IPARTERV70: a Gyöngyösoroszi Ércelőkészítő

Az IPARTERV alapításának 70. évfordulója előtt tisztelgő cikksorozatában Haba Péter ezúttal a Rákosi-korszak egyik ikonikus építkezését: a Gyöngyösorosziban felhúzott, évtizedek óta üresen pusztuló Ércelőkészítőt mutatja be. A cikket az IPARTERV archívumából származó fotók és Gulyás Attila mai fényképei kísérik.

Közel harminc éve üresen áll a „vas és acél országát" építő Rákosi-korszak egyik emblematikus ipari építészeti alkotása, a Gyöngyösoroszi Ércelőkészítő. Már rég eltűntek belőle a soktonnás ásványfeldolgozó berendezések is, csak a terebélyes betonpódiumok és a szétvert acélvázak emlékeztetnek arra, hogy az épületegyüttes tereiben valaha nagy robajt keltő gépmonstrumok láncolatai őrölték és tisztították kohósításra alkalmas, dúsított ércporrá a közeli bányából érkező nyers ércet. A magasba törő épületeket mára olyan sűrűn körbenőtte a mátraaljai erdő, akár a maja romvárosokat a yucatáni dzsungel: az omladozó falak csak késő ősszel, lombhullás után kezdenek átderengeni a fák ágai között.

A létesítmény a Toka-patak völgyébe lefutó meredek hegyoldalon épült, lépcsőzetes elrendezésben. A merőben szokatlan telepítést és térelrendezést a Bányászati Tervező Intézet munkatársai által kidolgozott az ún. gravitációs technológia indokolta: a súlyos és nagy mennyiségű kőzettömeget az egyes ércfeldolgozási szakaszok egymás alatt sorakozó szintjeire leszórva, illetve leöntve (vagyis a tömegvonzás előnyeit kihasználva) továbbították, s ekképp a gyártási folyamat során sokkal kevesebb energiaigényes szállítóberendezés alkalmazására volt szükség. 

A bonyolult funkcionális rendszerhez és a terep szigorú kötöttségeihez igazodó építészeti forma a kiemelkedő tehetségű – mégis méltatlanul szűk körben ismert – iparterves építész, Scultéty János és munkatársai, Nádasy Lajos, Reichmann Imre és K. Kiszely Éva építészek, valamint az IPARTERV műszaki tevékenységét évtizedeken át meghatározó Szűcs Sándor statikus-szerkezettervező munkája. A rendkívül sok műszaki nehézséggel és anyagi-erőforrásbeli áldozattal zajló kivitelezés 1952-től mintegy négy évet vett igénybe; nem véletlen tehát, hogy az 1955 őszén megrendezett átadóünnepséget hangos politikai reprezentációra használták fel. Nem maradt el a szakmai elismerés sem: ugyanebben az évben Scultéty János Ybl Miklós-díjban részesült a komplexum tervezéséért.

A létesítmény három nagyobb egységből áll: a terület legmagasabb pontján helyezkedik el a nagyrészt felszín alatti betonaknaként kialakított érctároló bunker, melyből egy hosszú alagútban futó szállítószalag segítségével jutott el a feldolgozandó anyag a két, egymáshoz merőlegesen kapcsolódó egyhajós csarnokból álló ún. törőépületbe. Ebben az üzemben történt a nyers érc (eredetileg főként galenit, szfalerit és pirit) felaprítása, valamint a meddő (ércmentes) kőzetdarabok kiválogatása. 

Az összezúzott anyag az épület alatti sziklába vágott bunkerekbe, majd egy újabb alagúton át a komplexum legalacsonyabban fekvő részén álló őrlő- és flotálóépületbe került. Akárcsak a törőépületet, ezt a létesítményt is két szorosan összekapcsolódó csarnok alkotja. A felső szinten emelkedő egyhajós, s az épületegyüttes hossztengelyére merőlegesen húzódó csarnokban golyósmalmokkal őrölték az ércet apró szemcsékké (ércporrá), majd az alsó szinten elhelyezkedő, lépcsőzetes szerkezetű, öthajós csarnokban kialakított ún. flotálócellákban (vagyis az őrlemény vízben történő ún. úsztatását szolgáló, s különböző ülepítő, szűrő, sűrítő eljárásokat végző berendezésekben) szétválasztották egymástól a vegyes ércport képező különféle ércféleségeket (a galenitet, szfaleritet és piritet). 

A technológiai folyamat végén az ércport víztelenítették és az épület legalsó „lépcsőfokán" elhelyezett ún. színportartályokba adagolták. Ezeket magas pillérekre rögzített vázszerkezet tartotta, s tartalmukat az alájuk beálló teherautók platójára eresztették. Az együttest számos kisebb kiszolgálóüzem és szociális épület egészíti ki: transzformátorház, raktárak, javítóműhelyek, öltöző- és egészségügyi épület, kazánház, különféle gépházak.

Világos tehát, hogy a tervezőknek egyidejűleg kellett megbirkózniuk a diszpozíciójában meglehetősen szakadozott, sokféle léptékű és szerkezetű építmények hosszú sorát igénylő, hatalmas mélyépítési műtárgyakra alapozódó technológiai rendszerrel és a sok hátránnyal járó domborzati adottságokkal. A kivitelezőket is próbára tette ez a feladat: a 21. számú Állami Építőipari Vállalat – mely az ipari építkezések terén egyébként nagyon is rutinos volt – mindvégig műszaki zavarokkal és balesetekkel küszködött. Az építkezés kezdeti időszakában egy mozgó kábeldaru segítségével szállították fel a meredek hegyoldalra az építőanyagot, de minthogy többször összedőlt, ezt a megoldást egy speciális siklóval és különféle csillepályákkal váltották ki.

Mindezek ellenére az épületegyüttes összképe meglepően egységes, nagyvonalú és minden részletében feszesen összefogott. Az építészeti kompozíciót a technológiai hossztengellyel párhuzamos, illetve arra merőleges tömegek ritmikus váltakozása jellemzi: a hasáb alakú, kiegyensúlyozott arányú csarnokok e formajátékát csak a flotálóépület könnyed lépcsőzése töri meg. Váltakoznak a homlokzati burkolatok is. A hófehér vakolatú falszakaszok a mélyépítési munkák során kitermelt vörösesbarna andezittel borított felületekkel állnak kontrasztban. 

A homlokzatok visszafogott tagolásában, a tömegarányokban, a nyílások alakjában és kiosztásában, egy-egy részletformában némi klasszicizáló íz is érezhető, amely nyilvánvalóan a Rákosi-korszak hivatalos stílusdiktátumához, a szocialista realizmushoz való – szemlátomást minimalizált – igazodással magyarázható. Már az építkezés időszakában megjelent szakcikkek is kiemelték a komplexum építészeti érzékenységét a mátraaljai táj iránt: a szelíden hullámzó hegyvonulat formáiba belesimuló kompozíció, s a helyben fellelhető andezit sajátos színvilágát és textúráját az épületek karakterének alapelemévé emelő részletformálás az ipari létesítmények többnyire hidegen utilitárius világában valóban ritkaságnak számít.

A Gyöngyösoroszi Ércelőkészítő e természetelvűsége azonban nem terjedt túl az építészeti formákon. A közeli ércbánya és a hozzá tartozó ipari létesítmények az évtizedek során nehézfémekkel (főleg ólommal és kadmiummal) szennyezték be a környék vizeit és talaját, súlyos életminőség-romlást jelentő betegségeket okozva a helybeliek között. Az ércelőkészítő ráadásul rendkívül nagy mennyiségű vizet vont el a térség természetes készleteiből (amelyet a technológiai folyamat során nyilván szintén teljesen elszennyezett). Mindez ráirányítja a figyelmünket arra, hogy a második világháború utáni feszített ütemű nehézipar-fejlesztés miként okozott máig ható – s csak nagy erőfeszítésekkel helyreállítható – ökológiai károkat természeti környezetünkben, az élőhelyünkön.

Haba Péter

Az írás egyes megállapításai a szerző nemrégiben megjelent, Magyar ipari építészet 1945–1970 című könyvén alapulnak. A mai fényképeket az Építészfórum megbízásából Gulyás Attila készítette. Az archív képeket a (Magyar) (Ipari) Építészetért Alapítvány – IPARTERV Fotóarchívum bocsátotta rendelkezésünkre. Köszönjük!

Felhasznált irodalom

Felavatták a Gyöngyösoroszi Ércelőkészítő Művet. Népszava 1955. szeptember 4.
Gyöngyösoroszi Ércelőkészítő. Magyar Építőművészet 1957. 5–6. sz. 168–171.
Scultéthy János: Gyöngyösoroszi ércelőkészítő. Ipari Építészeti Szemle 18. sz. (1960), 59–62.
Kovács Róbert: Környezetszennyezés Gyöngyösorosziban: Fémáradat. Magyar Narancs 1998. 33. szám (augusztus 13.)