építészet : környezet : innováció
Bán Ferenc rajza

Közelmúltból közellenség - a szocializmus mostoha sorsú építészeti hagyatéka

A MÉSZ estéken legutóbb a műemlékvédelem mostohagyerekének, az „elmúltnegyven” építészeti hagyatékának sorsát járták körül több szempontból a téma kutatói, illetve szakavatott ismerői. Ferkai András, Branczik Márta és Erő Zoltán előadásai a 20. század hazai építészetének lehetséges utóéletéről adtak számot a nem túl népes hallgatóság előtt. Zöldi Anna beszámolója. 

Az érdeklődő szakmai közönség szűk köre már önmagában beszédes, ahogy az est címe is: Közelmúltból közellenség – a szocialista korszak építészete kettős hátránnyal indul az építészeti örökségvédelem amúgy is nehezített pályáján. A közönség számára a második világháború utáni modern építészet mindvégig idegen maradt, de legalábbis idegenkedéssel fordul felé – igaz, nem csak itthon, hanem világszerte. Magyarországon manapság azt is bűnéül róják fel, hogy a szocializmus idején született. Egyedül az építész, illetve a műemlékes szakma védelmére számíthat, ám ezen szakmák mozgástere a jelenlegi kultúrpolitika preferenciájának következtében csekély. A 19. század építészeti öröksége a döntéshozók részéről kifejezetten támogatott területének számít, ám ez éppen nem óvja meg attól, hogy ne kísérjék ellentmondások a kezelését. A MÉSZ esték eddigi témái is ezt a problémakört járták körül: a történeti épületek funkcióváltásától a korhűnek szánt visszaépítésekig. 

Gyógyászati Segédeszközök gyára, Homlokzatrészlet a Taksony utca felől, 1964

A 20. század második felének épületei esetében azonban egyre inkább az a kérdés, hogy megérik-e ezek a házak azt, hogy róluk akár új funkció, akár helyreállítás vonatkozásában egyáltalán gondolkodni lehessen. Ha a jelenlegi tendencia folytatódik, aligha. A vitaest ennek felismeréséből született, részben figyelemfelkeltő, részben a párbeszéd megindításának szándékával.

A 3 előadó a szocialista korszak építészeti örökségét 3 különböző aspektusból vizsgálta: az átépített, a lebontott és a lebontásra váró. Ezek példáin keresztül mutatta be, milyen sorsot szánt az utókor ezeknek az épületeknek, és ebben a folyamatban hol lehet az építész szakma szerepe és lehetősége. Ferkai András Jánossy György házainak átépítésével illusztrálta, hogyan nyúlt az utókor - a maga idejében - józan funkcionalitással, a kor építőipari színvonalának megfelelően többnyire szerény műszaki minőséggel megépült objektumokhoz, ha azt a kor igényeinek változása megkövetelte. A példák azt tanúsítják, hogy a modernitásban foglalt építészeti gondolat teljességgel idegen és érthetetlen maradt az utódok számára, sem esztétikai értéket, sem megőrzendő szellemi értéket nem tulajdonítottak neki, sőt, valószínűleg fel sem ismerték azt.

Sok esetben igaz ez az építész szakmára is. A posztmodern formák és szellemiség megjelenésével túlhaladottnak ítélte a modernitás struktúrákban gondolkodó, visszafogott szerénységét, amely legkiválóbb emlékeiben a különleges anyaghasználatnak, a részletek igényes műszaki kialakításának köszönhetően emelkedett az átlag fölé. Mivel az itthoni építőipar éppen ezt a műszaki igényességet nélkülözte, az amortizálódott modern „kockák”-ra vagy az eredetileg könnyed struktúrákkal épült, a '80-as, '90-es években magastetővel, bumfordi szerkezetekkel eltorzított házakra könnyen mondják ki ma a végítéletet. Az előadások utáni vitában a jelen lévő, a tárgyalt korban alkotó építészek hozzászólásaikban maguk is kárhoztatták ezt az időszakot, saját alkotásaikat kérdőjelezve meg ezzel. Ez azt mutatja, hogy a szakma is felemás érzésekkel közelít a '60-as, '70-es évek produktumaihoz, holott kiváló alkotások találhatóak közöttük, melyek túl azon, hogy egy korszak dokumentumai, építészeti értékeiknél fogva is megóvásra méltóak lennének.

A rendszerváltás utáni időkben erősödött az a tendencia, ami napjainkban kulminál: a hétköznapok leértékelődése és egyfajta hamis pátosz erőltetése, amely a történelemben, a történeti építészetben nyer igazolást önmaga számára. A laikusoknak amúgy sem könnyű a modern épületek értékeit nyilvánvalóvá, átélhetővé tenni – az elutasítás szellemi-, ideológiai-, esztétikai hátterének felderítése persze komoly kutatást érdemelne, azonban ennek híján is egyértelmű tény. A kultúrpolitika döntései ezt erősítik, a szakma felelőssége tehát egyedülálló. Egy hozzászóló megjegyezte, hogy míg a kortárs képzőművészeti alkotások restaurálása a muzeológus szakma magáénak vallott feladata, addig a modern épületek esetében ez nincs így - holott a műemlékvédelem feladata lenne, ha már a használók nem ismerik fel értékeit.

Ezzel szemben Ferkai András hangsúlyozta, hogy többszöri próbálkozás ellenére a szakemberek által védettségre javasolt mintegy kétezer épületből alig száz vált védetté. Ezt Lővei Pál is megerősítette, kiegészítve azzal, hogy a műemlékvédelem teljes elsorvasztásának következtében napjainkra a védetté nyilvánítás procedúrája is teljesen átláthatatlanná vált. Ferkai András a DOCOMOMO tevékenységével és néhány külföldi példával igazolta, hogy modern építészet korszerű felújítására léteznek hiteles műszaki és építészeti megoldások. Ritka sikerként bemutatta a Tóth Árpád sétányon álló Jánossy ház szakszerűtlen külső homlokzat-felújításának megakadályozását.1

Ganz ipari csarnokok - fotó: F. Szalatnyay Judit

Branczik Márta előadása a szakma lehetőségeire mutatott példát – igaz, azokban az esetekben, amikor épület híján már csak a dokumentálás marad lehetőségként. A BTM Kiscelli Múzeumának Építészeti Gyűjteménye munkatársaként a múzeum által létrehozott digitális archivumot ismertette, amely „Virtuális leletmentés” címen a múzeum honlapján keresztül elérhető. Az archívum ötletét a 20. század második feléből származó lebontásra ítélt, értékes belső részletekkel rendelkező, az utca embere előtt ismeretlen középületek szaporodása adta. Branczik Márta és múzeumi fényképész munkatársa, F. Szalatnyay Judit elsőként a Széllkapu projekt keretében lebontott volt Ipari Minisztérium, és később a mögötte álló Ganz csarnokok belsejét dokumentálta. A közvélemény hangos helyeslése mellett elbontott épület látványos bújtatott, kettős karokkal kialakított lépcsőházának, páternoszterének elbontásával a korszak belsőépítészetének karakteres elemei tűntek el örökre.

Azóta az archívum újabb elemekkel bővült, közülük az előadás bemutatta a Gyógyászati Segédeszközök gyárának épületét illetve a Kossuth téren álló, átépítésre váró Kereskedelmi Kamara impozáns belső tereit, márvány csigalépcsőjét, préselt alumínium burkolatú ruhatárát, amely ma akár trendi is lehetne, de aligha számít a befektetők szemében megőrzendő értéknek. A virtuális leletmentés különösen annak fényében indokolt, hogy a kormány építési szándékának fókuszában egyértelműen a Budai Vár '60-as évekbeli felújításának revíziója áll első helyen. Ez az ottani, szintén kordokumentum értékű és sokszor önmagában is magas esztétikai minőséget képviselő belsőépítészet pusztulásával járhat. Branczik Márta elmondta, hogy a dokumentációs igényű fotózás számtalan adminisztratív nehézséggel jár, nem könnyű megtalálni a munkára engedélyt adó vagy a bejutást lehetővé tevő partnereket. Azzal együtt, hogy ezek az épületek már eleve nem azzal a szándékkal épültek, hogy valaha is műemlékké váljanak – hisz maga a műemlék kifejezés is egy bizonyos kor és szemlélet terméke és mára jócskán átértékelődött – hibát követnénk el, ha ezt a korszakot hagynák nyom nélkül elenyészni. A virtuális leletmentés hiánypótló az általános szakmai tehetetlenség közepette: hozzájárul ahhoz, hogy a folytonos változás sürgető kényszere ellenére látható emlékeink maradjanak a 20. század második felének szellemi és anyagi kultúrájáról. Aktualitását mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a MÉSZ esemény óa eltelt három hét ismét megpecsételte egy épület sorsát. Június 13-án a kormány döntött arról, hogy lebontják a várban a levéltár szomszédságában álló villamos teherelosztó épületét. A szándék eltökélt komolyságát jelzi, hogy a döntéssel kapcsolatos ügyeket kiemelt fontosságúnak nyilvánították. Korábban a kormány utasította a nemzeti fejlesztési minisztert, hogy az MVM-től vásárolja meg a már használaton kívül álló épületet, és a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő útján adja azt a Magyar Nemzeti Levéltár vagyonkezelésébe. A bontásról hírt adó média ritka ronda épületként, illetve a vár legocsmányabb épületeként aposztrofálja Virág Csaba 1979-ben átadott üveg homlokzatú függönyfalas épületét, amely az akkori kortárs építészet hiteles válasza volt a vár történeti beépítésére.2 A szakmai értéket képviselő ház ezentúl már csak a virtulális leletmentés galériáját tudja gazdagítani. A projekt munkatársai örömmel fogadnak javaslatokat az archívum bővítésére.3

Déli pályaudvar- Fortepan

Erő Zoltán a Déli Pályaudvar tervezett megszüntetésének kapcsán szólt arról, hogy egy még álló, megmenthető épület esetében milyen szakmai és urbanisztikai szempontok mentén kellene megvizsgálni és mérlegelni annak megtartását illetve elbontását, lehetséges szerepét a működő városszövetben.4 A Déli tervezője, Kővári György egyéb munkáiból és szakmai útjából ítélve invenciózus építész volt, aki mindössze 28 évesen tervezhette meg 1962-ben az első, eleve ideiglenesnek szánt csarnokot, amely sok szakember szerint jobban sikerült épület volt a jelenleginél. Az akkor még nagyrészt vonaton bonyolódó balatoni turizmus, az akkori „dolce vita” életérzés egyértelműen kifejeződik a fiatal építész gesztusaiban: az épület hazai viszonylatban előkép nélküli nagyvonalú könnyedségében, és szándékos utalásokban egyaránt. A vörös homokkő a balatoni állomások anyaghasználatát idézi, ahogy a nyári pénztárak is a balatoni forgalom kiszolgálására létesültek. A metró építése kapcsán került sor tíz évvel később a csarnok bővítésére és az irodaépület felépítésére, amelyet szintén a még mindig fiatal Kővári tervezett, az adottságokhoz igazítva, szellemes építészeti gesztussal bővítve a meglévő csarnokot a metrólejárat befogadására. A Déli ellen felhozott leggyakoribb érv a rossz műszaki állapot, amely nagyrészt a karbantartás hiányából fakad. 

Maga az épület azonban - már csak a fiatalon, ötvenéves kora előtt elhunyt tervezője okán, de saját jogán is olyan építészeti minőséget képvisel, amely indokolná a megőrzését, a pályaudvari funkciótól függetlenül is. A döntéshozók azonban a szakma megkérdezése nélkül jelentették be ez év januárjában a pályaudvar megszüntetését – amely szintén számos szakmai kérdést felvet – és az épület tervezett lebontását.

Ganz ipari csarnokok - fotó: F. Szalatnyay Judit

Erő Zoltán egy minden épület esetében jól alkalmazható elemzéssel illusztrálta, hogy milyen szempontok szerint illene dönteni arról, hogy az Olümposz vagy a Taigetosz lesz-e egy-egy városi objektum sorsa. Az alap-, a városi funkció, a városi pozíció, a működés minősége, a műszaki állapot, és a használók illetve a szakma megítélésének hálójában a Déli kizárólag a műszaki állapot, illetve működés minősége szempontjából akad fenn, ám mindkettő könnyen javítható. Az épület elbontására racionális okot nehéz találni, sokkal inkább magyarázza az egész est során hangsúlyozott, nyilvánvaló érzelmi idegenkedés a korszak építészetétől. Ám ahogy Erő Zoltán és a többi előadó is figyelmeztettt rá: nem bonthatjuk le cakk-pakk a '70-es éveket, csak azért, mert most épp nem szeretjük. Már maga a „nem-szeretés” is relatív, mert a fiatal generációk szemében a '60-'70-es évek vizuális világa egyre vonzóbb, másrészt általánosságban sem törölhető négy évtized a történelemből – ahogy ezt számtalan más területen is igazolva látjuk.

A kedvezőtlen körülményeket tekintetbe véve az építész szakmára hárul a felelősség, hogy felvilágosítással, jó értelemben vett „népneveléssel” irányítsa a figyelmet ennek a korszaknak az értékeire. A laikusok az építészethez érzelmileg viszonyulnak, értékítéletüket az érzelmi kötődés alapvetően befolyásolja – a Déli esetében például nem beszélhetünk negatív asszociációkról. A háború utáni építészet értékelése nem csak a volt szocialista országokban problémás, Japánban, az USA-ban vagy a Londonban éppúgy veszélyben vannak ezek az épületek. A volt NDK területén számos háború utáni épület esetében a lakosság szervezett tiltakozó akciókat, házfoglalást, művészeti performance-okat –nálunk lakossági tiltakozást jellemzően csak a 19. század és a korábbi évszázadok emlékeinek estében látunk – viszont ott vehemens mértékben, és nem is mindig indokoltan. Hasonlóan populáris eszközök, és ezzel párhuzamosan fajsúlyos szakmai érvelés, viták, az értékek dokumentálása és publikálása szükséges ahhoz, hogy a szakmán belül is mostohán kezelt épületállomány megőrzése és méltó kezelése megvalósuljon.

Zöldi Anna


1  Ferkai András gondolatai a mellékelt dokumentumban olvashatóak.

2 http://www.kozep.bme.hu/wp-content/uploads/2013/08/tanulmany_viragcsaba_2007.pdf

3 branczik.marta@kiscellimuzeum.hu

4  A déli szerepéről, történetéről ld: Erő Zoltán Magyar Narancsban megjelent cikke

 

 

 

vélemény írásához jelentkezzen be »