Kriski Zoltán emlékére

Kriski Zoltán (1957-2015) építész-ötvösművésztől Kovács Csaba építész, a Nartarchitects vezetője búcsúzik.

Zoli 1982-ben, másodikban csatlakozott hozzánk (Budapesti Műszaki Egyetem, Építészmérnöki Kar). Előtte Pécsre járt egy pár évet a Pollack Mihály Műszaki Főiskola Építész szakára. Szinte azonnal barátok lettünk, lenyűgöző volt elmélyült gondolkozása, építészetre és társadalmi jelenségekre érzékeny látásmódja, különös, szeretetreméltó személyisége.

Hamar kiderült, hogy egyetemistaként feleségével, a szintén Műegyetemre járó Erzsivel már nevelik kislányukat Zsuzsit, és nem sokkal később kisfiuk Zoli is megszületett (harmadik gyermekük, Matyi már később, az egyetemi korszak után…). Egy pici kollégiumi szobában laktak, szívszorító, és egyben romantikus volt az a könnyedség és ugyanakkor nehézség, ahogyan természetes módon vállalták ezt a nagy odaadást és szeretetet igénylő meglehetősen nehéz élethelyzetet. Bizony nem volt ez tipikus egyetemista élet, nagy fegyelmezettséget és elkötelezettséget igényelt a család és a tanulmányok iránt is. Sokszor üldögéltünk a kollégiumi szoba előtti üvegfolyosón, ott volt felállítva Zoli rajzasztala, a gyerekek ott kusztak-másztak-játszottak, mi meg küzdöttünk az aktuális egyetemi feladatainkkal.

Zoli vívódó, értékkereső alkat volt... Az építészet nagyon érdekelte, elsősorban a személyességet, az emberi tartalmakat, és az ahhoz kapcsolódó formai és strukturális összefüggéseket kutatta. Máig magam előtt látom harmadéves város-tervét, amit a spontán módon nőtt nagyon szerethető falvak és humánus kertvárosi strukturák iránti szeretet inspirált. Következetesen és tudatosan vetette el a tömegtársadalom személytelenségét, embertelenségét. De előttem van a diplomatémája, a máig beépítetlen Bástya utcai saroktelek, ahol Zoli nyughatatlanul, és örökké elégedetlenül kutatta a megfelelő megoldást, mintha nem is egy épületet, de a világ képletét szerette volna odakódolni...

Tipikus helyzet volt, hogy ültünk egy kerthelyiségben, vagy egy presszóban, esetleg valamelyik egyetemi büfében, vagy később az Aradi utcai lakásuk konyhájában, Zoli lassan kavargatta kávéját, szippantott egyet a cigijéből, és a rá jellemző magas szintű intellektussal, szívósan, nyugodtan fejtegette gondolatait…, mindíg igényesen, újabb és újabb kérdéseket feltéve…, az építészetet, a társadalmat, a világot kutatva… A nyolcvanas évek ellentmondásos körülményei nem könnyítették meg a dolgunkat, mikor a helyünket kerestük a világban…

Intellektuállis magabiztossága mellett Zoli olykor nagyon esendővé vált. Nem tudott mit kezdeni a rosszindulatú butasággal, a primitív agresszivitással. Ilyen helyzetekben gyakran szinte elvesztette cselekvőképességét, rettenetesen szenvedett. Nagyon érzékeny volt, ezért nem tudta ezeket a helyzeteket jól kezelni, megoldani. Szerencsére voltak körülötte érzelmi-szellemi támogatók, aki igyekeztek átsegíteni őt ezeken a helyzeteken...

Zolinak jó adottságai voltak az építészethez, szerett rajzolni, funkciókat elemezni, élethelyzeteket modellezni, formákat, struktúrákat kutatni, alkotni. Mégsem vált építésszé, amit én évekig nem tudtam elfogadni, mivel nagyon tehetségesnek éreztem. Aztán újabb évek múlva lassan megértettem, hogy Zoli nem tudta, vagy talán nem akarta azokat a pragmatikus kompromisszumokat megkötni, amelyek nélkül építészként működni csaknem lehetetlen. Túl sok megalkuvást kívánt a szakma, hiába volt számunkra élethívatás, Zoli végül távolodni kezdett.

Nagyszerű szervező ereje volt, sőt víziókat tudott alkotni, és azt megvalósítani. A Népművészeti Egyesület titkáraként ő teremtette meg a Budai Várban azóta is minden évben megrendezésre kerülő Mesterségek Ünnepét, melynek évekig operatív főszervezője is volt. Hitt a civil szféra létjogosultságában, szeretett volna olyan társadalomban élni, ahol a sokrétű civil aktívitás magától értetődő… Azt hiszem, sok mesterember köszönheti neki, hogy saját szakmájában magasabb szellemi és mesterségbeli szintre fejlődött. Zoli szigorú igényességgel és nagy szeretettel segítette mindazokat, akik hozzá fordultak tanácsért, iránymutatásért. Sajnos Zoli számára ez az aktív korszak és szerepvállalás a rendszerváltozás utáni gyorsan újraépült politikai szekértábor-rendszer miatt hamar véget ért. Szabad szellemi beállítottsága nem tudta elfogadni a közeg kirekesztővé válását, távozott a Népművészeti Egyesületből.

A kézműves mesterségek iránti szerelme viszont maradt, sőt erősödött. Sok kézművessel továbbra is ápolta a kapcsolatot. Végül Zoli ötvösként tudta megteremteni azt a saját mikrokozmoszt, amiben művészi értelemben tükröződik a makrokozmosz is. Csodálatos, egyéni világot alkotott, melyben immár kevésbé kellett külső hatalmakkal kompromisszumokat kötnie. Az alternatív gondolkozásra érzékeny emberek körében Zoli megtalálta azt a közeget, mely leginkább megértette világlátását… Ezekben a művekben 100%-ban ő tükröződik, sok-sok ember számára sugároznak ezek a pici tárgyak…

Kovács Csaba építész
Zoli barátja