Design/Formatervezés
Geselius, Lindgren, Saarinen és Aalto - Dizájn konferencia Helsinkiben II.
2005.10.24. 08:52
Cikkinfó
Tószegi Zsuzsa útibeszámolója 2. rész
A konferencia részvevőit két szakmai kirándulásra is elvitték. Az egyik helyszín a Helsinkitől 30-40 kilométerre lévő Hvitträsk, a másik a főváros nyugati részében található Aalto Stúdió, illetve az építész egykori házában berendezett múzeum volt. A ragyogó őszi napfényben mindkét helyen felejthetetlen élményben volt részünk.
Hvitträsk
Az egész olyan, mint egy mese. Volt egyszer, hol nem volt, három fiatal finn építész, Geselius, Lindgren és Saarinen. 1886 óta együtt dolgoztak, és kimagasló tudásuknak köszönhetően elnyerték az 1900. évi párizsi világkiállítás finn pavilonjának az építésére kiírt pályázatot. Miután ez a munka nemcsak erkölcsi, de anyagi elismerést is jelentett, elhatározták, hogy keresnek egy nyugalmas helyet, ahol hosszú távon együtt dolgozhatnak. Így találtak rá Hvitträskra, egy kedves tóparti helyre, ahol egy fallal körbekerített, nagy udvarnyi területen három házat építettek föl. Az egymástól teljesen elütő stílusban készült épületeket ki-ki maga tervezte: Geselius egy gránitsziklákon álló, fekete gerendákból rótt, rusztikus épületet álmodott a maga és családja számára. Vele átellenben áll Saarinen háza, mely zsindelyborításával, mozgalmas homlokzatával a kor divatos építészeti áramlatát, a szecessziót ötvözte nemzeti-romantikus jegyekkel. Lindgren háza közvetlenül Saarinenéhez támaszkodik, olyannyira, hogy középütt alakították ki a három építész közös műtermét. A harmadik ház a többiek mellett szinte légiesen könnyed, jóval kisebb is a másik kettőnél - mintha Lindgren tudta volna, hogy ő csak rövid ideig lesz lakója. Miután Helsinkiben professzori állást kapott, visszaköltözött a fővárosba, de igen korán, 1916-ban meghalt. Halála után a házát a Saarinen család vásárolta meg.
Az egész olyan, mint egy mese. Volt egyszer, hol nem volt, három fiatal finn építész, Geselius, Lindgren és Saarinen. 1886 óta együtt dolgoztak, és kimagasló tudásuknak köszönhetően elnyerték az 1900. évi párizsi világkiállítás finn pavilonjának az építésére kiírt pályázatot. Miután ez a munka nemcsak erkölcsi, de anyagi elismerést is jelentett, elhatározták, hogy keresnek egy nyugalmas helyet, ahol hosszú távon együtt dolgozhatnak. Így találtak rá Hvitträskra, egy kedves tóparti helyre, ahol egy fallal körbekerített, nagy udvarnyi területen három házat építettek föl. Az egymástól teljesen elütő stílusban készült épületeket ki-ki maga tervezte: Geselius egy gránitsziklákon álló, fekete gerendákból rótt, rusztikus épületet álmodott a maga és családja számára. Vele átellenben áll Saarinen háza, mely zsindelyborításával, mozgalmas homlokzatával a kor divatos építészeti áramlatát, a szecessziót ötvözte nemzeti-romantikus jegyekkel. Lindgren háza közvetlenül Saarinenéhez támaszkodik, olyannyira, hogy középütt alakították ki a három építész közös műtermét. A harmadik ház a többiek mellett szinte légiesen könnyed, jóval kisebb is a másik kettőnél - mintha Lindgren tudta volna, hogy ő csak rövid ideig lesz lakója. Miután Helsinkiben professzori állást kapott, visszaköltözött a fővárosba, de igen korán, 1916-ban meghalt. Halála után a házát a Saarinen család vásárolta meg.
A három épület közötti, nagyjából négyzet alakú területen az angliaival vetekedő minőségű gyepen egy hatalmas gránitszikla emlékeztet arra, hogy hiába a buja erdő az épületek körül, azért Finnországban több a szikla, mint a termőföld. A falakat elborítja a korallpirostól a vérvörösig terjedő színekben tobzódó vadszőlő. Nyáron is szép lehet fényes-zöld leveleivel, de a szeptemberi délután súrlófényeiben szinte nem is evilági látványt nyújt.
Geselius háza ma egy étteremnek ad otthont, Lindgrené szállodaként működik, Saarinené pedig múzeumként látogatható. A házban mindent Eliel Saarinen és felesége, Loja tervezett. A műteremben az eredeti berendezések láthatóak, az egykori rajzasztalokon a három építész munkáinak emlékei: tervrajzok, rajzeszközök, fényképek sorjáznak az elkészült épületekről.
A hatalmas, többfunkciós nappali-étkező-társalgó három része más-más hangulatú, más-más stílusban van berendezve, mégis szerves egységet alkot. A csúcsíves ablakok előtt a szőnyegborítás nemcsak a hosszú ülést, de a padlót is beborítja, szinte keleties hangulatot árasztva. A zongora viszont egy napsütéses, csupa-ablak sarokban áll, amely különös ragyogását a kint felfuttatott vadszőlő piros leveleinek és a távolban látszó tónak is köszönheti. A zongoraszék és a ház fájóan üres: a látogatók kíváncsi szeme soha nem láthatja már a ház egykori úrnőjét, aki nemcsak kitűnő felesége, de iparművészként méltó alkotótársa is volt férjének, és egy ragyogó tehetségű fiút és egy nem kevésbé tehetséges leányt hozott a világra. A családi élet egykori helyszíneit: Loja, illetve a gyerekek szobáját, a hatalmas fürdőszobát, a hálókat mind-mind meg lehet tekinteni, ahol ambivalens érzés kerített hatalmába. Mintha illetéktelenül, hívatlan vendégként bámészkodnék egy idegen család életének intim tereiben, ahová a háziak bármikor visszatérhetnek. Pedig tudtam, hogy ez sajnos, soha nem történhet meg, hiszen már az egykori gyermekek is meghaltak, és az épületek 1981 óta a finn állam tulajdonában vannak.
A három jóbarát több mint 70 épületet tervezett együtt, köztük a finn nemzeti múzeumot. Lindgren korai halála után Saarinen egyedül is jelentős megbízásokat kapott: ő tervezte például Helsinki főpályaudvarát. 1922-ben, miután második díjat nyert a Chicago Tribune Tower tervpályázatán, családjával együtt átköltözött az USÁ-ba, de a nyarakat Hvitträskban töltötték. Eliel Saarinen később fiával, Eeroval is dolgozott együtt; közösen tervezték például a General Motors Technical Institute épületét.
Alvar Aalto stúdiója és lakóháza
A világhírű építész életének két fontos helyszíne, az 1955-ben épült stúdió és az 1936-ben elkészült lakóház ma múzeumként látogatható. Mindkettő Helsinki kertvárosias jellegű, Munkkiniemi névre hallgató negyedében épült, rövid sétaútnyi távolságra egymástól.
Korábban ugyanabban az épületben volt az építésziroda és a lakás, de az ötvenes években már olyan sokan jártak a stúdióba, hogy Aalto erre a célra különálló épületet tervezett. Sokak véleménye szerint ez az épület az egyik legjobb Aalto-ház ebből a korszakból. A kívül-belül hófehér falú épület egy tágas, amfiteátrum-szerű belső teret foglal magába; a stúdió munkatársai ennek a lépcsőin ülve hallgatják az előadásokat és nézik a vetítéseket. Az amfiteátrumban Aalto legismertebb munkáinak makettjei, a falakon pedig az elkészült épületek fekete-fehér fotói láthatók. A terem végében, a magasan lévő ablak alatt Aalto bronz mellszobra kicsit szigorú arckifejezéssel figyeli az áhítatosan szemlélődő látogatókat.
Aalto egészen 1976-ban bekövetkezett haláláig dolgozott itt. A stúdió ma is működik, főként ösztöndíjas fiatalok dolgoznak a két oldalról is hatalmas ablakokkal határolt irodában. 1984 óta ad helyet az Alvar Aalto Alapítványnak, az építész nevét viselő archívumnak és az Alvar Aalto Akadémiának.
Amikor Aalto és felesége 1934-ben megvásárolta a házhelyet, Helsinkinek ez a része jóformán még érintetlen volt - azóta ugyan már beépült, de a kisebb-nagyobb házak most is levegős, parkosított környezetben állnak. Az Aino és Alvar Aalto által közösen tervezett ház 1936-ban készült el. Az épület kettős funkciója kívülről is jól látható: az irodaszárny kialakítása, az ablakok elhelyezése tipikus példája a funkcionalizmusnak. A lakószárny kert felőli oldalán egy hatalmas, déli tájolású terasz van, erre nyílnak a szinte az egész falnyílást áthidaló ablakok. A házat innen nézve már fölfedezhetők Aalto "romantikus funkcionalizmusának" első jegyei.
Az utcafront éppen az ellenkezője: erről az oldaláról a ház szigorú, zárkózott jellegű. Az ajtón belépve az iroda kicsit emeltebb szintje felé tereli a látogatókat a múzeum igen tájékozott, angolul kitűnően beszélő munkatársa, aki elmondja, hogy a házaspár a házat afféle "referenciamunkának" is szánta. A megrendelők a valóságban győződhettek meg az építészek tehetségéről, egyedi látásmódjáról, a "belakott" lakóház és iroda ragyogó külső és belső adottságairól.
Számtalan ötlet tette kényelmessé a család életét. Az irodától egy japán ihletésű, fából készült, eltolható fal választja el a tágas nappalit. A kertre néző, vöröslő vadszőlő levelekkel keretezett, óriási ablakon dől be a szeptemberi verőfény. Az ebédlő és a konyha közötti falba építve egy "fregoli-tálalószekrény" van - ennek a fiókjait mindkét helyiségből lehet használni, megkönnyítve a terítést, a vendéglátást. Az asztalon és a fal mellett az Alvar vagy Aino által tervezett üvegek - köztük a nemzetközi díjat nyert poharak -, kisbútorok olyan hangulatot árasztanak, mintha a háziak csak rövid időre mentek volna el otthonról.
Az épület 1994-ben került az Alvar Aalto Alapítvány gondozásába, és a két évig tartó felújítást követően, 2002 szeptembere óta látogatható. Azóta a finn építészet és dizájn híveinek egyik zarándokhelyévé vált ez az inspiráló erejű épület, ahonnan mindenki szellemileg feltöltődve távozik.
Szöveg+kép:
Tószegi Zsuzsa
szakmai főtanácsadó
Magyar Szabadalmi Hivatal
Vélemények (0)