanz-ról tartottam egy rövid ismertetőt, hogy milyen zseniális aquarellista volt, és milyen megkésett építész, hiszen Európa szerte már rég Art Nouveau, Szecesszió, Jugendstíl volt a kurzus, amikor szegény építészünk a történelmi pátosz hevületében alkotta a megépülésük pillanatában már régiségnek számító, grandiózus díszleteket.


2006. június 30. péntek
Ez a délelőtt a szónak minden értelmében hab volt a tortán. Korábban én úgy tudtam, hogy reggel utaznak és ezért már nem készítettem elő programot. A előző napokon Frank Gehry többször kérdezte, hogy hol vannak Budapesten Makovecz épületek. Mondtam, hogy a jellemzőbb alkotásai mind vidéken vannak, mint Eger, Paks, Piliscsaba, vagy a határon túl, mint Csíkszereda stb. Van ugyan itt is két részlegesen Makovecztől származó munka, az egyik a Farkasréti temető ravatalozója, a másik a Szentkirályi utcai átépítés, de ezek nem olyan karakteresek. Előző nap arról beszéltünk, hogy azért ez utóbbi kettőt még meg kellene nézni.

Reggelre már világos volt előttem hogy rá kell venni a vendégeket, hogy menjünk ki Piliscsabára. Készítettem néhány fénymásolatot, térképet, hogy könnyebb legyen a meggyőzés. A szálloda halljában, még az indexes cikk jóváhagyásán fáradoztak Kovács Kázmér és Frank Gehry. A cikk már meg volt magyarul, ezt hevenyészve szóban lefordította Kovács professzor és végül jóvá hagyta Frank is. Amíg ez le nem zajlott, nem hozakodtam elő a Piliscsabai ötlettel. Majd hirtelen mindenki ráállt, indulás Piliscsabára. A Bécsi út hajmeresztő, széle nincs, lyukak, kátyúk, borzalmas forgalom. A hátamon hűs patakokban folyt a víz, pedig a Mercedes buszban hibátlan volt a légkondi. Szerencsére Lavin és Gehry szokásos ugratósdijukat folytatták. Lavin agyafúrt provokációkkal heccelte Gehryt, aki dömögve színlelt kedvtelenséggel hárított, de láthatóan élvezte a vívást. Az asszonyok hahotázva jutalmazták az előadást. Így aztán jól telt az idő és lassan kiértünk a szép pilisi tájba. A Katolikus Egyetem épületéről több fotót és alaprajzot is hoztam, voltak nálam Makovecz munkákról más források is, így aztán mire odaértünk, teljes várakozás uralta a kedélyeket. Azt látni kellett volna… Frank Gehry fényképezett, izgalomba jött, járkált, kereste a jó nézőpontokat. Hagy idézzem itt újra az írásom elején már leírt egyik mondatot, mert valójában a Gehry látogatás legnagyobb tanulsága is egyben: Az egyik kvalitás ugyanis felismeri a másik kvalitást, és tud örülni pusztán annak, hogy van, még ha egészen más világból erednek is.

Irving Lavin csavaros észjárása itt is megváltoztatott mindent. Egyszer csak kitalálta, hogy ebédeljünk együtt a Makovecz Imrével. Van még annyi idő, hívjuk fel és beszéljünk meg egy találkozót bárhol, mi odamegyünk. Az ötlet persze mindenkinek tetszett rajtam kívül, mert kicsit lehetetlennek éreztem ezt azonnal megszervezni. De mit volt mit tenni. Telefon, aztán újabb telefon és még egy és még egy.


Makovecz Imre és Frank Gehry búcsúznak
Frank Gehry a volt Hadügyminisztérium épületében
 

Makovecz Imre olyan elfoglalt volt ezen a napon, hogy lehetetlen volt akár tíz percet is beiktatni az előre fixált programjaiba. Azt ajánlotta, hogy dedikál egy könyvet Gehrynek, és visszafelé ugorjunk be a Kecske utcai irodájába ahol átvehetjük. Mint mondta a telefonban: Öleli, csókolja a Gehryt, akit nagyon szeret, de most nem tud vele találkozni. Míg a vendégek az egyetemi kampuszt csodálták, zajlottak a telefonok. Mire hoztam a hírt, hogy a találkozó nem jöhet létre, de könyv lesz, kicsit leforrázott lett a társaság. Még indulás előtt egy kis rögtönzött (szó szerint akkor megfejtett) magyarázattal is kellett szolgálnom. Lavin professzor megkérdezte, hogy miért Emericanum annak a kis épületnek a neve, ami mindjárt a bejáratnál áll. A vendégek ugye Amerikából jöttek, és feltűnt az egy betű kivételével megegyező név. A magyarázatom a következő volt: Az Imre név nem magyar eredetű. Az itáliai Amerigo név (ez volt a neve annak a bizonyos Vespucci-nak is akiről az újvilág kontinenseit elnevezték) átkerült a német-római császárságba az Ottók korában, és Emerich alakban népszerű név volt. Szent Istvánnak, mint tudjuk apósa volt Henrich a német római császár, Gizella királyné apja. Az ő neve is egyik változata az Emerichnek, s ezért kapta Imre herceg is ezt a nevet, ő már Imrich alakban. Az Árpád-házi szentek közt az egyik legtiszteltebb figura a tragikus sorsú Imre herceg, akinek neve nyilván nem véletlenül jutott eszébe Makovecz Imre szüleinek, s így már el is jutottunk Piliscsabára ahol tisztelegve az egyik Árpád-házi szent emléke előtt a Katolikus Egyetem alkotójának neve is megörökítésre került. Úgy sejtem nem járhattam messze az igazságtól, amikor ezt a magyarázatot rögtönöztem — persze azért e mögött ott voltak valamikori olvasmányaim is fedezetként. Nos Kedves Imre, ha ezt olvasod, tedd már meg, hogy visszajelzed nekem: igen, vagy nem.

A történetnek ezzel persze egyáltalán nincsen még vége. Visszaindultunk és útba ejtettük a Kecske utcai Makovecz irodát. Megállt a busz a ház előtt, és úgy tudtuk, hogy csak a könyvért kell bemenni, tehát ki sem szálltak a vendégek a buszból. Én kiléptem és beszaladtam a könyvért. Bent kisebb fejetlenség, mert tudták ugyan hogy Imre dedikált egy könyvet Gehrynek, csak hogy hova tette az nem volt világos. "Itt van még Imre? Nem indult még el?" hallom, majd "de tessék bemenni hozzá még itt van az irodában". Belépek, köszöntöm, és csöndesen megkérdeztem: "Itt van Frank Gehry a ház előtt, nem jössz ki, találkozni vele?" "Dehogynem! Apám! Itt a Frank O. Gehry!" S már ugrott is, kapta a könyvet és kijött a ház elé az egyik híres mester személyesen köszönteni a másik híres mestert.

Ezt látni kellett, a szép igazi emberi közvetlenséget, ahogyan a két sztár egymás vállát lapogatta. A 70 éves Makovecz Imre és a 77 éves Frank O. Gehry, mint két diák ropogtatták egymás csontjait. Gyönyörű kép volt. Mert mint már modtam: Az egyik kvalitás ugyanis felismeri a másik kvalitást, és tud örülni pusztán annak, hogy van, még ha egészen más világból erednek is. Az egész három napot koronázta meg ez a pillanat, ahogyan tisztán tudott örülni a két nagyformátumú ember egymásnak.

Rövid tréfálkozás, Lavin Professzor néhány élce után indultunk is fel a várba. Még ott volt egy megbeszélt találkozó. Kovács professzor előző nap el tudta intézni, hogy bemehessünk a volt Hadügyminisztérium épületébe, ami a Sándor Palota előtt áll a Dísz téren. Gehryt érdekelte a grandiózus rom, ami 60 évvel a háború befejeződése után még ugyan olyan mintha tegnap vonultak volna el a tankok. Bent sikerült fotózni is, és bejárni a belső udvarok egyikét, a lépcsőházakat. Tényleg drámai az épületrom.

Letelepedtünk a szemközti étterem kerthelyiségében rálátással a romra és ebédeltünk egyet. Hagy intimpistáskodjak még utoljára. Frank Gehry azon a napon ott fenn a várban töltöttkáposztát rendelt és jóízűen, tejföllel fogyasztotta.

Ebéd után még egy rövid séta a várban, majd elbúcsúztunk, a Gehry és a Lavin házaspár visszaültek a buszba és már a repülőtérre indultak.

Reméljük, még találkozunk.

Budapest, 2006. 07. 03.

Sólymos Sándor építész,
tanszékvezető, egyetemi docens
Magyar Képzőművészeti Egyetem

vélemény írásához jelentkezzen be »