építészet : környezet : innováció

Kiosztották az Év Tájépítésze és az Év Junior Tájépítésze díjakat

Dr. Fekete Albert lett az Év tájépítésze - amiről Kovács Dániel főszerkesztő (hg.hu) győzte meg a zsűrit. Simon-Kiss Márta az Év junior tájépítésze díjat vehette át. A senior kategória közönségdíját Sándor Tamás kapta. Junior különdíjasok lettek: Varró Dorottya Katalin, Simon-Kiss Márta, Kéki Norbert és Zámbó Nóra.

2012. április 26-án - napra pontosan az első, önmagát tájépítésznek nevező személy (Frederick Law Olmsted - a Cental Park tervezője) 190. születésnapján – átadták a FUGA Budapesti Építészeti Központban az első magyar Év Tájépítésze és Év Junior Tájépítésze-díjakat.

Az eseményre ellátogatott az Európai Tájépítészek Szövetségének (EFLA) elnöke, a Tájépítészek Nemzetközi Szövetségének (IFLA) alelnöke, Nigel Thorne úr is, aki feladatot vállalt magában a zsűrizésben is.

 

A díj - fotó: Glázer Attila
Andor Anikó - fotó: Glázer Attila
Dr. Fekete Albert - fotó: Glázer Attila
 

 

Az öt döntős – Andor Anikó és a LandA, Dr. Balogh Péter István és Mohácsi Sándor (s73), Dr. Fekete Albert (Lépték-Terv), Dr. Herczeg Ágnes (Pagony), Steffler Isván (Garten Studio) – közül a Kecskésné Szabó Ildikó vezette 9 tagú szakmai zsűri, az újságírói laudációkat meghallgatva, Dr. Fekete Albertet választotta a 2012-es Év tájépítészének.

Andor Anikóékat Ránki Júlia (RádióQ) az s73-asokat Rózsa Péter (R&Partners Communicatons), Fekete Albertet Kovács Dániel (hg.hu), Herczeg Ágnest Őrfi József (Magyar Nemzet Online – Égigérő Blog), Steffler Istvánt Pásztor Erika Katalina (epiteszforum.hu) mutatta be saját szemüvegén keresztül, mintegy 300 vendég és a zsűri színe előtt.

A Somlóvásárhely település területén létesítendő új piac- és rendezvénytérrel kiírt junior ötletpályázatot Simon-Kiss Márta nyerte, aki ezzel az Év junior tájépítésze lett.

 

Dr. Dömötör Tamás - fotó: Glázer Attila
Dr. Jámbor Imre - fotó: Glázer Attila
Herczeg Ágnes - fotó: Glázer Attila
 

 

Az internetes közönségszavazást Sándor Tamás (s-tér) nyerte meg, aki ezzel Balogh András: Ménesi út című festményének boldog új tulajdonosává vált.

Junior kategóriában több különdíj is gazdára talált. Somlóvásárhely Különdíját a Junior_11 kódszámú pályamű tervezője: Varró Dorottya Katalin nyerte el. A MÉSZ különdíját a Junior_14 kódszámú pályamű tervezője: Simon Kiss Márta kapta. A BCE Tájépítészeti Kar különdíját a Junior_3 kódszámú pályamű tervezője Kéki Norbert vehette át. A Magyar Tájépítészek SZövetsége különdíját kapta a Junior_39 kódszámú pályamű tervezője, Zámbó Nóra.

 

Kéki Norbert - fotó: Glázer Attila
Simon Kiss Márta - fotó: Glázer Attila
Nigel Thorne - fotó: Glázer Attila
 

 

A díjat kísérő kiállítás Május 11-ig megtekinthető a FUGA Budapesti Építészeti Központban. Az egyedi díjakat és a kiállítás arculatát Kiss Zsombor Krisztián grafikusművész tervezte, a beton-fa díjobjekt kivitelezését pedig az építész-tájépítész koprodukcióban megalapított VPI Betonmanufaktúra végezte el.

 


Kovács Dániel főszerkesztő (hg.hu) laudációja

Tisztelt jelöltek, tisztelt zsűritagok, kedves hölgyeim és uraim!

Először is engedjék meg, hogy kifejezzem elismerésemet Az Év Tájépítésze díj létrehozóinak. Elképesztő mennyiségű munka van amögött, hogy ma este itt lehetünk, és ez az elképesztő mennyiségű munka meg is mutatja magát, nem csupán a rendezvényen, hanem a díjra jelöltek személyében is. Öt olyan jelölt között kell döntenie a zsűrinek, akik természetesen egyesével is megérdemelnék ezt az elismerést.

Andor Anikó, aki rendkívül jól működő, határokon innen és tova ható közösséget épített fel elmélyült szakmai munkával.

Herczeg Ágnes, aki a legapróbb részletekre odafigyelve segít újra megtalálni falvaknak, városoknak rég elvesztett önazonosságukat.

Balogh Péter István és Mohácsi Sándor, akik stúdiójukkal aktív szerepet játszanak abban, hogy a megújuló magyar településeken járva valahol Európában érezzük magunkat.

Steffler István, aki mind a történeti kertek rekonstrukciója, mind a kortárs tájépítészet terén magabiztos, magas színvonalú alkotásokat tett le az asztalra.

Én azért vagyok itt, hogy Fekete Albert pályázata mellett érveljek. A dolgom nem könnyű – de aki végignézte a pályázatokat, az láthatja, hogy nem is nehéz. Fekete Albert tevékenysége ugyanis felöleli a szakma legfontosabb területeit. Pályázata, munkássága összefoglalásaként, három kifejezés köré épül.

 

A díj, készítő VPI Betonmanufaktúra- fotó: Glázer Attila
A díj, készítő VPI Betonmanufaktúra- fotó: Glázer Attila
A díj, készítő VPI Betonmanufaktúra- fotó: Glázer Attila
 

 

Tervezés, kutatás, oktatás.

Tervezés, hiszen a Lépték-Terv irodával az elmúlt években olyan nagy hatású kert- és tájépítészeti beruházások megvalósításában vett részt, mint az erdélyi Zabola és Bonchida történeti kastélykertjeinek rekonstrukciója, a gödöllői egykori királyi kastély felső kertjének helyreállítása, a pannonhalmi arborétum fejlesztése, Salgótarján főterének kertépítészeti kialakítása, vagy legutóbb a Budapest Szíve program keretében a kiskörút Astoria és Deák Ferenc tér közötti szakasza.

Kutatás, hiszen egyetemi oktatókkal, civil és szakmai szervezetekkel, lelkes önkéntesekkel és tulajdonosokkal, valamint több mint nyolcvan magyarországii és romániai egyetemi hallgatóval több éve dolgozik szűkebb hazája, Erdély történeti kastélykertjeinek felmérésén és dokumentálásán.

Oktatás, hiszen amellett, hogy a Corvinus Egyetem immár habilitált, meghatározó oktatója, tanít Kolozsváron és Nyárádszeredán, emellett hosszú évek óta dolgozik azon, hogy az erdélyi Sapientia egyetemen beinduljon a magyar nyelvű tájépítész-képzés.

Tervezés, kutatás, oktatás. Fekete Albert nemcsak három, a tájépítész-szakmában kiemelkedő jelentőségű területen tevékenykedik, de mindegyik területen meghatározó, központi ember. Tanárként mindenkit ismer a tájépítészek fiatal generációjából – és általam megkérdezett diákjai nem csak ismerik, de tisztelik is. Tervezőként nem csupán a történeti kertek rekonstrukciójában bizonyított, Gödöllőn, Zabolán vagy még sorolhatnám, de a kortárs tájépítészet terén is. Dacára minden, a tervezőktől független minőségbeli és kivitelezésbeli hibának, a Károly körút rekonstrukciója napjaink legnagyobb hatású tájépítészeti beruházásai közé tartozik. Meggyőződésem, hogy százezrek számára bizonyította és bizonyítja nap mint nap a tájépítész szakma fontosságát.

Hozzám azonban, és ebben talán személyiségbeli hasonlóságok vezetnek, kutatói tevékenysége áll a legközelebb. Az erdélyi történeti kertek feltárásában, dokumentációjában végzett tevékenysége olyan elszántságról tesz tanúbizonyságot egy kevesek által számon ismert szakterületen, amelyhez nem elegendő indok csupán az, hogy ő maga erdélyi származású. A szülőhaza szeretete itt a természet és a szakma iránti rajongással és tenni akarással párosul, amelyhez ritka adottság is járul: a képesség arra, hogy a felszín mögött meglássuk a lényeget.

 

A díj, készítő VPI Betonmanufaktúra- fotó: Glázer Attila
A díj, készítő VPI Betonmanufaktúra- fotó: Glázer Attila
A díj, készítő VPI Betonmanufaktúra- fotó: Glázer Attila
 

 

A dolgok mögé látni: számomra erre példa Fekete Albert munkássága.

Mert az erdélyi történeti kertek jövőjét nem az teremti meg, hogy pontosan megismerjük a múltjukat vagy a jövőjüket. Nem, az teremti meg, hogy feltárjuk a fenntartásukhoz szükséges folyamatokat, munkamódszereket, azt a több száz éven keresztül működő gazdasági rendszert, amelyet ugyan a 20. század megszakított, de a 21. esetleg alkalmat adhat az újrateremtésére. A tájépítész dolga, ezt tanultam Fekete Alberttől – nem a felszínen kicsinosítgatása, hanem a mélyben zajló, sokszor ismeretlen és nem tudatosított folyamatok feltárása. Ezzel kell igazán megdolgozni akkor, amikor tervez, amikor kutat és amikor oktat.

Sokat tudnék még mesélni Fekete Albertről. Tudnék mesélni a székelyföldi fürdőépítő kalákákról, amelyeket Herczeg Ágnessel közösen kezdtek, és a Lépték-Terv a Mikes-család birtokain folytatott, egyetemi hallgatókat bevonva. Tudnék a Sztánai Műhelyről, arról, hogyan nőtt egy egyetemi diáktábor egy falut összekovácsoló erővé. Tudnék arról, hogy mit gondol Erdély szakrális helyeiről és a természet lelkéről, amelyet néhol még érezni. 

Tudnék azokról a közterületfejlesztési és faluarculati kézikönyvekről, amelyeket Fekete Albert a Lépték-terv munkatársaival és egyetemi hallgatókkal együtt olyan kistelepülések számára készít, amelyeknek egyébként sosem lenne pénzük ilyen fejlesztésekre. És amely programhoz, remélem, a közeljövőben szülőfalum, Előszállás is csatlakozhat. 

Tudnék arról, miért hagyta volna meg néhány évvel ezelőtti, természetközeli állapotában a Hajógyári-szigetet, milyen zöldfelületeket képzelne Budapest belvárosába, és arról, hogy miért a tájépítész munkájának lényegét az összefüggések értelmezésében és az adott körülményekhez való alkalmazkodásban látja.

Arról, hogy mit gondol a közelmúlt általa legjobbnak tartott tájépítészeti beruházásairól, Nagyszeben főteréről, az edinburgh-i parlament parkjáról, vagy a berlini Spreebogenplatz-ról. Vagy a Kopaszi-gát parkjáról, a pécsi Széchenyi térről és a tihanyi apátság kertjéről.

De ezek helyett inkább csak emlékeztetnék arra: a hazai tájépítészek az elmúlt években rengeteget tettek azért, hogy a tágabb építész-szakma és a nagyközönség tisztelettel és elismeréssel tekintsen a munkájukra. Úgy gondolom, hogy ebbe az irányba csak az egyenes úton lehet tovább haladni: a valós, de sokszor rejtett és meg nem fogalmazott igényekre adott praktikus válaszokkal. Fekete Albert egész munkássága, mind az oktatás, mind a kutatás, mind a tervezés terén számomra ezt példázza. Ezért javaslom meggyőződéssel Fekete Albertet 2012-ben Az Év Tájépítésze díjra.

Köszönöm a figyelmüket.
Kovács Dániel (hg.hu)

 


Steffler István laudációja - Pásztor Erika Katalina

Ki viszi át...?

Az Év Tájépítésze díj értelmezésemben azt jelenti, hogy a zsűri a díjra jelöltek közül kiemel egy tervezőt, akinek munkáiról úgy véli, hogy leginkább pozitív hatással vannak egy közösség életére. Legismertebb példaként itt van előttünk a Time magazin Év embere díja, amit 1927 óta adnak azoknak az embereknek, akik szerintük a legnagyobb hatással vannak a világtörténelem alakulására. A zsűrinek most tehát mérlegelnie kell, hogy a 21. század első évtizedének Magyarországán ki az a tájépítész tervező - és ne feledjük munkatársait, csapatát sem -, aki ma a legnagyobb hatást gyakorolja a nagyközönségre és ezzel közvetve, visszafelé ható erőként a szakma történetére, fejlődésére, lehetőségeinek bővülésére is.

A tervezéssel foglalkozók körében a siker – a munkák megvalósulása – ma csak kis részben múlik azon, hogy egy-egy tervezőnek hány zseniális ötlete van. A siker kulcsa, hogy mennyire van szinkronban saját korával, azokkal a láthatatlan, taníthatatlan és csak tapasztalati úton felismerhető korlátokkal, saját környezetének rejtett erővonalaival, afféle szocio-kulturális trajektóriáival, amelyek munkáját, lehetőségeit keretezik. Sok áll vagy bukik azon, hogy tud-e együttműködni velük, hogyan viseli a kudarcot, meddig küzd és mikor enged, mit áldoz be, mennyi fizikai, illetve gyakorlati tapasztalata van, milyen gyorsan számol fejben, hogyan érvel és milyen csapatot tud maga köré építeni. Ha valaki ezekben mind kiváló, akkor esélyt kap az alkotásra. A tervezés nagy része kommunikáció és taktika, mert a tét a megvalósult projekt minősége egy olyan környezetben, amelyben elenyésző minoritásban vannak azok, akiket a minőség tényleg érdekel. S ez a legnagyobb akadály, amit át kell tudni lépni. Az igény a minőségre nem kívülről jön, hanem belülről fakad, a tervezői ambíciókból, valami leküzdhetetlen vágyból, hogy az ember csináljon valami jót és szépet. Elég faramuci helyzet ez, ha belegondolunk. Az alkotók úgy húzzák maguk után a kontextust, mint Repin hajóvontatói azt a bizonyos böhöm nagy teherhajót a Volgán.

Különösen igaz ez város és táj viszonyára, amelyben a városi táj legfontosabb alakítói az infrastruktúra kivitelezői. A városi táj tulajdonképpen nem létező fogalom a mi világunkban. A házak között csak közlekedést, utakat, közműveket kell tervezni. Na jó, néha vannak értelmetlenül túllihegett dolgok, mint terek, teresedések, azokat le kell burkolni, el kell vezetni a vizet, ki kell tenni néhány padot meg lámpát, le kell kövezni, aztán jól van. A techno-bürokrácia nagyjából ennyit tud a város házak közötti utcáiról és tereiről, amihez adjuk még hozzá az életünket átszövő, végtelenbe burjánzó nepotizmust, korrupciót, a közpénzpumpák minden képzeletet felülmúló, megfoghatatlan burjánzását. Ez az a városi táj, amiben egyszer csak felbukkan egy alien, a Tájépítész. Nincsenek illúzióim, ma még valószínűleg nem azért jut eszébe egy potentátnak, hogy létezik szabad tér tervezés, mert kiáll amellett, hogy egy városban az életminőséget nagyrészt a minőségi közterek és parkok határozzák meg. Ámbár ne legyek rabja az előítéleteimnek.

A tengernyi jogos kritika mellett a válság előtti ingatlanfejlesztési boom egyik fontos hozadéka a tájépítészet, hiszen olyan privát kertek, átriumok, terek jöttek létre, amelyek mintaként szolgáltak mind a döntéshozók, mind a nagyközönség számára, s amelyek elévülhetetlenül sokat tettek azért, hogy amikor ma és holnap városi tájról gondolkozunk, akkor egy kicsit más képek jelenjenek meg egy átlag döntéshozó és városlakó lelki szemei előtt. A Kopaszi gát, a Művészetek palotája, vagy a Center Point irodaház a tájépítészetben a status quo drámai változását jelentik, mind a mai napig. Általuk a poszt-szocialista városkép alapvetően megváltozott, a megszelídített és urbanizált természet részévé vált a városi tájról való gondolkodásnak, és ma már szimplán rondának találunk egy olyan közteret, amelyben nem fedezzük föl a tudatos szabad tér tervezés nyomait. Ezek a tájépítészeti projektek pont olyan hatással voltak a városra, mint Csipkerózsikára a királyfi csókja. S ez a királyfi a miénk, itt van közöttünk, Steffler István tájépítész tervező személyében. Bár szűkös esztendőkre és nehéz körülményekre, de egy hosszú álom után most ébredezünk. Ma már egyre többen figyelünk városunk, vagyis otthonunk szabad tereire, és ez a figyelem innentől kezdve visszavonhatatlanul nőni fog, mert egyre többen szeretnénk kevesebb mocskot termelő közlekedést, tiszta vizet, levegőt, élelmiszert és földet közvetlen városi környezetünkben.   

Steffler Istvánnak sikerült a városi táj fogalmát új alapokra helyeznie azzal, hogy egyszerre érzett rá egy feltörekvő üzleti közeg elvárásaira és a tervezett természeti tájban rejlő, mindenki számára érthető költészetre. Hallom a suttogó kórust, hogy persze,  persze, volt pénz... De aki tervezett már bármit is nagy cégeknek, tudja, hogy ez egyáltalán nem könnyű műfaj, sőt. A korlátok határozottak és feszesek, ellentmondást nem tűrőek. Nem az alkotói szabadság terepe ez. Viszont Steffler István ezeken a korlátokon belül is képes volt olyat alkotni, amelyek pár év alatt az egész tájépítész szakmát sokkal jobb pozícióba hozták, és mi oktondi külső szemlélők észrevettük, hogy - egyáltalán - van ilyen szakma! 

Most először kerül átadásra az Év Tájépítésze díj. Az első ilyen díj mindenképpen egy olyan tervezőt illet, akinek munkássága a legnagyobb hatással volt arra, hogy ma ezt a díjat átadhassuk. A zsűrinek nagyon nincs könnyű dolga, mert ezt mindegyik kiváló jelöltről elmondhatjuk. Ezzel együtt Steffler Istvánt azért emelném ki, mert volt annyira szerencsés fickó, hogy nagy és jelentős munkák hulljanak az ölébe, és volt annyira sokféle kimagasló kvalitással rendelkező tervező, aki ezt a szerencsét mérnöki alapossággal, minőségre irányuló tervezői ambíciókkal, lelkiismerettel és nem utolsósorban művészi érzékenységgel toldotta meg. Ezekkel a nagy és megkerülhetetlen munkákkal, kidolgozottságukkal, professzionalizmusukkal, finoman adagolt újdonságukkal lépett át a tájépítészet, mint szakma a döntéshozók és a városlakók számára a láthatósági küszöbön. Azon csodálkozom, hogy amikor István megkapta ezeket a munkákat, nem nyomta agyon a felelősség. Mert biztosan érezte, hogy mekkora felelősség van rajta, hogy minden akadály, nehézség és súly ellenére átvigye szerelmét, a tájépítészetet a „túlsó partra”. Hagy idézzem itt teljes hosszában Nagy László ötvenöt éve született versét:

Létem ha végleg lemerűlt,
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantú mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra?

Hát, Steffler Istvánnak ez maradéktalanul sikerült:-)

 

vélemény írásához jelentkezzen be »