építészet : környezet : innováció
Bán Ferenc rajza

"Hát nem hagyták magukat! Érted?!"

A Kassák Múzeum Tettek ideje kiállításának témája a 20. század tömeges lakhatási problémáinak megoldására törekvő, közösségi és önszerveződő kezdeményezések bemutatása. A kiállítás anyaga kizárólag a budapesti lakhatási mozgalmakkal foglalkozik, ám a téma feltárását átfogóan kezeli és meghatóan személyes mélységig vizsgálja. Sárosi Anita írása. 

Tettek ideje. Lakhatási mozgalmak a 20. században - Kassák Múzeum


A kiállítási anyag, a századforduló barlang- és pincelakásaiban élők küzdelmeinek bemutatásától indul és a rendszerváltás éveiben megjelenő, tömeges hajléktalanság megoldását követelő, társadalmi szolidaritás kísérte, 1989/90-es Rongyosforradalom eseményeinek és eredményeinek dokumentációjával zárul. A kiállítást - a jelenidejű problémákkal összekapcsolva - Bass László szociológus, a Szociopoly társasjáték alkotója nyitotta meg. Kapcsolódó programként lehetőség nyílt kipróbálni a játékban, hogy milyen is lehet ma Magyarországon tartós munkanélküliként, segélyekből, alkalmi vagy közmunkabérből túlélni egy hónapot.

Tettek ideje - Lakhatási mozgalmak a 20. században - fotó: Sárosi Anita


Részvételalapú kiállítás

A Közélet Iskolája lakhatási szegénységben élő tagjai 2015-ben kezdték kutatni, hogy a tömeges lakhatási problémák megoldására, kik és milyen módon szerveződtek korábban Budapesten. A Kassák Múzeum - amely Kassák Lajos társadalmi mozgalmakhoz kapcsolódó tevékenységének kontextusba helyezését is feladatának tartja – 2016-ban azzal a céllal csatlakozott a kutatáshoz, hogy az eredmények bemutatását közös munka során dolgozzák ki. A csoport – a múzeum szakemberei, a hajléktalanságot saját tapasztalatból ismerő kutatók és egy szintén érintett grafikus részvételével – egy éves intenzív munkafolyamatban, közösen fogalmazta meg a kiállítással szemben támasztott elvárásait, közösen alakította ki a bemutatás módját és vizuális megjelenését.

A sikeres együttműködés eredményeként olyan kiállítási koncepciót dolgoztak ki, amely lehetővé tette, hogy a Kassák Múzeum két szobányi kiállítóterében rendezett formában, könnyen befogadható és gondolatébresztő módon mutassák be a különböző időszakokból és helyszínekről származó anyagot. A kiállítás minden lényegi információt biztosít: újságokban megjelent cikkeket, propagandafilmeket, tudományos elemzéseket és adatokat, sőt az érintettek képeivel, általuk elmondott élményeikkel személyes közelségbe helyezi a látogatót. Az érintettek hallgatható és olvasható történetei, a kapcsolódó programok során meghívott vendégek beszámolóinak hitelessége és életszerűsége, kézzel fogható valósággá teszi a lakhatási problémát. A jelennel való kapcsolatot és a tárlat személyes jellegét fokozza, hogy a szervezők mindegyike választott egy-egy számára fontos kiállítandó fotót, amelyhez pár mondatos reflexiót írtak.


Tettek ideje - Lakhatási mozgalmak a 20. században - fotó: Sárosi Anita


A 19. század második felének iparosodásával a városi lakosság száma gyors növekedésnek indult, a budapesti lakbérek a századfordulóra olyan mértékben emelkedtek, hogy a legszegényebbeknek alternatív megoldást kellett találniuk a lakhatásuk megoldására. 1910-re a budafoki felszíni mészkőbányászat során keletkezett 4-5 méter mély üregekben, mintegy 2,5 ezer ember lakott. A helyiek a barlanglakásokat utcákkal kötötték össze, kiskerteket alakítottak ki, állatokat tartottak, ám az egészségtelen körülmények miatt a járványos betegségek gyorsan terjedtek. A lakók az állam támogatását kérték, de segítség helyett a lakhatást tiltó rendeletet kaptak. A barlanglakások végleges felszámolását csak a ’70-es években sikerült végrehajtani.

Akik ebben az időszakban Budapesten lakást béreltek, a lakhatási problémát a hetente emelkedő bérleti díjak és az uzsora jelentette. 1906-ban - a Szociáldemokrata Párt támogatásával - tízezrek tüntettek az utcán lakásépítést és lakbérmaximum szabályozást követelve. Az érintettek a környék lakóinak támogatását kérték és a lakást keresőket bojkottra szólították fel a házaik ellen, amely komoly anyagi veszteséget jelentett a háziuraknak. Példamutató kitartásukkal kollektív szerződéseket kényszerítettek ki, amelyek a bérlőket közösségként ismerték el, megszüntetve a bérleti viszony magánjogi jellegét. Három év után, a tulajdonosok együttes lakbér emelést hajtottak végre, amely újabb tüntetéseket eredményezett és tömegek tagadták meg a bérleti díjak megfizetését. Végül 1910-ben szabályozás született a felmondásra és a lakbér változatlanságának biztosítására.


Müllner János: Egy Csángó uccai bojkottált ház udvara. Budapest, 1910


"Gyermekek és nők hétköznapi ruhában. A kép ugyan beállított, de ennek ellenére elleshető a hétköznapok hangulata. A gyerekek mezítláb, a ház felszalagozva, ezzel is ünnepelve az összetartozást. Egy sztrájkoló vagy bojkott alatt álló ház belülről. El lehet képzelni a ház mindennapi életét és a kis lakásokat, amelyek megtartásáért ezek az emberek küzdöttek. A kép érzelemmel teli, pont az ott felsorakozó emberek, gyerekek és a szalagok miatt. A szalmabáb akasztása sem maradhatott el, hiszen a lakbérsztrájkok közös jelképe volt az akasztott háziúr."- Csengei Andrea

Az első világháború veszteségei és a Trianon után Magyarországtól elszakított területekről érkező menekültek áradata miatt drasztikus lakáshiány alakult ki Budapesten. A lakhatás megoldására az állam ideiglenesnek szánt barakktelepeket létesített, ahová folyamatosan érkeztek a gazdasági válság következtében kilakoltatott újabb családok. A falvakká nőtt telepeken – Kiserdő, Hangyatelep – a lakók utcákat, vízelvezető árkokat és élhető környezetet próbáltak kialakítani. Ezeket többször próbálták hivatalból felszámolni, ám a lakók otthonaik védelmére érdekszövetséget kötöttek és felléptek a hatóságokkal szemben. Képviselőik számos esetben kérték hivatalosan a vízelvezetés megoldását, hiába. Majd a '30-as évektől a telepeket felszámolták.


Tettek ideje - Lakhatási mozgalmak a 20. században - fotó: Sárosi Anita


A két világháború között megmardat a lakáshiány, és az újabb háborús károk tovább mélyítették a lakhatási problémát. 1945-től a mezőgazdaság országos átszervezésével az iparban munkát vállalók száma jelentősen megnőtt, így a fővárosba érkező munkaerő lakhatására megoldást kellett találni. Az állam átmenetileg a korábbi hajléktalanszállókat munkásszállóként kezdte működtettni, később újakat is építtetett. A munkások helyzetének kiszolgáltatottságát mutatja, hogy munkahelyük és lakhatásuk is a szállót fenntartó vállalattól függött, ugyanakkor semmilyen érdekképviseletük nem volt. Emeletes ágyakkal telezsúfolt kisméretű szobákban kaptak helyet, ahol gyakran még egy közös szék vagy asztal számára sem jutott hely. Az időközben tartós lakhellyé váló munkásszállásokon 1961-ben 225 ezren, az 1970-es évek végén 150 ezren laktak. Az első közös fellépések a jogtalan kilakoltatások ellen kezdődtek a '60-as években, majd a munkások a szállók különböző helységeinek elfoglalásával követeltek jobb lakhatási körülményeket. A '70-es években már hivatalos érdekképviseleti szervezetek alakultak és újabb, modernebb szállások épültek, melyek közül ma több is hajléktalanszállóként működik.


Tettek ideje - Lakhatási mozgalmak a 20. században - fotó: Sárosi Anita


"A kép a hétköznapi emberek legszentebb, reggeli készülődés közbeni rituáléját idézi... cigaretta, kávé, bambulás a semmibe... csak még öt perc. Bárhol is legyünk, ez a gyakorlat egy különleges aurát von körénk, ez egy intim pillanat, amelyből kizárjuk a világot. A fotó egy munkásszállón készült, amely az ott lakóknak, jobb esetben, átmeneti otthonként szolgál, életterük nem túl nagy, s nincs sok lehetőségük arra, hogy teljesen egyedül legyenek. Mégis látszik, hogy erre a pár percre igazi otthonná tud válni ez a kis szoba is. Szívből remélem, hogy ez a fiatal lány ma már a saját kuckójából bámulja a várost reggelente."
 - Horváth Kitti

A 20. századi magyar lakhatási probléma megoldására irányuló önálló és kollektív kísérletek visszatérő motívuma a lakásfoglalás szokása, amely a politikai hatalom összeomlása és a társadalmi rend időleges felbomlása idején tömeges méreteket ölt. Tanácsköztársaság, 1944, 1956 – foglalások, átköltözések és lakáscserék, az állam utólagos jóváhagyásával. Az ’56-os forradalom idején szájról-szájra terjedt a foglalható lakások híre, gyakran egy ismeretségi körből vagy ugyanarról a munkahelyről kerültek ki az új lakók és számos olyan eset volt, amikor az országot elhagyó családok maguk adták át a lakásukat valamelyik szomszédjuknak.

"...aki disszidált, a Szőcsné, átadta a kulcsot a férjemnek. Jancsikám, menjetek át a 3 gyerekkel!..."
 

Részlet egy személyes beszámolóból

Az emigránsok által hátrahagyott ingatlanok mellett, '56-ban 3000 olyan új építésű lakást is elfoglaltak, amelyek a beköltözéskor még nem voltak közművesítve, majd a foglalók egymást segítve tették lakhatóvá a házakat.  
"Albérletben laktunk, nem volt lakásunk. Akkor én betelefonáltam a Rákosi titkárságra. Azt mondták, ha belépünk a pártba kapunk lakást. Nem voltunk párttagok, nem léptünk be, nem kaptunk lakást. '56-ban volt a forradalom meg a disszidálások, szólt a Molnárné, hogy lenne üres lakás, mindenki foglal, foglaljunk mi is! Akkor szóltam a faternak. Vele vittük át a bútorokat a lakásba. A villanyt, gázt, én vezettem be."


Tettek ideje - Lakhatási mozgalmak a 20. században - fotó: Sárosi Anita

"Gyönyörű kép 1956-ból. Furcsa állítás ez részemről, de én mégis nagyon szépnek látom. Szép az épület, amely találatot kapott. A hatalmas, üvöltő lyuk pedig egy nép fájdalmát és dühét jelenti nekem. Egy olyan haragét, amely akár arra is képes, hogy leromboljon még olyan értékeket is, mint egy lakás.Ez a leszakadt emelet számomra azt jelképezi, hogy itt embereket csaptak be, vertek át, próbáltak hülyének nézni, akik aztán odacsaptak, ezzel is jelezve, hogy >>hé mi is itt vagyunk!<< A ház előtt emberek csoportja. A méretkülönbségek mutatják, milyen kicsi az ember, és mégis milyen hatalmas dolgokra képes." - Csengei Andrea

A drasztikus lakáshiányról pontos képet ad, hogy 1966-ban 100 budapesti lakásigénylőből 2 kapott lakáskiutalást. Felismerve a problémát, a szocialista állam 15 éves lakásépítési programot hírdetett, melyben 1 millió lakás építésére tett ígéretet. Szovjet-magyar államközi szerződésekkel, házgyárak állami felvásárlásával, elindult az iparosított lakástermelés, panel technológiával épülő lakótelepek jelentek meg a városokban, majd a városok peremterületein. A '70-es évekre, a minél magasabb átadott lakásszám elérése felülírta az élhető környezetet tervező építészek elképzeléseit és a telepek tervezésénél még hangsúlyos közösségi terek, oktatási és szolgáltató központok nem épültek meg. Az átadott lakótelepeken az óvodák, iskolák, egészségügyi létesítmények helyét, üresen hagyott telkek jelezték, mert helyettük inkább több lakást építettek. 1975-ben az Újpalotai-lakótelepen 15 600 lakást adtak át, az eredeti 13 500 lakás helyett. Az ország második legnagyobb lakótelepén élők - közösségi terek hiányában - kénytelenek voltak önálló megoldásokat találni problémáikra. Gyermekeik napközbeni elhelyezésére lakásnapköziket működtettek, sportpályát építettek és klubokat szerveztek saját maguknak. Az egyre erősödő helyi törekvések összefogására '77-ben létrehozták az Újpalotai Szabadidő Központot, amelynek nem volt épülete. Művelődési ház hiányában, az óvoda tetején rendeztek koncerteket, szabadtéri előadásokat szerveztek, egy irodában biztosítottak a helyiek számára többek között pszichológiai és jogi tanácsadást illetve saját lapot is megjelentettek. A lakótelep közössége később civil szervezetet hozott létre és támogatta a Lakásbérlő Egyesületek létrejöttét.


Tettek ideje - Lakhatási mozgalmak a 20. században - fotó: Sárosi Anita

"Nagyon tetszik ez az egyszerű erő, amit vizuálisan közvetít a címoldal. A mából nézve nekem kicsit olyan, mintha valamilyen Panel Büszkeség reklám volna. Pedig egyszerűen arról van szó, hogy akkor még nem volt ciki panelházban lakni. Nagyon inspiráló, hogy egy lakótelepen működött egy rendszeres újság, ami nyíltan politikai kérdésekkel foglalkozott, és a címlapon szerepelt benne az a mondat, hogy >>az alattvalói tudatot az állampolgár felelős méltóságával felcserélni szándékozó<<." - Dósa Mariann

1970-es évek végétől az állami lakásépítések, lakástámogatások és a munkásszálló-férőhelyek száma is csökkent, ezzel párhuzamosan a lakáshatás költségei és a kilakoltatások száma folyamatosan emelkedett. A '80-as évek gazdasági válságát követő üzemi létszámleépítések és a munkaerő mozgását korlátozó előírások megszűnése, újabb hullámban áramoltatta Budapestre a vidéki szakképzetlen munkásságot. Az újonnan érkezők és az évek óta várakozók - akik nem jutottak lakáshoz vagy nem volt módjuk kivárni a kiutalást - lakatlan tanácsi lakásokba és gyakran üres üzlethelyiségekbe költöztek be, majd kérvényekkel igyekeztek törvényesíteni lakóhelyüket.
A ferencvárosi Dzsumbujban már 1957-ben elfoglalták a régi mosókonyhákat, de az önkényes beköltözések körüli konfliktusok csak később éleződtek ki.
A Szatmár utca 26. számú ház 1991-ben vált közismerté, amikor a zuglói önkormányzat által elrendelt kilakoltatástól, civilek és karitatív szervezetek élőlánccal védték az 1983-tól ott élő, vidékről betelepült romákat.

A kiállításhoz kapcsolodó program keretében, a látogatók filmvetítésen és beszélgetésen vehettek részt. A szetereotípiatörő kerekasztal vendégei a RomaKép Műhely, A város peremén kutatócsoport tagjai, az egykori Illatos úti Dzsumbuj volt lakói és a Dzsumbuj Help utolsó vezető szociális munkása voltak. A Ferencváros gettójaként elhíresült telep estjén kiderült, hogy a nyilvánvaló nehézségek és a szegénység mennyire összekovácsolták a dzsumbuj komfort nélküli szükséglakásainak lakóit. A telepen élők szociális hálót alkottak, ismerték és segítették egymást - mindig volt szomszéd, aki tudott adni egy kiló kenyeret vagy egy liter tejet a jövő hétig - ha úgy hozta a szükség és a rendszeres perpatvaroknak, lopásoknak, verekedéseknek persze soha nem akadt szemtanúja. 

A ferencvárosi Dzsumbuj "építészeti és szociális rehabilitációja" 2005-2014-ig folyt, melynek során az önkormányzat pénzt vagy jobb körülményeket ígérő önkormányzati bérlakásokba való áthelyezést ajánlott fel a lakók számára. A beszélgetés egyik vendége elmondta, hogy ők – egy 9 gyermekes család – jelenleg is a számukra felajánlott kinti WC-s, szoba-konyhás lakásban laknak. Az átköltöztetett családok számos esetben elvesztették az "új" lakást, mert a magasabb fenntartási költséget nem tudták kitermelni és olyan családok is vannak, akiket újra átköltöztetnek, mert az otthonukat ismét felszámolják. Azokról a régi Illatos úti lakókról, akik a pénzt választották, nincs információ, azokról pedig, akik más önkormányzati lakásba költöztek, a hivatal nem ad ki információt, tehát nem lehet tudni, hogy a volt dzsumbujlakók közül mennyien élnek ma az utcán. Az önkormányzat elzárkózik a témától, három éve nem tudja eladni a Dzsumbuj területén üresen álló telket, de 2016 márciusában 3 órára nem adta bérbe "A város peremén" csoportnak, akik a Dzsumbuj emlékezetkutatási projektjén dolgoznak. A mai magyar valóságot tükrözendő, a beszélgetés közben megkérdezte az egyik érdeklődő, hogy jelen van-e valaki bármely önkormányzat részéről. Senki nem jelentkezett.


Tettek ideje - Lakhatási mozgalmak a 20. században - fotó: Sárosi Anita


Budapest és agglomerációjának népessége folyamatosan nő. 1989-ben a rendszerváltással az állam megszűntette az önkormányzati lakásépítést, 1990-re a lakhatás biztosításának rendszerét is teljesen felszámolta. 1990 és 1995 között a 703000 budapesti önkormányzati lakás több, mint felét értékesítették. A Város Mindenkié csoport 2015-ben az összes budapesti kerületet és a fővárosi önkormányzatot is közérdekű adatigényléssel kereste meg. A kapott adatok alapján az összes kiadott önkormányzati lakás feléért piaci alapon fizettek a bérlők, a másik fele (53,77%) szociális bérlakás volt, és a 40337 önkormányzati tulajdonú fővárosi lakásból, minden tizedik - 4000 - lakás üresen állt. 2015-től évente nő a kilakoltások száma, a Magyar Bírósági Végrehajtói Kar adatai szerint 2017-ben 15000 lakás vár árverésre Magyarországon.

A lakhatási probléma szemmel láthatóan jelen van az életünkben és közvetetten vagy közvetlenül, mindannyian érintettek vagyunk benne. A Tettek ideje kiállítás számos történeti példán mutatja be azon törekvéseket, amelyekkel az emberek próbálták alakítani és jobbá tenni életük körülményeit. A változatos nehézségek az ellenállás különféle formáira, a közös problémák pedig közös cselekvésre ösztönözték az embereket, amelyekkel hatékonyan léptek fel a hatalommal szemben és eredményeket értek el. Mivel egy olyan alapvető emberi szükséglet kielégítését érintő problémáról van szó, hogy mindenkinek legyen hol laknia és ebből a szempontból a jelenlegi magyar helyzet kritikus, a kiállítás megtekintését javaslom. Az anyag rendkívül inspiráló és a létrehozók együttműködésen alapuló munkamódszere is példaként áll előttünk.

A kiállítás április 2-ig tart nyitva és a lakásszegénységben élők számára ingyen látogatható.

Sárosi Anita

 

vélemény írásához jelentkezzen be »