építészet : környezet : innováció
Bán Ferenc rajza

Gunther Zsolt dolgozatáról — opponencia és válasz

Simon Mariann opponensi véleménye Gunther Zsolt DLA dolgozatáról, melynek címe: Inverz tradíció — A jövő vidéki építészete.

Az alábbiakban közreadjuk Gunther Zsolt Inverz tradíció. A jövő vidéki építészete című DLA értekezését (MOME Doktori Iskola / olvasható a csatolt dokumentumban). Ami közvetlenül olvasható: Simon Mariann opponensi véleménye és Gunther Zsolt erre írott válasza.



Opponensi vélemény

Gunther Zsolt

INVERZ TRADÍCIÓ. A JÖVŐ VIDÉKI ÉPÍTÉSZETE

című DLA értekezéséről

A MOME Doktori Szabályzata 10.§. (2) szerint a doktori „értekezés a mestermű és a létrehozását eredményező alkotói folyamat, s az ennek során alkalmazott kutatások, kísérletek bemutatását tartalmazza.” A feladat nem csekély: azt várja el a jelölttől, hogy tudatosan elemezze saját alkotói módszereit, legyen távolságtartó és kritikus, miközben lényegében önmagáról szól, vagyis legyen egyszerre objektív és szubjektív. A helyzet építészek esetében a szokásosnál is nehezebb. Az építészet számos külső kötöttsége miatt az építészek hajlamosak a tervezés és az építés folyamatában megmaradó önállóságukat fenntartani az érzelmek, az ösztönök és az intuíció számára. Hazai viszonylatban további nehézséget jelent, hogy a szocializmus ideológiailag terhelt építészetelmélete következtében a szakma részéről a mai napig érezhető az általános elmélet-ellenesség. A nemzetközi építészetelméleti trendekből mára szinte eltűnt a normatív teória igénye és keresése, helyette az elmúlt tíz-tizenöt évben a figyelem egyértelműen az (amúgy filozófiai alapokra hivatkozó) tervezésmódszertan felé fordult. Az élvonalbeli európai és amerikai egyetemeken a design by research, a kutatás alapú tervezés tantárggyá vált, miközben itthon még mindig csak a genius loci, a megélt hely és a regionalizmus erősen érzelmi töltetű fogalmaiba kapaszkodunk.

Gunther Zsolt benyújtott anyaga három fő részből áll: magából a szigorúan vett értekezésből, a mestermunka/mestermunkák bemutatásából és a tézisekből. A továbbiakban az értekezéssel foglalkozom, és azt a Doktori Szabályzat jegyében, mint az építész tervezési elveit leíró, illetve tervezési módszereit megalapozó tanulmányt értékelem. A vizsgálat két fő szempontja az értekezés, mint mű (felépítettsége, logikája, példái, érvelése), illetve az abban leírt tervezési módszer maga, annak kidolgozottsága, egyedisége.

Az értekezés maga nyolc fejezetből áll, amelyek logikusan épülnek egymásra: az írás a cél megfogalmazásával indul, majd megadja a kulcsszavakat, elemzi a témát a vállalt rendszerben, beemel egy újabb fogalmat, pontosítja az elemzést, végül összefoglal. A jelölt már a kiindulásnál szűkíti az építészet adta tág tematikus lehetőségeket, és csak a vidéki építészetre koncentrál. A választás nem feltétlenül kívánna indoklást, mégis kapunk magyarázatot, részben az értekezést felvezető Kivonatban, részben a negyedik fejezetben. „A közelmúlt a mai napig a vidék hagyományainak és tudásának pusztulását hozta magával. A vidék leértékelődött, bizonyos szempontból láthatatlanná vált. Hogyan lehet kitörni ebből a helyzetből, és mi lehet az építészeti stratégia?” – vázolja a helyzetet a jelölt, majd teszi fel a kérdést, amelynek a megválaszolására vállalkozik. (5. oldal) A választáshoz később egy etikai érv is társul: a vidék vizsgálatát a fenntartható fejlődés követelménye támasztja alá. (24-25. oldal)

A téma tehát a vidék, vizsgálatának kulcsfogalma pedig a „talált tárgy”. A talált tárgy szókapcsolat a Peter és Alison Smithson nevéhez köthető as found magyar fordítása, értelmezése is annak megfelelő: a talált tárgyak felfedezése környezetünkben az addig közönséges, mindennapi elemekre való rácsodálkozást, azok új látásmódját jelenti. A második és a harmadik fejezetben (A talált tárgy jelenléte az építészetben és A talált tárgy ismérvei) a jelölt ezt az értelmezést fejti ki bővebben. Az újraértelmezett közönséges felmutatása az asszociatív emlékezetre hat, lényegi eleme pedig a közvetlen megtapasztalás. Többek között ez utóbbi elem köti össze a talált tárgyat az egyszerűség fogalmával, amely a harmadik fejezetben immár, mint a talált tárgy fő ismérve jelenik meg. Az egyszerűség fogalmát Donald Judd, John Pawson, Jacques Herzog, de főleg Hannes Böhringer értelmezésében mutatja be a jelölt. Böhringert hívja segítségül ahhoz is, hogy a kör bezáruljon: az egyszerűség egyrészt koncentrált gazdagság, másrészt a közönséges elemi bája és ereje. Az alkotó szempontjából a gond valóban ugyanaz, akár a közönséges, akár az egyszerű felől indul, a mindennapok provincializmusából kell kitermelje a szingularitást. Ez utóbbi két kifejezés nem az értekezésből való, a jelölt a feladatot más szavakkal írja le: „Óhatatlanul haladunk a közönséges irányába, bár ez a közönséges nem felel meg a mindennapok közönségességének. Ez egy művi közönségesség, melyben alkotó részük van az építészeknek.” (20. oldal)

A művi közönségesség már maga az eredmény, amelyhez először meg kell találni, meg kell határozni a közönségesség transzformálandó pontjait, elemeit, majd a transzformációnak a módját. A talált tárgy fogalmának bevezetése és értelmezése után tehát a negyedik és az ötödik fejezet (A vidék mint talált tárgy és Reakciók a vidéki talált tárgyra) immár a főtéma, a vidék elemzésére tér át. A korábbiakból kiindulva a feladat itt a vidék elemeinek feltárása, hogy azokat meghatározva, később, mint talált tárgyakat lehessen alkalmazni, átforgatni, újraértelmezni. A vidék egészének talált tárgyként való értelmezése – bár kissé erőltetettnek tűnik – elfogadható. Gunther Zsolt két fő jellemzőjét határozza meg, az egyik az anyagszerűség (pontosabban az anyagok intenzív jelenléte), a másik a morfológia, azaz a telekstruktúra és a beépítési mód. A fejezet végén harmadikként belép az éghajlat is, amelynek a természeti és az épített tájra gyakorolt hatása nyilvánvaló, de nem csak a vidék szempontjából mértékadó. Igaz, hasonló kritika érheti a telekstruktúra vidék specifikus voltát is.

Itt kell megemlíteni, hogy a vidék fogalmának pontos meghatározása sajnos hiányzik az értekezésből, a jelölt hagyja, hogy az olvasó az ismert sémákra támaszkodjon, ahogyan ő maga is ezt teszi. Különösen szembetűnő ez a vidéki talált tárgy ismérveinek leírásánál, ahol a minta nyilvánvalóan a magastetős, egytraktusos, tornácos ház. A fejezet hívószavai (archetipikus formák, átmeneti tér, ellentét, gazdaságosság, lépték) legalább is ezt mutatják. Az értekezés más pontjai ugyanakkor a vidék fogalom kiterjesztésére utalnak. A hivatkozott Robert Venturi és Denise Scott Brown a csúf és közönséges (ugly and ordinary) fogalmát éppen nem a paraszti, vagy a vernakuláris vidékiségre alkalmazzák, hanem a kulturális múlt nélküli alvóvárosokra és a sivatagba telepített Las Vegasra. (24. oldal) Az értekezésben szereplő építészeti példák között vegyesen szerepelnek falusi, külvárosi és városi épületek, projektek, ami szintén bizonytalanná teszi, hogy mit is kell értenünk vidék alatt. A példáknál maradva, általában is igaz, hogy a jelölt az érveléséhez számos építészeti és képzőművészeti példára hivatkozik, azok válogatása, illetve felbukkanása az egyes fejezetekben azonban olykor esetleges. A képzőművészek viszonya az egyszerűséghez, illetve a vidékhez, a tájhoz valóban használható párhuzam, a képzőművészeti példák számát, arányát mégis túlzottnak tartom. Végül szerencsésebb lett volna a teoretikus és az értelmező, a példákat bemutató részeket határozottabban elválasztani. Egyes fejezetekben a gondolatok és a példák gyors váltakozása kimondottan zavarja a megértést.

Az értekezés hatodik fejezete (A hely újraértelmezése) a hely problémáját emeli be a vizsgálódás körébe. Az erre szánt három és fél oldal nyilván nem tudja megoldani, de még csak áttekinteni sem azt a témát, amelynek filozófusok, szociológusok és antropológusok életműveket szenteltek. Az írás ezért szükségszerűen csak néhány szerzőre összpontosít, tőlük is csak fogalmakat megidézve. A fejezet szerepe leginkább az építész vívódásainak rögzítéseként értelmezhető, egyfajta küzdelemként, hogy megszabaduljon a hazai építészeti közegnek attól az elvárásától, hogy az építésznek helyet, pontosabban otthonos helyet kell teremtenie. A küzdelem eredményének, egyben a korábbiakban előkészített módszer technikájának a bemutatása a hetedik és nyolcadik fejezetre marad. Ezen a ponton válik a dolgozat igazán érdekessé, miután megtudtuk, hogy miért és miből „építkezik” az építész, itt kellene feltáruljon a titok, a Hogyan. A jelölt – pedig korábban bőven alkalmazta a példákat magyarázatként – itt megmarad az elvek leírásánál. A hetedik fejezetben bemutatott mindkét példa (az egyik egy saját projekt, lápi látogatóközpont Keszthely mellett, a másik Bukta Imre egy akciója) a természeti táj és az épület, illetve a képzőművészeti alkotás ütköztetése. A megoldás a hely programozása, az, hogy „nem a hely határozza meg az épületet, hanem – éppen fordítva – a program által definiált épület teszi a helyet jellegzetessé.” – állítja a jelölt. (39. oldal) A példák két okból is csalódást okoznak. Egyrészt csak a természeti tájra reflektálnak, másrészt a megadott módszer, a programozás egyszeri aktus, amelyről (legalább is a szövegből) nem derül ki, hogyan jutott el hozzá az alkotó. A recenzens hiányérzete, hogy tudniillik hol marad a folyamat leírása, nem alaptalan, az igényt maga az értekezés kelti. A nyolcadik, egyben összefoglaló fejezet ugyanis éppen erről szól, csak már példák nélkül.

Az inverz tradíció című zárófejezet az értekezés leginkább kiérlelt része, önvallomás és építészeti program egyben. Az alapvető kérdésekre – Önérték-e az innováció? Hogyan viszonyuljon az építész a hagyományhoz? – Gunther Zsolt megadja a maga számára a választ. „Úgy tűnik, az a valódi radikalizmus, amikor a meglévőt használjuk fel, és ebből építkezve lépünk tovább.” (43. oldal) A meglévő feltárása, a kutató megismerés az első lépés ebben a tervezési metodikában, a felhasználás technikája a következő. A jelölt technika alatt azonban nem egy képlet mechanikus alkalmazását érti, hanem az elképzelések generálásának a folyamatát. „A folyamatszerűség biztosítja azt, hogy a tervezés bizonyos fázisai ’ne fagyjanak be’, a változtatás lehetősége minél tovább álljon fenn. Ez azonban csak bizonyos keretek között történhet: az analízis eredményei, a gondolati és anyagszerű fogódzók szűkítik a tervezés mozgásterét. Egy diagram mentén haladok, az egyes elágazásokhoz vissza tudok térni.” (45. oldal) A megfogalmazás világos, a módszer tiszta, kár, hogy az értekezésben több helyen is felbukkanó és hivatkozott három saját épület, illetve terv egyike esetében sem történik meg e fenti folyamat rekonstruálása. A mestermunkák leírása, azon belül is a mindegyiknél szereplő Építészeti koncepció című részek persze alkalmasak lennének arra, hogy a létrehozás folyamatára is kitérjenek, de ezek is – a koroncói háznál közölt diagram kivételével – csak a végeredményt magyarázzák.

Végül néhány mondat az értekezésben bemutatott tervezési módszerről. Amit Gunther Zsolt építészeti alkotási elvként leír, az a nemzetközileg ismert design by research, magyarul a kutatás alapú tervezés körébe tartozik. Félreértés ne essék, a design by research nem egy séma, amit készen lehet kapni, vagy megtanulni a tőlünk nyugatra található iskolákban, hanem egy szemléletmód, a tervezési feladathoz való adott hozzáállás. Lényege a feladat pragmatikus megközelítése, az analitikus szemlélet, az adottságok kritikus vizsgálata, a diagnózis készítése, majd mindennek az átforgatása egy generatív folyamat során. Hogy egy adott feladat esetében az építész mely elemeket vesz figyelembe, és főleg milyen generáló eszközöket választ, az építészenként és feladatonként változik. A jelölt bemutatott tervezési módszere a nemzetközi trendeket követi, de megjelenik benne a közép-európai lélek is. Az összefoglaló fejezetben Gunther Zsolt kutató megismerésről, a létrehozás folyamatáról, diagram alapú tervezésről ír, és – Astrid Piber, a UN Studio tagja egy előadása kapcsán – az építészeti tudást emeli ki, mint tudás és tapasztalat, vízió és kísérlet egységét. A viszonyítási pont tehát adott, de épp ahhoz képest mutathatóak ki az eltérések is. A diagram kifejezés a jelöltnél csak a záró fejezetben, és az értekezésben még egyszer (19. oldal) jelenik meg, de sehol nem fordul elő, mint technika, mint a valamivé válás folyamatát leíró generatív eszköz. Nincs szó diagrammozásról (diagramming), se az egyéb idevágó technikákról, mint mapping, sampling, transferring, pouring, digging és a többi. A UN Studio és a hasonló szemléletű irodák diagrammatikus módszere sokkal érzelem mentesebb, ahogy Astrid Piber egy másik írásában fogalmaz, a diagrammokat „sohasem használják puszta metaforaként, vagy hivatkozásként, azok – akár egy absztrakt gépezet – előállítási technikákat és módokat generálnak”.1 (Azt ő is elismeri, hogy az absztrakt gépezet nem független az építésztől, aki a kiindulási adatok és a konkrét diagram megválasztásával befolyásolja a folyamatot.) Gunther Zsolt nem diagrammozásban, absztrakt gépezetben gondolkodik, hanem „egy szubjektív, de nyomon követhető logika” szerint, ahol, ha a folyamat már beindult, is lehetséges a változás – ez lenne közép-európaiságának egyik eleme. A másik, hogy már a kiindulásnál, az analízisnél szerepet kap vizsgálódásában a hagyomány, a tradíció, és nem egyszerűen az adottból, az éppen ott-levőből, mint érzelemmentes helyből indul ki, ahogyan ezt a kutatás alapú tervezés művelői általában teszik. Megközelítése és így módszere sem tud érdek nélküli lenni, de ez így természetes.

A benyújtott anyag végén a jelölt négy tézist fogalmaz meg. Az állítások az értekezés által megalapozottak, abból logikusan következnek, és ennyiben helytállóak. Tudományos bizonyítottságuk – tervezési elvekről, illetve módszerről lévén szó – nem vizsgálható és nem kérhető számon.

Összefoglalva: Gunther Zsolt doktori értekezését, melyben egy a hazai építészek számára még ismeretlen úton tett előrehaladását dokumentálja, a bizottság figyelmébe ajánlom, és elfogadását javaslom.

Budapest, 2009. június 2.

Dr. Simon Mariann

1 Astrid Piber: Serial Obsession in the production of architecture and architectural knowledge. In: building, designing, thinking. 3rd International Alvar Aalto Meeting on Modern Architecture. August 30-31. Jyväskylä 2008, Alvar Aalto Academy 2008.


diagram
matrix

Inverz tradíció — A jövő vidéki építészete

Gunther Zsolt válasza a DLA dolgozatára íródott opponenciára

Simon Mariann opponenciájában több olyan hiányosságot, végig nem vezetett gondolatsort tárt fel dolgozatomban, melyekre reagálnom kell. A védésen elhangzott, pontokba szedett választ folyamatos szövegtestben dolgoztam fel.

Simon Mariann kritikával illette azt az állításomat, mely szerint a telekstruktúra vidéken specifikus. A telekstruktúra és az arra alapozott helyprogramozás dolgozatom szempontjából fontos tényező. A telekstruktúra vizsgálatánál ketté kell bontanunk a Kárpát-medence szélén elhelyezkedő települések (Őrség, Felső-Tisza-vidék stb.) szórványtelepüléseit, melyek szegek, szerek ill. kertek néven ismertek, és a medence belső, védelemre nem szoruló, orsós utcájú illetve kerek, kör vagy patkó alaprajzú, ősi településszerkezeteit. Dolgozatomban én az utóbbiból kialakuló telekstruktúrákra gondolok. A XIV. században még csoportosan helyezkedtek el az épületek egy udvaron, melyek nagycsaládos életformára engednek következtetni. Ezek a telkek azonban idővel feleződtek, negyedelődtek, és kialakult a keskeny telkű, rendezett udvarház alaptípusa, a hosszanti telekhatártól mintegy 1 m-es csurgó távolsággal, előkerttel, a lakóházhoz tapasztott, vagy attól független melléképületekkel.1 Egy konkrét példát kifejtve, Fertőrákos ősi halmaza mellett (Rundling) alakult ki a „mérnökfalu”, középen, a főutca mentén a templommal, az utca két végén egyenlő távolságban a városkapuval. A Rundling áldozatává vált a folyamatos átépítésnek már a XVII. századtól kezdve, főként rendezetlensége miatt. A telekspecifikus beépítésnek mai szemszögből van még két érdekes vonása: a „mérnökfalu” telekhatárai észrevétlenül mennek át dűlőhatárba, mintegy belesimulva a tájba, ezáltal egyrészt hálót alkotva, másrészt folyamatos átmenetet biztosítva a táj és az épített környezet között.

Mivel a vidék megmaradásában a két szélső pólus a domináns (anyaghasználat és telekstruktúra), ezért a köztes elem, az egytraktusos, oldalhatáron álló épület mint emlékkép, mint beavatkozásra és újradefiniálásra váró tárgy jelenik meg előttem. A vidék mint talált tárgy végül is sok esetben leegyszerűsíthető ennek az archetipikus formának másképp történő felhasználására.

Simon Mariann hiányolta továbbá a vidék fogalmának pontos meghatározását. Való igaz, nem tértem ki rá, hiszen annyira ebben éltem, egyértelmű volt számomra, hogy dolgozatomon „átsüt” a vidék értelmezése. Az opponencia olvasása után arra jutottam, hogy a vidék fogalma bennem objektív és szubjektív elemekből áll össze. Ezekből szedtem össze egy csokorra valót – annak ellenére, hogy nem igazán vagyok kibékülve a definíciókkal, hiszen hiányosak, könnyen támadhatók, és folytonosan változnak.

A rurális térséget sokszor a városi térség ellentéteként határozták meg. Ebben a szellemben készült az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése által elfogadott Vidéki Térségek Európai Kartája is amelynek értelmében a vidéki térség „olyan szárazföldi vagy partmenti vidék, amely kisvárosokat és falvakat foglal magában, ahol a terület legnagyobb részét a következő célokra használják:

  • mezőgazdaság, erdészet, halászat,

  • a vidéken élők gazdasági és kulturális tevékenysége (kézművesség, ipar, szolgáltatások stb.),

  • nem városi pihenő és rekreációs térségek,

  • egyéb célok, mint pl. lakókörzetek.

A vidék funkciói a Karta ajánlásai szerint az alábbiak:

  • gazdasági (termelési) funkciók: mező- és erdőgazdálkodás, halászat, a megújuló természeti erőforrások fenntartható hasznosítása, falusi turizmus-üdülés-rekreáció, termelő és szolgáltató szervezetek működése,

  • ökológiai funkciók: az egészséges élet természetes alapjainak védelme, tájak sokszínűsége, tájjelleg megőrzése, biológiai sokszínűség (biodiverzitás), erdő és más élőhelyek megóvása, ökológiai rendszerek védelme,

  • társadalmi (közösségi) és kulturális funkciók: a vidéki életformához szorosan kapcsolódó közösségi és kulturális értékek megtartása, falusi közösségekben megtestesülő értékek megőrzése.

A vidéki térség meghatározásához tartozik még egy számszerű adat is: a ritkán lakott térség sűrűsége 100 fő / km2 alatt van.

Dolgozatom szempontjából a vidék fogalmának lehatárolása elsősorban építészeti szempontból érdekes. Nem kutatom a kisebb vidéki központokat, a mezővárosokat, sokkal inkább a mai felgyorsult fejlődésből kimaradt falu épületei és a tájban álló házak állnak vizsgálódásom középpontjában. Nem az innováció hiánya, hanem az ebből fakadó vélt lemaradottság érzése és az ezt követő kényszeres és irányítatlan tettözön okozza azt a vizuális zavart, mellyel a vidék fogad minket.

A vidék a firtatandó és átalakítandó masszát, a tömeget jelenti. Amennyiben az épített településről van szó, nem a hollókői, a fertőrákosi „rezervátumot” tartom kutatásra érdemesnek, hiszen itt az értékvédelem az értékek megőrzése irányában tolódik el. Az építész számára sokkal nagyobb kihívás az értékteremtés, ahol az alkotás keretei sokkal tágabbak, a fogódzót ugyanakkor az archetipikus emlékképek, a felkutatott vagy megtalált tárgyak, formák jelentik. Ezek kötik a létrejövő épületet könyörtelenül a helyhez. A táj esetében is háttérbe szorul a megőrzendő, a kihívás a rehabilitáció, a valamikor volt visszaállítása vagy új formában történő értelmezése. Ezáltal bővül ki igazán a vidék értelmezése.

A vidék meghatározásánál nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a mentalitást, mely eredményezi a vizsgált építészeti környezetet. A szerb filozófus, Radomir Konstantinovic a fesztáv hiányáról beszél: "...a vidék a mi balsorsunk és kegyetlen végzetünk. Változás nincs, és nem is lehet. A történelem, mintegy szórakozottságában, elfelejtett bennünket. A vidék világa, a falu és a város között tengődve, elfeledve, se falu, se város. Szelleme beékelődött az eszményien egységes törzsi szellem meg az eszményien nyitott nagyvilági szellem közé. ...a történelem elfeledte, ő is elfelejti a történelmet, s e felejtés révén, saját maradandóságára fölesküdve, 'örökkévalóvá' válik valahol az idő túlpartján." 2

Indokoltnak tűnik egy alternatív építészeti jövőkép felvázolása, hiszen a vidék folyamatosan hátrányt szenved a városi környezettel szemben. A vidék a mai építészetben a nosztalgizáló esztetizálás táptalaja. Feltétlenül szükséges a kutatás alapú tervezés alkalmazása a vidéki építészeti területén.

Simon Mariann észrevételezte, hogy az érveléshez felhasznált képzőművészeti példák válogatás, illetve felbukkanása az egyes fejezetekben esetleges. A témakörök szerkesztésénél lényegesnek tartottam, hogy a talált tárgy általam fontosnak gondolt ismérveit képzőművészeti példákkal támasszam alá. A képzőművészeti példák sokkal egyértelműbben világítják meg a talált tárgy tulajdonságait. Tehát a városi, külvárosi és képzőművészeti példák túlnyomó része magára a talált tárgyra és főbb ismérveire vonatkozik. Értekezésem csupán ezek után transzponálja a talált tárgy gondolatát a vidékre. A vidékkel foglalkozó képzőművészeti példák szigorúan a tájhoz, a faluhoz köthetők. Egyetlen helyen alkalmaztam városi példát a meglévő kontúr használatának alternatív illusztrálására: Sou Fujimoto oitai épületét nagyon inspiratívnak találtam, mely bár tematikáját tekintve nem kapcsolható közvetlenül a vidék építészetéhez, porózus terét illetően kiindulópont lehet a kontúr és a belső térlehatárolás újraértelmezésében.

Az opponens – bár egyetértett a képzőművészeti párhuzamok használhatóságával, a példák számát, arányát túlzónak tartotta. Talán azért kerültek ilyen számban értekezésembe, mert megítélésem szerint a képzőművészeti példák plasztikusan magyarázzák azokat az attribútumokat, melyek a talált tárgy, illetőleg a vidék sajátjai. A képzőművészet mindig is közvetlenebbül volt képes kifejezni gondolatokat, mint az építészet. A képzőművészet ezenfelül fokozott érzékenységgel rendelkezik: elemi erővel láttat a mindennapi szem számára hozzáférhetetlen jelenségeket.

A küzdelem eredményének, egyben a korábbiakban előkészített módszer technikájának bemutatása a zárófejezetre marad. Simon Mariann hiányolja a „hogyan” pontos bemutatását, kevesli, hogy csupán az elvek leírására szorítkoztam. A dolgozat írásakor sajnos nem maradt sem időm, sem energiám a „hogyan” kifejtésére. A hiányt most pótolom, egyrészt a keszthelyi látogató központ tervezési folyamatának leírásával, másrészt egy gondolati keret összeállításával, mely a mestermunkára benyújtott három tervet néhány, ezzel rokonítható projekt és épület kontextusába helyezi. Az előbbi egy diagram, mely dinamikus és intuitív, a folyamat közbeni kreatív gondolatokat generálja, kanalizálja, és segít a generált formák, terek összehasonlításában. Az utóbbi egy mátrix, mely statikus és analitikus, és elsősorban a kiindulási feltételek tisztázására illetve a folyamat végeredményének rögzítésére és összefüggéseinek feltárására szolgál.

Simon Mariann hiányolta a diagram mint technika, mint a valamivé válás folyamatát leíró generatív eszköz részletesebb magyarázatát. Én úgy vélem, hogy félrevezető Astrid Piber diagramszerű gondolkodását csupán az előállítási technikák fogalomkörébe utalni. Itt sajnos nem fejtettem ki megfelelően az én általam javasolt módszertan különbözőségét. Módszeremben éppen az a más, hogy a szerialitás kevésbé hangsúlyos. A tárgyak, a testek parametrikus változatai, ezek kombinációja itt kevéssé járható út. A szerialitás visszafogott alkalmazása párhuzamosan halad a kritikus gondolkodással.

Az opponens által idézett diagrammatikus módszer ebben az összefüggésben nem is lenne használható, hiszen a parametrikus programozáson alapuló generatív módszer határaiba ütközünk. A módszer ui. nem tudja kezelni a talált tárgy okozta esetlegességet, a számítógép tanácstalanul áll az is-is előtt. A diagram esetünkben a folyamat rekonstruálására szolgál, gondolatokat generál, és az elágazási pontokban nyújt segítséget a tájokozódásban (ld. fenti példa leírását).

Továbbá meg szeretném jegyezni, hogy a diagramming (diagrammozás) alapvetően az innovációhoz kötendő. Az Astrid Piber által képviselt UN Studio filozófiájában az innováció egyértelműen kényszer. Esetünkben a talált tárgy nem az újítási kényszert erősíti, sokkal inkább a meglévő tervezhetetlen esetlegességét és ennek kreatív adaptációját tételezi. A különbség módszertani véleményem szerint.

csatoltan olvasható

Gunther Zsolt: Inverz tradíció

A jövő vidéki építészete

DLA értekezés

témavezető: Ferkai András PhD egyetemi tanár

opponens: Simon Mariann PhD

Moholy-Nagy Művészeti Egyetem, Doktori Iskola, Budapest 2009

1 A telekstruktúra kialakulását ld. bővebben Gilyén-Mendele-Tóth: A Felső-Tiszavidék népi építészete. Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1981

2 Radomir Konstantinovic: A vidék filozófiája. Kijárat Kiadó, Budapest, 2001. 7. o.

5 vélemény | vélemény írásához jelentkezzen be »