Homokdűnébe rejtett világháborús múzeum

A második világháborúban épült zömök bunker mellé, a dűnék közé metszett kortárs tájsebet a nyugat-jutlandi tengerparton a dán BIG építész iroda. A környező természet és a bunkert durvaságának kontrasztjára épülő tematikus kiállítótér nem egy megszokott háborús emlékhely kíván lenni. Bán Dávid írása.

Két nehéz műfaj ha találkozik. Az egyik oldalon a tájba való durva katonai beavatkozás nehezen kitörölhető emléke – bunkerek, tájsebek, a táj strukturális átalakulása, mint például Verdunben – a másik oldalon pedig a háborús ütközetek emlékezete, a katonai tevékenység, a harc, az áldozatok, a háború borzalmainak bemutatása. Ez előbbire ismert hazai példa Budapesten a turisták számára közkedvelt, de valljuk be, igen ormótlan Citadella, amely folyamatosan identitását keresi. Míg például Bécsben, az Esterhazy parkot elcsúfító második világháborús légvédelmi betonbunkerből látványos akváriumot, a Haus des Meerest alakították ki. Igaz, ettől a bécsi bunker sem lett kevésbé éktelen, de a tudatos ráncfelvarrásnak és a jelentős funkcióváltásnak sikerült elfogadhatóbbá tenni a rossz emlékű épületet. De a sor folytatható a különböző erődök részleges átalakulásával, vagy egyfajta félig múzeumként, félig emlékhelyként funkcionáló túlélésével. Hazánk és a régió legnagyobb ilyen létesítménye a komáromi erődrendszer az érdeklődők látogatása mellett alapvetően rendezvény helyszínként próbál megmaradni, ahol a hatalmas, látványos térség csak díszletként funkcionál, nincs igazi kötődése a történeti emlékezethez.

Dániában a BIG építész iroda nemrég egy „láthatatlan múzeumot" tervezett a Blåvand dűnéi közé, pontosabban vágott bele magába a homokba, a második világháborúban, a német hadsereg által épített zömök bunker mellé. Maga a bunker részét képezte az 1942 és 1944 között, a milliónál is több kényszermunkással építtetett hatalmas védelmi rendszernek, amellyel a náci Németország a nyugati partvidékét védte. A Délnyugat-Franciaországtól egészen Norvégia északi részéig, a Pireneusoktól a Nordkappig húzódó Atlanti fal a becslések szerint több mint 8000 masszív betonbunkerből, erdősített őrházból és védműből állt. A nyugat-jutlandi tengerparton álló Tirpitz bunkert aránylag későn, csak 1944-ben kezdték el építeni és annak befejezése a háború végeztével félbeszakadt. A nyers betontömb így csak durva tájsebként árválkodott a dűnében. A bunkerben korábban kisebb háborús emlékmúzeumot nyitottak, majd 2012-ben döntöttek a bővítés mellett.

A pályázatot elnyerő, világszerte ismert dán alapítású, de New Yorkban is irodát üzemeltető Bjarke Ingels Group (azaz BIG) tervében folytatta a bunker áltat ejtett tájsebet, igaz úgy, hogy az új részleg, noha komoly beavatkozást ejt a táj szerkezetébe, mégis szinte láthatatlan marad. A háború zajától jó hét évtizede már teljesen elcsendesedett tengerparti vidéken egy új kulturális intézményt, nagy volumenű kiállítótereket és rendezvények megtartására is alkalmas központot rendelt meg a beruházó regionális önkormányzat. „Két kérésünk volt az építészek felé, egyrészt az, hogy egy világszínvonalú épületet kapjunk, másrészt pedig a múzeum szorosan kapcsolódjon össze az azt körülvevő természeti tájjal és magába fogadja a fényt" – emelte ki a megrendelői igényeket Claus Kjeld Jensen, a múzeum igazgatója. A durva, nehéz, hermetikusan elzárt épület mellé egy világos, nyitott, részben a bunker rejtőzködő világát idéző épületet szeretett volna tervezni a BIG csapata.  „A dűnékbe integrált kiállítóterek egyfajta nyitott oázisként funkcionálnak a homokban, éles kontrasztot nyújtva a náci erőd monolit betontömbjével szemben" – magyarázta a fő tervezési koncepciót Bjarke Ingels, az épület tervezője, a BIG egyik alapítója.

A tömör és teljesen zárt bunker mellett, a homokba metszett, voltaképpen keskeny gyalogutak egy központi helyen találkoznak. Az útvonalak mindkét oldalán kialakított nagy üvegfelületek kellő mennyiségű természetes fénnyel látják el a belső kiállítótereket. Ingels úgy fogta fel a háborús bunker által meghatározott, de a természettel teljesen körbeölelt térséget, hogy a fénnyel való megtöltéssel egy új kulturális találkozóhely létesülhet, így az egyetlen, a sötét múltra emlékeztető jelként már csak maga a bunker marad.

Az utak metszette négy tematikus kiállítóteret a holland Tinker Imagineers iroda tervezte, koncepciójukban ötvözni kívánták a helyszín által adott háborús történetet a környező, szintén drámai hatást nyújtó természeti látképpel. Az állandó kiállítás három terme a háborús időszakon, Nyugat-Jutland háborús krónikáján vezet végig úgy, hogy mindezt párhuzamba állítja a természet körforgásával, tematikusan vezet a fényből a sötétségbe, ellentétbe helyezi a 40 millió évvel ezelőtt kialakult tájat és a második világháború befejezetlen, de szinte kirobbanthatatlan, masszív, emberek által emelt képződményeit. Maga a múzeum az élményekre, de nem a megszokott látványos vizuális elemekre, mint inkább a személyes történetekre, kapcsolatokra, könnyen átélhető problémákra koncentrál. Hét személyes történeten keresztül a megrázó sorsokat és a sérülékenységet állítja szembe a hadigépezetek durva nyersességével, puszta erejével, a bunker masszív- és a kiállítóterek látszóbeton kiképezésével.

A negyedik kiállítóteret a partvidék aranyának is nevezett borostyánkőnek szentelték, bemutatva annak jelentőségét a helyi társadalomban, gazdaságban, kultúrkörben, de épült ide 4D-s kivetítő is, amely a nyugati partvidék történetét meséli el. „Kellett egy olyan nagy ötletet találni, amely működik a kiállítóterek minden szintjén, az pedig a tér adta érzetre: a nagyon meghatározó tájképre és az elképesztő épületre épül" – mesél a tervezés folyamatáról Eric Bär, a Tinker Imagineers alapítója. A kiállítás megtervezésekor fontos volt a természet és a helyi kultúra inspirációja, hogy egy olyan tárlat szülessen meg, amit csak itt lehet elképzelni, megérteni.

A kiállítótermeket helyben kiöntött betonelemekkel alakították ki, olyan szerkezettel, hogy azok elbírják a 36 méter szélességű tetőteraszokat. A tetőzetet végül homokkal és a környék dűnevilágának növényzetével borították be. A Tirpitz Múzeum, amelyet a dán nyugati part történetét meséli el alázattal, felkavaró történetekkel, kontrasztokkal, nem egy esetben szinte láthatatlan eszközökkel, 2017-ben, a megnyitás évében elnyerte a Legjobb Dán Tematikus Múzeum díjat.

 Bán Dávid