építészet : környezet : innováció

Levitáció, avagy adalékok a lebegés természetrajzához - a győri Mobilis Interaktív Kiállítási Központról

Bujnovszky Tamás Mobilisról készített képei már bejárták a hazai és nemzetközi építészeti sajtót, sokan személyesen is meglátogatták, sőt, az intézmény már javában szervezi programjait. Itt és most Klobusovszki Péter építész kiváló elemző írását olvashatjuk, építészeti referenciahálózatba helyezve a Nagy Iván által vezetett mesteriskolás csapat - Görbicz Máté, Kund Iván Patrik, Szabó Dávid - munkáját.


Miért megy mindenki Győrbe? - teszi fel a kérdést a várost hirdető turisztikai óriásplakáton egy amolyan minden apuka álma kissrác elkerekedett szemekkel. Eggyel több ok van, hogy a számtalan izgalmas látnivalót kínáló Rába-parti városba látogassunk. Átadtak ugyanis egy új intézményt és az azt befogadó épületet a Széchenyi István Egyetem campusán. A Győr Megyei Jogú Város Önkormányzata által megvalósított új tudományközpont (science center) olyan közművelődési intézményként jött létre, mely közérthető és interaktív módon mutatja be a város felsőoktatásához és gazdaságához szorosan kötődő tudományterületeket. A központ a természettudományi ismeretterjesztésen túl majd minden korosztálynak tartalmas kikapcsolódási lehetőséget kínál, nem titkolt célja, hogy felkeltse a fiatalabbak érdeklődését a reáliák iránt, a pályaválasztókat pedig a műszaki felsőoktatás irányába orientálja. A győri tudományközpont létrehozásának gondolata nem egyedülálló az országban, hiszen az eredeti elképzelésnek megfelelően öt ehhez hasonló partnerintézmény jött volna létre Miskolcon, Debrecenben, Szegeden, Székesfehérváron és Veszprémben, a helyi ipari és felsőoktatási lehetőségekre és specifikumokra támaszkodva. Ezek közül a győrin kívül jelenleg a szegedi központ van a megvalósítás fázisában.

 

 

Mobilis Interaktív Kiállítási Központ, tervezők: Görbicz Máté, Kund Iván Patrik, Nagy Iván, Szabó Dávid


A térség iparában hosszú idő óta meghatározó szerepet tölt be a járműgyártás a Rába Magyar Vagon- és Gépgyár üzemei és - rendszerváltozást követően - az újonnan megjelenő multinacionális vállalatok (Audi, Opel), és az őket kiszolgáló kisebb beszállítók révén. Ettől nem függetlenül a Széchenyi István Egyetem és elődje, a Távközlési Műszaki Főiskola curriculumában is jelentékeny szerepet töltöttek és töltenek be a közlekedéssel és a gépjárműiparral összefüggő műszaki ismeretek. Az egyetem szoros együttműködést folytat a térség meghatározó ipari résztvevőivel, a várossal közös érdekeit felismerve a megvalósításhoz a campus észak-nyugati peremén fekvő még beépítetlen területet biztosított a központ elhelyezéséhez. Nem a legszerencsésebb az együttes leghátsó, a város felőli megközelítéssel éppen ellentétes oldalán fekvő parcelláját kijelölni egy olyan funkcióra, mely leginkább a külsős látogatók érdeklődésére számíthat. Ám a sűrűn beépült - nemrég új főépülettel és könyvtárral kiegészült - győri campus területén már csak a kertvárossal érintkező észak-keleti részen adódott volna még hely, de ettől biztosan jobb választás védettsége okán az a telek, amelyre végül az országos pályázatot kiírták. Ezt Görbicz Máté, Kund Iván Patrik és Szabó Dávid mesteriskolások és mesterük, Nagy Iván nyerte. Ezt követően az engedélyezési és kiviteli terveket is közösen készítették az Építész Stúdióban.

Az egyetemi épületeket körülfogó feltáró út, a Mosoni-Duna holtágától elválasztó gát és a szomszédos kertvárosi beépítés keretezi a szabálytalan négyszög alakú területet. E határokon túl három karakteresen eltérő szomszédságot találunk: míg délre az egyetem tömbjeit lezáró, a campus derékszögű telepítési rendszerébe illeszkedő sportcsarnok áll, északon a családi házak hátsókertjeit látjuk, nyugatra a gáton túl vízfelületekkel szabdalt festői Püspökerdő látványa bontakozik ki a parton álló hatalmas fák koronája mögött. Az épület e három világ felé ugyanolyan arccal fordul. A legömbölyített ívháromszög alaprajzi forma a telepítési lehetőségeket meghatározó szerkesztővonalak közé feszül be. Ez adja meg annak a vízszintesen három sávra tagolódó íves hártya kontúrját, mely meghatározza a főtömeget: alul egy födémvastagságú, felül egy emeletmagas vakolt sáv, közte pedig szalagablak, mely fűrészfogasan követi le az ívet. Ha a campus felől érkezünk a tetőterasz felépítménye távolról is tisztán kivehető, azonban az, hogy az egész épület lábakon áll és lebeg, csak közvetlen közelről tudatosul a szemlélőben. Ennek az az oka, hogy a magasabban fekvő gát és feltáró úthoz képest a terület majdnem egy fél szintet visszasüllyed. Az épület négyzet alakú magja, mely le- és fölfelé is kibújik a laza kézmozdulattal köré rajzolt hártya mögül a campus szigorú derékszögű szerkesztési rendszerébe illeszkedik annak ellenére, hogy ez csak a rajzokon érzékelhető fontos kapcsolatot jelöl az épület és a beépítés közt. Az épület alatt körben fedett autóparkolók jönnek létre, felette pedig tetőterasz alakul ki hasáb alakú felépítménnyel, mely a gépészeti funkciókon túl a központ logóját is hordja. Hofer Miklós tanulmányi épülete vertikális hangsúlyai folytán máig megőrizte központi szerepét az együttesen belül. Az új kiegészítések kompozíciós szerepe az, hogy elvégezzék ennek a környező tájban történő feloldását. Horizontális dinamikájával az új épület szépen illeszkedik ebbe a vonulatba.

A belső teret a külsőben is megjelenő, négyzet alakú mag határozza meg, mely az előcsarnokba lépve közvetlenül előttünk áll mint az emeleti kiállítótér földszintre lógó nyúlványa. A dupla belmagasságú térbe hatalmas kivágáson át látunk be, mely csak ebből az irányból nyílik meg. A földszinten a középponti négyzet és a homlokzati hártya közé zárva az előcsarnokon túl kiszolgáló funkciók helyezkednek el. Jobbra indulva két részre osztható konferenciatermet és ennek előtereként is működő ideiglenes kiállítóteret találunk, a bal oldalon számítógéplabort és a toaletteket, a bejárattal átellenes oldalon pedig az adminisztrációt. A szellős előcsarnokban információs pult, ajándékbolt, büfé és ruhatár kapott helyet. A terek differenciálásában a színek fontos szerepet játszanak. A kiállítóterek falfelületei mind belül, mind az előcsarnok irányában fehérek, az összes többi kiegészítő elem, legyen akár bútor akár lépcsőház, vagy mozgatható térelválasztó fal - karakteres, egymástól is határozottan elkülönülő színt kapott. Az épület mind belső, mind külső világára jellemző egyfajta ipari jellegű nyerseség, amit belül a világosszürke színű – metróból is ismert - gombos gumipadló, valamint az álmennyezetnek használt szerkezetek - a földszinten terpesztett lemez, az emeleten pedig a nyitott lamellák - képviselnek.

Az előcsarnokból a kiállítótérbe jutva az átriumban találjuk magunkat, melyhez három oldalról a felső szint terei galériaként kapcsolódnak, a negyediken pedig a lépcsőház tömbjének nagy kitekintő nyílással perforált fala áll. A dobozba zárt lépcső elkülönül mindkét tértartománytól, meglepő módon nem arra szolgál, hogy térbeli eszközként összefűzze az átriumot és a galériát, hanem pusztán a le- és felközlekedésre korlátozza szerepét, bútorszerűen működik, mely bármikor kihúzható az épületből. Ennek részben funkcionális oka van. A földszinten két irányban megnyitott lépcsőháznak összeköttetést kell biztosítania a konferenciatermek és a tetőterasz közt akkor is, ha a kiállítótér nem üzemel. Az emeleten - kilépve a lépcsőházból - üvegfallal elválasztott kreatív foglalkoztatót és látványlabort találunk. A galéria többi része viszont összefüggő térfolyamként áramlik az átrium körül. A kiállítótér emeleti és földszinti része is ismeretátadást szolgáló, demonstrációs eszközökkel van berendezve. A központi térből szemlátomást hiányzik egy olyan térbeli installáció, mely képes az épület leghangsúlyosabb helyén lévő magasabb teret is belakni.

Nem volt felfedezhető sem tematikus, sem funkcionális különbség a két kiállítótér használata közt. Annál inkább szembeötlő ez, ha a két tér fizikai tulajdonságait vizsgáljuk. A középponti négyzet fölött a megemelt mennyezet egyik irányban párhuzamos gerendákkal csíkokra szabdalódik fel, ipari jellegű felülvilágítóin keresztül ömlik a fény a térbe. A galéria szintjéhez képest a padló lesüllyed, a mennyezet pedig a felülvilágító miatt fölemelkedik. Az épület középpontjában egy határozott vertikális tengely alakul ki, mely átdöfi a galéria horizontális lepényét. Ezt a hatást csak erősíti, hogy a döntően természetes fénnyel megvilágított középpont világos, a galéria terei pedig a falakhoz közeledve egyre sötétebbek. Ezt még erősíti a felülvilágító gerendáinak irányára merőleges osztású nyitott álmennyezeti lamellák és a felette lévő tér fekete színe.

A vertikális és horizontális tértartomány metsződése az épület legizgalmasabb része. Az átrium vasbeton falait a galériaszinten a középpontra mutató falpengék váltják fel. Ha eddig még nem tűnt volna föl, akkor ezen a ponton mindenképpen tudatosítanunk szükséges, hogy egy centrális térszervezésű épülettel van dolgunk! Az alsó két födémet az épület peremén alátámasztó kör alakú oszlopok a legfelső szinten már nem folytatódnak. A fölső födémet az alatta lévő konzolos peremére ültetett külső falhártya tartja. A tartószerkezet utolsó szinten történő átalakulásának mindenképpen jelentősége van, többféle szempontból is.

Mobilis Interaktív Kiállítási Központ, tervezők: Görbicz Máté, Kund Iván Patrik, Nagy Iván, Szabó Dávid, fotó: Bujnovszky Tamás


A projekt munkaneve legelőször Agóra PóLUS Győr, majd Autopolis volt, a megvalósítást követően pedig a szintén nem túl szerencsés MOBILIS-ra változott; a járművekre, a közlekedésre, tágabb értelemben pedig a mozgásra, a mobilitásra utalva. Az archaizáló latin elnevezés különösnek hat, mert a kor legmodernebb járműipari vívmányait bemutató központhoz tartozik. Ugyanakkor ezt a kifejezést a magyar köznapi nyelvben is használjuk részben azonos jelentéssel; hasonlóan a latin nyelvhez, jelzőként. A zavarodottságot az okozza, hogy az intézménynév egy magányos jelző, mely alany után kiált.

Mi az, ami mozog tehát? Mozognak az autók, hacsak éppen nem állnak, de mozog a világ is körülöttünk. Inkább változást kellene mondanunk, ha a műszaki tudományokra gondolunk, melyek hihetetlen dinamikus fejlődésen mentek keresztül az utóbbi néhány évtizedben. Nem is beszélve a motorizált közlekedési eszközök gyártásának kezdeteitől napjainkig tartó folyamatról, mely a járművek, és általában a közlekedés folyamatos gyorsulását és világméretű elterjedését eredményezte. A nagy sebességgel mozgó járműben ülve megváltozik az érzékelés módja, az elmúlt száz évben újfajta esztétikai látásmód jött létre, mely legelőször a futuristák vásznain jelent meg, melyek a „szüntelenül és vadul a győzelmes tudomány által átalakított hétköznapi életet dicsőíteni és visszaadni" voltak hivatottak, fölhasználva a fény optikai illuzionizmusának minden lehetőségét.

Ellenben épületeink és városaink néhány kivételes esettől eltekintve stabilan a földön állnak, nem mozognak, gyorsulásra pedig végképp képtelenek. Ez mindenesetre nem riasztotta el a modern építészet radikálisabb képviselőit, hogy a technológiai fejlődés gépi esztétikájának konzekvenciáit levonják, és az építészetre alkalmazzák. A leghíresebb ezek közül Le Corbusier volt, aki a járműveket, legfőképpen a repülőgépet, hajót és a gépkocsit tekintette mintának az építészet, mindenekelőtt lakóépületek létrehozásához. Ez azonban elsősorban nem a formai jegyek átvételét jelentette, hanem a tömegtermelés során szabványosítható és tökéletesíthető elemkészletet. A fennmaradt fotókon az autók gyakran szerepelnek villáival kompozícióba állítva, hogy mű és minta összehasonlíthatóvá váljon, a kor szellemének megfelelően bizonyítandó épület és gép azonos esztétikai minőségét.

A Mobilis épülete nem csak hangsúlyozottan ipari jellegű megjelenésével kapcsolódik a fenti gondolatokhoz, hanem mintha képletszerű megvalósulása lenne a Corbusier 1926-27-ben definíciószerűen megalkotott öt pontjának: az épület lábakra állítása, tetőkert, a vázszerkezet által lehetővé tett szabad alaprajz, illetve a szabad homlokzatalakítás, valamint a fal teljes hosszában alkalmazott szalagablak. Ha kívülről újra szemügyre vesszük az épületet, a stílusjegyek kétségtelenül hasonlóságot mutatnak Corbusier korai purista korszakában született művekkel is.

Villa Rotonda, Villa Savoye


Vegyük például a Villa Savoye-t, és hasonlítsuk össze épületünkkel. Az eltérő funkció és a topográfiai különbségek ellenére a külső jegyek tekintetében sok hasonlóság mutatkozik. Mindkét esetben megtaláljuk a tetőteraszt, földszinten az íves felületet leíró üvegfalakat, a lebegő épülettömeget és az abból lefelé kibújó kör alakú oszlopokat. Ennek ellenére a két épület teljesen eltérően viselkedik. Corbusier épületének klasszicizáló jellegére maga az alkotó hívta föl a figyelmet, melyet aztán Colin Rowe erősített meg, kimutatva többek közt a Villa Savoye és a Villa Rotonda szerkesztésmódjának rokonságát. Corbusier műve Palladio épületéhez hasonlóan szimmetrikus főhomlokzatával - a fás liget által körbekerített tisztáson - statikus benyomást kelt. A belső térrendszerben az épület szimmetriatengelyébe helyezett, a földszinttől a tetőteraszig emelkedő rámpa hivatott arra, hogy leginkább elősegítse a tér áramlását, a rajta fölkapaszkodóknak az egymás után feltárulkozó változatos látványok sorozatából felépülő élményt nyújtva, ezzel is kifejezésre juttatva a kor dinamizmusát. Az épület középpontja körül forgó alaprajzi elemek kompozíciója, a rámpa egy vonalra szervezett, ám szintén a középpont körüli emelkedése a villa rejtett centralitását jelzik. A külső tehát statikus, a belső tér pedig dinamikus.


Villa Savoye alaprajzok

Villa Savoye rámpa


Győrben ez éppen fordítva van. Az elliptikusnak tűnő ívek bizonytalanná teszik a forma érzékelését, ha nem ismerjük az alaprajzot, meghatározhatatlanná teszik az ívháromszög alaprajzi kontúrra felhúzott hasáb formát. A háromszög csúcsainak közelében erőteljesebbé válik a forma dinamikája, nekilendül, majd az oldalak mentén visszacsendesedik. Ezt a mozgást erősítik a fűrészfogasan beépített nyílászárók is, melyek az óramutató járásával megegyező irányban pörgetik a tömeget. A külső térforma saját tengelye körül forog.

A kiállítótér belső terét pedig ezzel ellentétben statikusnak találjuk. Fenn a galériaszinten állva figyelmünket óhatatlanul a világosabb középponti rész felé irányítjuk, az íves palást egyáltalán nem jelenik meg domináns elemként, furcsamód az a forgató hatás sem érvényesül, melyet kívülről érzékelhettünk. Ellenben nagyon erőteljesen jelen van a térben az átrium körüli pillérsor, melynek klasszicizáló jellege tagadhatatlan. Tartószerkezeti szempontból nincs szükség ilyen sűrű alátámasztásra, ennek más oka lehet. Például, hogy a középpont felé elforduló pengék hangsúlyosabban megjelöljék az átriumot. Kell, hogy legyen valami, amibe beleütközhet a szem! Egy ritkább elrendezés esetén az átrium terén zavartalanabbul keresztültekinthetnénk. Ha bárhonnan a galériáról a négyzet középpontja felé nézünk, a legközelebb álló oszlop mindig élben látszik, itt mindig kedvezőbb az átlátás, a peremek felé haladva az elforduló oszlopok miatt növekszik a kitakart felületek nagysága. A pillérek transzparens rétegei a megmutatás és az elfedés közt oszcillálnak, a nézőponttól függően hol kisebb, hol nagyobb átlátást biztosítanak a szemben lévő oldalra.


Villa Savoye belső


A kiállítótér a nagy felülvilágítót leszámítva teljesen zár a külvilág felé, a földszinti terek az átrium körül az üvegfalon keresztül pedig megnyílnak. Ez fontos alapvetése a tervnek. Azonban a kiállítóterek zárt felső sávja és földszinti szerelt - hol ablakot, hol ajtókat, hol burkolatot magába integráló - fűrészfogas sáv a bejáratok és a kis terasz visszaugrása ellenére is felületi hártyaként működik, és zárja az épület tömegét kívülről. A Villa Savoye emeleti tereinek majdnem egyharmada terasz, a belsőhöz hasonlóan emelet-magas fal keretezi, melyet nem ablakok, hanem üres nyílások szabdalnak. Az emelet egy felülről nyitott, kívülről álcázott üreges test. A felső tetőteraszon lévő építmények is tereket formálnak ellentétben Győrrel, ahol a tetőteraszt alkotó elemek zárt tömbök. Ezért a villa térszerűen, a Mobilis pedig tömegszerűen viselkedik.

Mobilis rámpa - fotó: Klobusovszki Péter


Poissyban az első emelet látszik ellebegni az íves üvegfallal határolt - többek közt a garázst is magában rejtő - földszinttől, addig Győrben a földszint is lebeg a szabadtéri gépkocsi tárolók és a kiszolgáló funkciókat rejtő alagsor zárt tömbje felett. Ez utóbbi esetben az épület földtől való elszakítottságát csak erősíti, hogy a bejárathoz felvezető lépcső tömbjéből kilógó, az ajtóig vezető lemez oldalfelülete műkő, míg a homlokzaton is jól látható földszinti födém széle, melyhez kapcsolódik, vakolt. A földhöz kötött és az ellebegő részek anyaghasználata markánsan különválik.

Ez az elszakadás még drámaibb formát ölt a gazdasági feltöltést szolgáló betonrámpa estében, ahol platós gépkocsikkal történő rakodás miatt szükség sincs arra, hogy ez a két elem találkozzék a térben. Corbusier nem volt ennyire következetes, a villa kevésbé ismert hátsó homlokzatán a földszinti és az emeleti részek majdnem egy síkba kerülnek. A fölső kilógó homlokzat éppen hogy rátakar az alsóra, de mivel az alsó homlokzati felület hasonlóan a fölötte lévőhöz fehérre vakolt és nem zöldre színezett, mint a földszint csatlakozó felületei, ezért az inkább az emeleti felülethez látszik kapcsolódni.

Villa Savoye hátsó homlokzat


Érdekes, hogy Győrben a szalagablak-koncepció sokkal következetesebben valósul meg, mint Corbusier épületénél, ahol folytonosságát minduntalan megszakítja a rajta keresztülhaladó tartószerkezet, mely a homlokzat síkjába kerül. Győrben az oszlopok visszahúzódnak és az ablak zavartalanul körbeérhet a házon. Ez persze egy másik szakadást eredményez, mely az épület homlokzati felületét érinti. A szalagablak sávja egy összekötőelemmé válik a földszinti födém és az emelet vakolt felületei közt; mint egy zipzár, bármikor eltávolítható, ha ez bekövetkezik, amire senki sem számított, máris kész a baj! Az épület fölső része is képes elemelkedni a földszinti födémtől!

Ez a virtuális emelkedés azonban lassúnak tűnik, semmi esetre sem a hajdan forradalmi hévvel a jövő felé rohanó modern architektúra sebessége, inkább egy nagy testű - levegőben vagy vízben lebegő - közlekedési eszközé vagy élőlényé, melynek mozgása olyan elenyésző, hogy elbizonytalanodunk: egyáltalán bekövetkezik-e!? A hatás azokhoz az emberi érzékelés hibáit kihasználó trükkös ábrákhoz hasonlatos, melyeken egyébként statikus geometriai alakzatokat mozogni látunk.

A győri épület ezen lebegése sokszínű, gazdag képek együttesét hívja elő. Előttem leginkább egy gépi alkotóelemekből és élő szövetekből összeépített lény jelenik meg, mely egy léghajó és egy medúza keresztezéséből született. A forma organikus jellege a vékony külső hártya dinamizmusának köszönhető, melyet csak fokoz a pontosan szinte kivitelezhetetlen íves vakolatfelület egyenetlensége. Napsütésben mindig van olyan homlokzatszakasz, mely a súrlófény miatt szilárd falfelületből finoman mozgó hártyává változik, mint egy nem teljesen feszesre fújt szél fodrozta hőlégballon, vagy egy medúza érintésre finoman összehúzódó teste.

A belsőben az átriumot körülvevő emeleti pillérek elnyújtott alaprajzi arányainak következménye a szalagszerű megjelenésük, középpont felé fordulásuknak pedig a finom mozgás. Emiatt úgy tűnik, mintha e szalagok felülről csüngnének alá, és nem tartószerkezeti elemként hordanák a négyzet súlyát. Ha a szalagokat a földszinti átriummal együtt nézzük, egy léghajó lebegő kosarát látjuk, ha nélküle, akkor pedig egy medúza térben úszó csápjait. A Mobilis föntebb elemzett biomechanikus karaktere az egyik izgalmas aspektusa az épületnek. A mechanika és a biológia összekapcsolása az ezredvégi tudomány kiemelt területei közé tartozik, semmi meglepőt nem kell látnunk tehát abban, hogy ez a probléma az építészeket is foglalkoztatja, akár úgy, mint a formaképzést inspiráló eszköz, akár az épület működését a szó szoros értelmében érintő folyamatok. Ha másik két, térben és időben közeli példával kellene előállni, a Maribori Művészeti Galériára kiírt pályázat első díjas tervét és az UNStudio Mercedes-Benz Múzeumát említhetnénk, mely utóbbi tematikájában is jól kapcsolható ide - különösen, hogy az alkotók is szerepeltetik a tervezést inspiráló előképeik közt.

Az utóbbi évtized autómárka-marketing építészeti példái közül kiemelkedően sikeres épület alaprajza a brand jelvényének – mint szemantikai toposznak - átformálásából született. Az üreges motorblokk-szerű tömb külső formája és belső terei is a mozgás dinamikájának megdermedt mementói, legyen ez akár a motor belsejében végbemenő mozgás, vagy akár a látogatóvezetés koreográfiája, mely egy kettős, többszörösen összeszövődő spirális útvonalon halad - a központi átriumot kerülgetve - a kiállítótereken keresztül. Organikus karaktere pedig az íves rámpák és a homlokzati síkok örvénylő egymásba fonódó mozgásából adódik, mely külső és belső közt - legalábbis a mozgás imitációja tekintetében - nem tesz különbséget.

A Mobilis honlapján böngészve gitárpengetőhöz és a Wankel-motor dugattyújához hasonlítják az épület alaprajzi formáját. Az alkotó persze jogosan tiltakozik az ehhez hasonló leegyszerűsítő értelmezések ellen. Kétségtelenek a formai hasonlóságok, ám ha a Wankel-motornál maradunk és nem a formára, hanem a látogatók átrium körüli útvonalára gondolunk, mint a stuttgarti épület esetében, rögtön más síkon találunk rokonságot a két dolog közt. Ugyanis a motor belsejébe juttatott, majd felrobbanó gázelegy a tengely körül forgó ívháromszög alakú dugattyút forgatja, majd egy teljes fordulatot követően közel a belépési helyhez eltávozik a motortérből. Egy kis absztrakciós készséggel a dugattyút négyszögessé fabrikáljuk, a motortér burkolata pedig ívháromszög alakú öntvénnyé alakul. Rögzítjük a tengelyt középen, és az ívháromszög köpeny pedig vadul pörögni kezd. Lehetséges persze, hogy a fönti megközelítések merészek és távol állnak az alkotók szándékaitól, ami nem kell, hogy elijesszen minket, hiszen ezek a legrosszabb esetben is a forma gazdagságának és az értelmezők élénk fantáziájának bizonyítékai.

Az emberi testek és egyéb tárgyak lebegtetésének gyakorlata hosszú múltra tekint vissza. Művelésében jógik, varázslók, szent emberek és sámánok jártak élen. A levitáció a transzcendens világgal való kapcsolatteremtés, a szent extázis vagy a szemfényvesztés készségének külső megjelenési formája volt. A normalitás keretei közt elképzelhetetlen jelenség egy másik világ létezésének bizonyítékává vált. A levegőben tartózkodás, a gravitáció leküzdése, a földtől való függetlenedés egyben a világtól a maga teljességében való elszakadást, és egy új univerzumba való belépést is jelentett. Az építészeti avantgárd profán világa számára a lebegés a történelemmel, a hagyományokkal való szakítás szimbolikus aktusává vált, de alapvetően mindennel, ami nehézkes és földhöz kötött volt. A levegő olyan helynek tűnt, ami alkalmas a modernizmus utópiájának felépítéséhez, leginkább azáltal, hogy térben elhatárolódott az addig belakott világ esetlegességeitől. Az utópiák jellegzetes tulajdonsága, hogy a megvalósításukat olyan gyakorlati akadályok nehezítik, melyek a hétköznapiság keretei között egyébként föl sem merülnek, s melyek megoldására sajnálatos módon esély sem nagyon mutatkozik. Itt van például rögtön az emberi természet, mely a madarakkal ellentétben nem érzi jól magát a szédítő magasságokban, és a föld óvó közelségére vágyik. De elővehetjük újra Corbusier elképzelését az épületek lábakra állításáról, melynek egyik célja éppen az volt, hogy megőrizze az alatta elterülő táj folytonosságát. Megvalósult épületei esetében ez csupán a vizuális kapcsolat megőrzésére korlátozódik, a növényzeti elemek folytonosságára már nem. Corbusier nem volt híján a gyakorlati érzéknek, és belátó volt a növények árnyéktűrő képességével szemben. Az utópiák korának elmúltával a lebegés rendszeresen visszatérő motívum maradt a kortárs és a huszadik század második felének építészetében. Hol üres formaként, hol új jelentésekkel telítődve.

 

Mobilis Interaktív Kiállítási Központ, tervezők: Görbicz Máté, Kund Iván Patrik, Nagy Iván, Szabó Dávid, fotó: Bujnovszky Tamás


A lábakra állított épület érzéketlen az alatta hullámzó táj esetlegességeivel szemben, hiszen éppen az a célja, hogy a formát függetlenítse ettől. Győrben ez éppen fordítva történik. A forma a topográfia érzékelésének eszközévé válik. A megközelítő út és a gát közé visszasüllyedő lapály a beépítés peremén másodlagos jelentőségű terület, ahol parkolóhelyek és a gazdasági feltöltés bújik meg az épület árnyékában. A főbejárat alá az út felől becsavarodó támfal és a fokozatosan visszasüllyedő tereplépcsők íves rendszere érzékeny térhatároló elemet képez a campus irányába. Itt, és csakis itt - a topográfia töréspontján, ahol legmagasabbra nő a támfal - képzelhető el a táj és lebegő test találkozása. A fölső tömeg dinamizmusából pedig az épület közvetlen környezetének topográfiáját, a táj történetét közvetlen módon alakító folyó örvénylő munkálkodása is kiolvasható. A levitáció szó a latin levitas-ból ered, ami „könnyedséget” jelent. Ez a kifejezés pontosan írja le az épület egészének szellemiségét.

Klobusovszki Péter


 A Mobilis tervlapok letölthetők pdf-ben ezen a linken>>>

Képek forrása:

1. képpár: Villa Rotonda, Villa Savoye
2. képpár: Villa Savoye alaprajzok
3. képpár: Villa Savoye rámpa, Villa Savoye rámpa 2
4. képpár:  mobilis rámpa, fotó: Klobusovszki Péter
5. képpár: Villa Savoye hátsó homlokzat, Villa Savoye

publikációk:

videók:

 

 

 

5 vélemény | vélemény írásához jelentkezzen be »