építészet : környezet : innováció

Ligeti néprajz - beáldozzuk a világörökségi címet?

Nemrég megindult a Néprajzi Múzeum gödrének alapásása az egykori Felvonulási téren, miközben Budapestre látogatott az ICOMOS missziója, hogy jelentést készítsen a budapesti világörökség területén zajló, aggodalomra okot adó fejlesztésekről. Véleménycikk Bardóczi Sándor tollából.

A Liget Budapest programnak jócskán vannak nem szerethető elemei. Ki lehet mondani, hogy a nagy nemzetközi építészeti tervpályázati etapban alig született olyan munka, ami bármennyire is reflektálni próbált volna a Városligetre, s valóban meg is értett volna valamit abból, amit ez a hely közvetít. 2015 áprilisában Pásztor Erika Katalina így írt erről egy facebook bejegyzésben:

Nem értem, hogy erre a nagy nemzetközi építészeti pályázatra miért volt szükség. Az eredményekben nem látom azt a különleges építészeti minőséget (vagy nagy durranást), ami miatt beindul Budapesten is a sokak által oly sokat citált Bilbao-effekt. Nagy neveket hívtak meg, óriási felhajtás volt, ami nekünk - bentről kifelé nézve - valóban nagy esemény volt, de vajon fordítva, kintről befelé nézve is az volt? Kérdeztem Japánban élő, építészettel és designnal foglalkozó ismerőseimet, hogy Fujimoto győzelmének volt-e ott visszhangja? Á, semmi, mondták. Ha a Hyde parkba tervezett múzeum épületére kiírt pályázatot nyerte volna meg, akkor az biztosan átlépte volna az ingerküszöböt - s nevettek. Ha a globális szakmai áramlás tereit nézem, valahogy úgy érzékelem, hogy a Liget Budapest projekt valami olyasmi lehet, mintha a zömében budapesti lakosú építész társadalom legjavából meghívtak volna kilenc irodát egy távoli falu művelődési házának tervezésére akkor, amikor mind dögig vannak ilyen-olyan felkérésekkel. Nem utasítják vissza a meghívást, de nem is pörgetik fel magukat ezerrel.

A Néprajzi a mérlegen

Azért fontos ez a bejegyzés, mert többek között a Néprajzi Múzeumra is igaz, hogy az első pályázati fordulóban még egy középszerű eredmény született. A helyszín megváltoztatásával és az új meghívásos pályázattal viszont egy magyar iroda, a Napur került helyzetbe, s megszületett az a betonból felhajló koncepció (néprajzi nevén félcső) amely a Városliget történeti bejáratáról tényleg gondolt valamit, nem csak úgy odatette magát, mint egy ’alien’ a nyolcadik utasban. Azt lehet ebből leszűrni, hogy hiába a világhírű tervezőirodák tűzijátékszerű jelenléte, a hely ismerete, történeti rétegeinek megértése nélkül valamit valahova jól lepottyantani lehetetlen. Ahhoz olyan mély kulturális ismeret kell, amit ez a futószalag nem képes kivárni. Megkockáztatom, hogy egy jóval kisebb léptékben a Napur által lefektetett beépítési elv ezen a helyszínen működne is. Ha az épület a betonon maradt volna, ha nem lenne ilyen behemót, ha nem kellett volna a 4.000 m2 kiállítótér mellé további 30.000 m2-t hozzágondolni, ha nem hízik egy vendéglátóhelyekben sűrű plázává, hanem a léptéket, mértéket megtartaná, akkor - úgy sejtem - sokkal gördülékenyebben átmehetett volna a szűrőn. De nem így lett, s ez már a megbízó felelőssége is. Itt is kitűnik, hogy nem volt túl szerencsés a Városliget Zrt. projektcéget a piacról a válság következtében a közszférába menekülő ingatlanfejlesztőkkel teletömni, mert ők csak ezt az eredményt tudják produkálni. Ezt bizonyítja az a szánalmas erőlködés is, ahogyan befizetős nemzetközi ingatlan expókon kísérelnek meg díjakat begyűjteni egy olyan projekthez, amit a budapestiek 3/4-e a kommunikációra elköltött közpénzszázmilliók után is vállalhatatlannak tart.

Az épület a terv fejlődése során nemhogy zsugorodott, de inkább alaposan meghízott. Mintha az a családi- és élményközpont, amit a projektgazdák 3 éve még a Királydomb alatt kívántak megvalósítani ide teleportálódott volna át. És ennek a hízásnak számos mellékhatása lett. Múlt év nyarán körbeárkoltak 4 db 100 év körüli fát (amelyek nyilván nem a betonon állnak) azzal a céllal, hogy majd átültetik őket. Kell a hely a múzeumnak, amely ugyebár a harsogó propaganda szerint csak a korábban is burkolt területre épül. További 6-8 fa van veszélyben, ezek sem aprók, s akad közöttük történeti fa is, csak az már olyan méretű, hogy meg sem kísérlik nála e drága eutanáziát. Aki egyáltalán nem ért a faátültetésekhez, talán annak is megjelennek a kérdőjelek a homlokán egy százéves fa esetében, aki meg ért hozzá, az egyenesen azt mondja: ez a legdrágább módja egy koros fa kivágásának. Remekül lehet vele mutatni kifelé a park iránti elkötelezettséget, de minden szakmaiságot nélkülöz ilyen koros fákhoz hozzányúlni. A fák a történeti Rondó részei, maguk is történeti státuszt élveznek, a fakataszter megtartandónak, védendőnek jelöli őket, csakúgy, mint a kerttörténeti tudományos dokumentáció. A jelek szerint ez a projektgazdákat a legkevésbé sem érdekli. Ahogyan az sem, hogy az épület méretei lehetetlenné teszik, hogy valaha is visszanyerje az eredeti formáját ez a 200 éve lerajzolt, 1953-ig, a Felvonulási tér kommunista-brutalista megjelenéséig meglévő kerttörténeti elem.

A részletes tervek „természetesen” nem nyilvánosak, a Városliget Zrt manipulált látványtervekkel kábít, aminek a műszaki tartalomról, sőt magukról a tömegarányokról sem mondanak semmi biztosat. Madárperspektíva, megváltoztatott növényzeti arányok, beerdősített Dózsa György út: a rábeszélőgép szokásos kellékei. Egy-egy korábbi tervfázisból szivárognak ki néha műszaki részletek. Az engedélyeztetési folyamat például ilyen szivárgási pont volt, ahol nem lehetett teljesen kontrol alatt tartani a közpénzből tervezett titkosságokat. Abból az anyagból származik ez az alaprajz is.

Részlet a Néprajzi nyilvánosságra került terveiből

Akárhányszor ránézek erre az alaprajzra mindig megdöbbent, ahogyan lazán nekiütközik a Rondó sétányrendszere a falnak, az épületnek pont azon a felhajló részén, ahol még bejárat sem tud lenni az épületbe. Ezen az alaprajzon teljesen idegen testként viselkedik ez az épület a történeti struktúrában. Két kultúra találkozik a határvonalon, amelyek mintha nem lennének beszélőviszonyban egymással, mindkettő a maga alaprajzát akarja a másikra erőltetni. Nem kérdés, melyik struktúra játssza itt a betolakodó szerepét, s miért jut erről 1953 az ember eszébe. Az alaprajzról ez a feszültség ordít vissza: amit megkezdett a Rákosi rendszer (szalámi taktika), arra teszi fel a pontot ez a jelenkori beépítés. Nincs arról szó tehát, hogy a történeti kertnek elsőbbsége van. Ezért is van az, hogy a kertművészeti alkotások a legsérülékenyebb örökségeink közé tartoznak, a Városligeten pedig keletkezése óta minden korszak erőszakot tett, mikor otthagyta rajta a kézjegyét.

Február elején a Magyar Néprajzi Társaság elnökét, Bodó Sándort rángatták a mikrofon elé, hogy bemondja: „A magyar terveknél zöldebb megoldás elképzelhetetlen, hiszen a koncepció lényege, hogy a hasznos területnek csaknem 60 százaléka a földfelszín alatt van, fönt pedig egy barokk kert fedi majd az épületkomplexumot”. Egy néprajztudósnak persze nem tiszte tudni, hogy milyen is egy barokk kert, de annak a kommunikációs gépezetnek, amely ezt a mondatot a szájába adta és sokszorosította, jó lenne legalább a főbb kertépítészeti stílusirányzatokkal tisztában lennie. Bár egy néprajztudós is gondolhatna valamit arról, hogy egy állítólagos barokk kertnek mi köze lehet a néprajzhoz. Ugyanúgy nem tiszte egy néprajztudósnak tudnia vagy elképzelnie a tervnél zöldebb megoldásokat, de a projektgazdáknak ez azért a feladatai közé tartozna. Mert ahogy menet közben kiderült a sokáig szintén elképzelhetetlen alternatív rozsdaövezeti rehabilitációkról, hogy azt mégis lehetséges meglépni mind az Építészeti, mind pedig a Közlekedési Múzeum esetében, tartok tőle, hogy igen sok szakember van még ebben az országban, akik mégiscsak el tudnak képzelni ennél sokkal zöldebb megoldást.

Egy eltitkolt látogatás

Még múlt év végén, december 15-én a Vigadóban került sor a Világörökség 2017 konferenciára, ahol alaposan vállon veregették egymást a hazai örökségvédelem (romjainak) szakemberei. Előadóként részt vett a tanácskozáson a Városliget Zrt képviseletében Sághi Attila, a Forster Központ egykori igazgatója, aki azt a 'tényt' igyekezett bizonygatni, hogy a Liget Budapest program mennyire 100%-ban tiszteletben tartja majd a világörökséget, s mennyire mindig is a 'város' jelleg dominált a Ligetben, ami 'soha sem volt klasszikus közpark' a Városliget Zrt munkatársainak hiányos történelmi ismeretei szerint. Ilyenkor persze állandóan előkerülnek a milleneumi kiállítás képei, mintha az azt megelőző 60 évben nem az épületeket alig tartalmazó tájképi kerti jelleg lett volna uralkodó, vagy az 1973-ban végre bekövetkezett rendezés során nem újra ez a parkjelleg kerekedett volna felül. Amikor ugyanis a Hungexpo távozott a Városligetből, a FŐKERT Baracka Katalin és Dr. Krizsán Zoltánné tervei alapján egy 27 hektárt érintő parkrehabilitációt hajtott végre. Akkor úgy tűnt, hogy ez egy első jelentős lépés a városligeti zöldfelületek visszahódításának irányába, amit a mostani hozzányúlás tovább fokozhatott volna. Sághi azonban a 'tények' feliratú látványterv fölött lamentált arról, mennyire nem lóg majd bele a Néprajzi Múzeum a Hősök tere látványába. Ehhez a látványtervezésben az elkendőzésre egyetemes kódként használt fákat telepítettek virtuálisan a Műcsarnok parkolójába.

Sághi Attila prezentációja a Világörökség 2017 konferencián

A konferenciát nem véletlenül hívták össze. Budapestnek ugyanis 1987 óta nem sikerült abszolválni azt a bonyolult feladatot, hogy jóváhagyott kezelési terve legyen a világörökségi területeknek. 2017-ben Krakkóban az Unesco Világörökségi Bizottsága ráadásul – udvarias angolba csomagolt diplomatikus nyelvezettel – de igen kemény kritikákat fogalmazott meg a budapesti világörökségi területen történő beruházásokról, s ekkor határozta el azt is, hogy egy ICOMOS missziót küld Budapestre. „Aggályunknak adunk okot amiatt, hogy a nagy fejlesztési projektek, melyeket a (világörökségi) területen belül, annak védőzónájában és távolabbi környékén terveznek, sértheti a terület egyetemes kimagasló értékeit.” – szerepel a krakkói állásfoglalásban, ami előre vetítette a misszió érkezését. Ugyanez a dokumentum szólította fel a Magyarországot arra, hogy fügessze fel a folyamatban lévő tervek engedélyezését a vizsgálat lezárultáig, amit persze a projektgazdák figyelmen kívül hagytak. A rendkívül bürokratikus nemzetközi szervezetben a tanácsadó misszió delegálása az első intő jel szokott lenni arra nézvést, hogy nem mennek jól a dolgok a világörökségi területen: legutóbb a zsidónegyedi bontások kapcsán járt itt ilyen delegáció. A kockán pedig nem kevesebb van, mint a világörökségi cím megőrzése. Nem csoda tehát, ha Fejérdy Tamás például a Városliget Zrt-vel azonos véleményen van a Liget projektről: szerintük a tervezett beruházásnak nincs komoly hatása a világörökségre. Ezekből a véleményekből és nyilatkozatokból viszont az világlik ki, hogy a világ első közparkjának tájképi kerti struktúrája a hazai örökségvédelem szempontjából abszolúte marginális kérdés, a kertörökség nem is igazi örökségi téma. Úgy tűnik, hogy az egész kormányzati és jórészt az örökségvédelmi hozzáállást is áthatja az a meggyőződés, hogy ez a park 1896-ban keletkezett „igazán”, holott valójában akkor ejtették rajta a legnagyobb sebet, ekkor vált a klasszicista tájképi kert egy ideiglenes kiállítás neobarokk körítésévé. Ekkor lett a társadalmi csoportok jogegyenlőségét hangsúlyozó, koordináló, mellérendelő alaprajzi struktúrából a természetet leigázó, szubordináló, alá- és fölérendelő szerkezet.

Beszédes az a csuklóztatás is, ahogyan a február elején megérkezett ICOMOS küldöttség és a civilek találkozóját kezelte a Miniszterelnökség Örökségvédelmi Szakállamtitkársága. Kezdődött azzal, hogy a regisztrációkat a találkozóra meglehetős kettős mércével kezelte, majd igyekezett a szervezetek által delegáltak számát redukálni. A hozzászólások idejét mintegy 5 percre minimalizálta és a találkozó előtti estén fél 8-kor kiküldött e-mailben változtatta meg a helyszínt és az időpontot, megüzenve azt is, hogy a korábbiakkal ellentétben sajnos vetítésre nem lesz lehetőség. Az egész eljárásból valami kínos zavar érződött, ami a "hogyan lehetne a legkisebb pontnak feltűntetni a nemzetközi delegáció szemében a problémákat" koncepció mentén szerveződött. Szakmai tanácskozáson én annyi rendőrrel, ijedt szemű civil ruhás biztonsági őrrel, megszeppent minisztériumi dolgozóval még nem találkoztam, mint ahány a Ludovika Campus kollégiumának környezetében február 8-án előfordult. Mintha legalábbis a davosi csúcsra érkeztem volna egy terrortámadás idején. A földszinti előadóban padlóig behúzott függönyök gátolták meg, hogy a borult és esős budapesti égboltról némi természetes fény is beszűrődjön a terembe. Mindaddig, amíg a civil előadók nem kérték meg a technikust, hogy húzza fel a rolót. A roló mögött az üvegablakon ugyanis a Ligetvédők vigyorogtak be a terembe a saját tábláikkal és egy József nádor jelmezes figura tisztelgett hozzá. A transzparens építészet nagy diadala volt ez pillanat. A miniszterelnökség munkatársainak kínos feszengése azt is elárulta: nem biztos, hogy az intenzív fény miatt voltak azok a redőnyök lehúzott állapotban. A misszió svájci és angol építész tagjai mindenesetre szívesen és nagy érdeklődéssel hallgatták a civil álláspontokat, amelyek a budai várban, a lágymányosi magasház, a rakpartok, a zsidónegyed és a Városliget témáját említették, sőt kimentek a Ligetvédőkkel is kezet fogni.

Felgördül a függöny

A konzultáción a hozzászólások legalább 70 %-a illette kritikával a Liget Budapest programot, általánosságban is kiemelt, hangsúlyos témája volt a találkozónak a Városliget ügye és sorsa. Azt persze, hogy mire jut majd a misszió csak később tudhatjuk meg, ha egyáltalán megtudjuk majd. Mert azt azért érdemes leszögezni, hogy a Városliget Zrt még a közérdekű adatigényléseknél is rendszeresen megtalálja a kibúvót, amivel indokolja a titkolózást, s ebben a bíróságokhoz irányító hivatali cinizmus is megjelenik. A Ligetvédők számos bírósági eljárást kezdeményeztek már ez ügyben, s az egyik ilyen hozta felszínre a Néprajzi engedélyeztetése körüli furcsa intermezzot is, ami egy pici belátást enged abba, miként zajlanak a dolgok akkor, amikor valaki a hivatalon belül megpróbál szakmai állásfoglalást megfogalmazni. A kulturális örökség védelméért felelős Miniszter a 2017. május 03-án kelt, KÖHÁT/KÖF/908/3/2017. számú véleményében ugyanis az alábbiakat kifogásolta: „A legfontosabb annak elkerülése lenne, hogy az új épülettömeg ránőjön Schickedanz Albert remekművére, a Műcsarnokra, amely a Dózsa György út mentén hosszan hátranyúló, alacsony tömbjével könnyen áldozatul eshet egy nálánál magasabb, szélesebb és erőteljesebb formálású építménynek. Ezért abszolút magasságát és szélességét úgy szükséges meghatározni, hogy sem a Hősök teréről, sem a Szépművészeti Múzeum lépcsőjének tetejéről ne legyen látható, amikor a járókelők a Műcsarnok irányába tekintenek. Ellenkező esetben a tervezett modern komplexum a Műcsarnok klasszikus architektúrájával együtt szükségképpen zavaros, és tekintettel a világörökségi helyszín közelségére, a világörökségi védelem szellemiségét sértő összhatást eredményezne. …Mivel az új épület kissé túlméretezett, szóba kerülhet kiterjedésének redukálása főként a magasság, de a szélesség tekintetében is…” Ezt a végzetes hibát (t.i. szakmai hozzállás) azonban a levelet követő egyeztető tárgyaláson már sikerült „kiküszöbölni”, hiszen a Minisztérium fenti véleményét a 2017. május 25-én kelt, KÖHÁT/KÖF/908/5/2017. számon kiadott levelében már megváltoztatta arra hivatkozva, hogy a Liget Budapest Zrt. ezeket a terveket tartja megvalósíthatónak. Ütős örökségvédelmi érvek ezek, nemde? Pláne, ha hozzátesszük, hogy az iratban A Liget Budapest Zrt. hitet tesz a világörökségi szempontokat figyelembe vétele mellett, a helyszín kiemelkedő egyetemes értékének tiszteletben tartásával. A szóhasználat nem véletlen: az UNESCO pont ezt kritizálta a Krakkói éves gyűlésén. Ha jól olvassuk tehát, akkor például a Rondó és a meglévő, határoló növényzetének megtartása nem tartozik eme kiemelkedő egyetemes értékek közé.

A Ligetvédők lufis épületkitűző akciója

Érdekes mellékszála ennek a történetnek, hogy a Ligetvédők, készülve az ICOMOS misszió látogatására egy lufit eresztettek fel 22 m magasra ott, ahol a tervezett Néprajzi magaspontja helyezkedne el. Majd a képbe fotorealisztikusan beszerkesztették az épülettömeget. A Sághi Attila által a Világörökség 2017 konferencián „tények” felirat alatt futó látványterv és e között a fotómontázs között zongorázni lehet a különbséget. Sajnálatosan a Városliget Zrt arra már kísérletet sem tett, hogy a 40 m magas Biodóm és a Hősök tere viszonyát további 'tényekkel' árnyalja. Osskó Judit, a MÉSZ képviseletében az ICOMOS misszió tagjainak éppen erről beszélt nagyon figyelemfelkeltő módon február 8-án.

Most vagyunk a válaszútnál

Közben az a nagyon furcsa helyzet állt elő, hogy a beruházás előkészítése során a kormányzat mára minden olyan épületet lebontott a Városligetből, amelynek nincs műemléki relevanciája és nem a parkba való. Így a milleneumi kiállítási korszak és az azt követő Hungexpo-éra akkor ideiglenesnek emelt maradványai is eltűntek végre a parkból, amelyeknek építészeti értékük csekély vagy egyáltalán nem volt. Elméletileg tehát fizikailag is előállt az a helyzet, hogy a Városligetet akár közparkként is megújíthatnánk, mint egyik legfontosabb klasszicista kertörökségünket az időközben elkészült tudományos kerttörténeti dokumentáció ajánlásai alapján. Mert, ha van egyetemes, kiemelhető, világörökségi címhez méltó örökségvédelmi érték a Ligetben, akkor a tájképi kert maga az.

A Városliget bontások után

A most gödörásás fázisába lépett Néprajzi Múzeummal a projektgazda azt sugallja: minden eldőlt, nincs itt semmi látnivaló, az einstand folyamatban van, a tájképi kert „fuit”. A Zene Háza, a Galéria és a csatolt populista historizálálások (Magyar Innováció Háza, Színház) viszont még szunnyadnak, bár titkon azt remélem: agonizálnak. Ám azt javaslom, hogy egy pillanatra emlékezzünk vissza a „nemzeti gödörre”. Annak az utóélete mutatja a kiutat a Néprajzi tekintetében is. A Városliget működéséhez ugyanis szükség van némi parkolókapacitásra, de messze nem arra P+R parkolókra, amit most számolnak fel.

A közvéleménykutatások alapján valami ilyesmit látnának szívesebben a budapestiek

A gödör tehát újra hasznosítható: alul mélygarázsként, felül pedig autómentes rendezvénytérként működhet. Van (még lehet) tehát jó megoldás arra, hogy a közpark közparkként újuljon meg az örökségvédelmi szempontok alapján, miközben lehetne újabb múzeumokat építeni a budapesti rozsdaövezetekben. A Városliget kertként történő teljes rehabilitációja ma 20 milliárd forintból megoldható épületek nélkül. Épületekkel viszont legalább 250 milliárdra rúgna a számla, s közben a Városliget elveszítené közpark jellegét. Érdemes magunknak feltenni a kérdést: megéri-e kockáztatni a budapesti világörökségi címet ezért a közutálatnak örvendő projektért? Vagy nem lenne-e jobb megnyomni végre az újratervezés gombot?

Bardóczi Sándor

 

 

 

vélemény írásához jelentkezzen be »