Gerlóczy Gedeon, a Csontváry képek megmentője

1919-ben volt egy pillanat, amikor egy nagy magyar építész és egy nagy magyar festő sorsa örökre összefonódott. Gerlóczy Gedeonról, a képmentő építészről most könyv jelent meg, amely mind a festészet, mind az építészet elkötelezettjeinek felejthetetlen olvasmányokat tartogat.

Az emberi elme számára az önmegvalósítás és az önaktualizáció gyakorlata létszükséglet. Valahonnan valahova jutni akarunk az életben, kitűzött céljaink felé jobb esetben lelki fejlődés útján el is érünk, ez azonban mások tisztelete nélkül egész egyszerűen lehetetlen lesz. Ez a két mondat persze megmosolyogtató közhelynek számít, de jelenkorunk egocentrikus társadalmára valahogy nem lehet elégszer elismételni őket. Aktuális, mert legtöbbünk kizárólag a tökéletességet prezentálja napjainkban a külső szemlélőnek. Aktuális, mert szinte már előírás jobbnak lenni a legtöbbünknél, és aktuális, mert a legtöbb szakma, vagy kutatási terület igyekszik saját elefántcsonttornyába gubózni a laikusokkal, vagy más terület szakértőivel történő párbeszéddel szemben. Tavaly jelent meg Gerlóczy Gábor könyve Gerlóczy Gedeon építészről, akitől azonban elég sokat tanulhatnánk arról, hogy másik ember és a múlt tisztelete nélkül az élet bizony nem előre, csak hátrafelé haladhat.

Gerlóczy Gedeon nevéhez két dolog fűződik rendületlenül: az egyik az, hogy a két világháború közötti kórház építészet hazai úttörője volt, és az, hogy a Csontváry-hagyaték megmentőjeként évtizedekig viselte gondját az életműnek. Akinek a festészet a területe, talán Gerlóczyt, mint építészt kevéssé ismeri, míg az építészek talán a művészet pártoló szerepéről rendelkeznek hiányos ismeretekkel. Az építészet iránt elkötelezett alkotók és építészettörténészek a Holnap Kiadó Az Építészet Mesterei  sorozatának kötetét gyanútlanul vehetik le a polcról, és később jön rá, hogy az eddigiektől kissé eltérő típusú könyvet fog majd tartani a kezében. Ez a könyv ugyanis a fenn említett két aspektust, a tervezőt és a gyűjtőt egyszerre mutatja be az olvasó részére.

Hogy is van ez? A sorozat kötetei általában egy neves tervezőt állítanak a középpontba, akinek őseinek történetétől kezdve végigkövethetjük személyét, munkásságát és sorsát, majd a könyvek végén annak rendje és módja szerint nyugodtan konstatálhatjuk, hogy a címadó bizony egy páratlan, egyedi, megismélhetetlen géniusz volt. Na, ennek a könyvnek a végén valami sokkal többet kapunk, és ami még fontosabb saját magunk lelki fejlődése is jobb irányt vehet az alapos elolvasása után. Jász Attila költő előszava lényegre törő és a könyv egész mondanivalóját foglalja össsze: „A nagy szellemek felismerik a feladatukat, és egymást is."  

Gerlóczy leszármazottja, Gerlóczy Gábor képzőművész meghatározó mesterének vallja ősét, szellemi örökségének gondozását pedig szintén kötelességének tartja. Ez a múlt iránti tisztelet, úgy tűnik, erős családi vonás. A Pécsi Tudományegyetem Kultúratudományi Karán végezte el a kulturális örökség mesterszakot, feldolgozta családjának történetét, jelentős forrásanyagát pedig javarészt kulturális közintézményekbe helyezte letétbe. Rendkívül érdekes, hogy egy ilyen építészeti szempontból fontos könyvet nem egy művészettörténész írt meg, hanem egy több kulturális örökségi területen mozgó szakember és képzőművész. Egy teljesen másfajta monográfia született meg ily módon, amely tulajdonképpen nem is lett hagyományos értelemben vett építészettörténeti opusz – és milyen jó, hogy ez végül is így alakult. 

A könyv elején megismerkedhetünk a család történetével és az ifjú Gerlóczy karrierjének kezdeteivel. 1913-ban iratkozott be a Királyi József Műegyetem Építészmérnöki Karára, 1917-ben pedig megszerezte diplomáját is. Egyetemi évei alatt Hültl Dezső professzor építészeti irodájában szerzett gyakorlatot, a mester tanácsára pedig Münchenbe utazott tanulmányi útra. Itt ismerkedett meg Nemes Marcell műgyűjtővel, aki felkérte őt az Egyesült Államokban nyíló fióküzletének menedzselésére. Gerlóczy nemet mondott, Ő ugyanis építész akart lenni.

És nem is akármikor: a 20. század első fele történelmünket és az építészetünket tekintve is rendkívül kavargó időszak. Pályája elején még jelen volt a historizáló és több dekoratív stílusirányzat is, a háború és a gazdasági válság azonban egy racionálisabb tervezés és matériahasználat felé ösztönözte mind a gazdaságot, mind a tervezőket. Gerlóczy Gábor könyve ugyan sokkal inkább oktató jellegű, ám a címadó története mellett a történelmi kitekintéseket, a külföldön párhuzamosan zajló folyamatokat és jelentőségeket mégis olyan szinten képes a legmegfelelőbb és átláthatóbb pillanatban elhinteni a könyvben, hogy bizony abból a legtöbb építészettörténész nagyon sokat tanulhatna a saját könyve megírása előtt.

A könyv izgalmas kettőséget mutat az építész saját alkotói fejlődése és az életét megváltoztató Csontváry-hagyaték gondozása között – az építész és a művészetpártoló között. Gerlóczy még a Bauhaus iskolába is meghívást kapott, mégis a hazatérés mellett döntött említett németországi tanulmányai után. Itthon Kauser József építőművész – mint megtudtuk a család körében csak Bazilika Józsi bácsiként emlegetett nagybátyja műtermében rendezkedett be kezdetben, de később munkákat kellett vállalnia volt mestere, Hültl irodájában is. Itt egy fáradt nap után, a munkatársaival tartva a mulatozás felé egy kiadó műterem kiírására lett figyelmes. Ezt követően "ezen késő októberi este egész életére kiható, sorsdöntő fordulatot hozott számára"  Itt meg is állnék az olvasó érdekében, a könyv ugyanis fantasztikusan tárja fel miként kötődött össze a nem sokkal korábban elhunyt Csontváry Kosztka Tivadar és Gerlóczy személye. A korabeli levelezések és dokumentumok feltárásával,  bemutatásával izgalmas kép rajzolódik ki bennünk egy olyan küldetésről, mely egyszerre volt tekinthető okos befektetői lépésnek, de ahogy egyre több levelet olvasunk azt is láthatjuk, hogy főként mégis inkább egy hithű életcélról és a festmények szeretetéről volt szó.

Komoly képet kapunk Csontváry életűtjáról is, így jóval többről beszélhetünk, mint egy építész életrajzi monográfiájáról. A festészet és építészet két kiemelkedő alakjait kötjük össze, egyfajta kulturtörténeti crossover kerekedik ki a fejezetekből. Mindeközben az építészet területén körvonalazódott eredményekről sem feledkezik meg az író: Gerlóczy első igazán modern munkája 1931-ben, a budapesti Napraforgó utcai mintatelepen épült. Amiről végül igazán híres lett, az a kórház építészet újragondolása volt, amely műfajban 1928-ban nyerte el a Szolnoki Közkórház tervezésére kiírt pályázat I. díját.  A pavilonos rendszerű kórházak helyett az emeletes blokk felépítésű kórházakat propagálta. 1936-ban a Tabáni Gyógyszálló tervezésére és a Tabán rendezésére kiírt pályázat I. díját is megnyerte, igaz, ez a munka nem valósult meg.  1937-38-ban épült fel főműve, az OTI Baleseti Kórház a Fiumei úton.  „Az épület dilatáció nélküli vasszerkezettel épült, a homlokzatot a pécsi Zsolnay Kerámiagyár halványzöldi pirogránit burkolatával díszítették. (…) Csontváry magányos cédrusának selymes zöld hátterének színében készített zománcos pírogránittal festettem és csak rozsamentes acél és nagy üvegfelületek voltak rajta." – olvashatjuk az épülethez kapcsolódü idézeteket a könyvből.

Bár az új kórház típus korai példája miatt szerzett nevet, modernista bérházaival, köztük a Petőfi Sándor utca és Párizsi utca sarkán álló művel is bevéste nevét a város történelmébe. Ez utóbbi az építész fordulatos életének egyik fontos állomása is volt. Helyes megérzései voltak a Naphegyi lakását és a II. világháború légitámadásait illetően, ezért a Csontváry anyag egy jelentős részét ennek a bérháznak az atombiztos pincéjében rejtette el. A háború után a Képzőművészeti Főiskola helyreállításában is aktívan tevékenykedett, de a háború után elpusztult műemléki helyreállítások vitájában is hangosan kivette a részét. 1962-ben ismét pályázatot nyert kollégáival, Südi Ernővel és Wagner Lászlóval a Budapesti Orvostudományi Egyetem Nagyvárad téri elméleti tömbjének terveivel, de a pályázat után végül nyugdíjba vonult és a Csontváry-hagyaték gondozásának szentelte az életét.  

A Gerlóczy-könyv filmbe illő emberi sorsokról, fordulatokról és a múlt tisztelete iránti elkötelezettségről szól. Méltó módon vési fejünkbe nem csupán Csontváry Kosztka Tivadar, nem csak egy legendás festő nevét, hanem a géniuszt őrző, és értük küzdő embereket, akiknek legalább akkora történelmi szerepük és jelentőségük van, mint magának az alkotóknak. Az már csak csepp a tengerbe, hogy maga Gerlóczy is egy tehetséges alkotó volt. "Átélte az I. világháborút, az őszirózsás forradalmat, Trianont, a Horthy-korszakot, a II. világháborút, a Rákosi-korzsakot, az 1956-os forradalmat és a Kádár-korszakot." 1975 július 31-én, nyolcvanévesen, a Magányos cédrus alatt hajtotta végső álomra fejét.

Gerlóczy Gábor: Gerlóczy Gedeon – A képmentő építész
Holnap Kiadó, Budapest
2019
ISBN 978 963 349 266 6
A könyvből hivatkozott képek legtöbbje magántulajdonban, vagy a Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ tulajdonában áll.