Mammonmutációk

Mújdricza Péter beszámolója a két évvel ezelőtti Építészeti Biennáléról. ...Velencében töltött hetem utolsó napján koromfekete felhővel a hátán jött az orkán az Adria felől, halomra döntve az Építészeti Biennálé Kertjének szabadtéri installációit.

A Velencei Építészeti Biennáléra az utóbbi évtizedben majd minden alkalommal ellátogattam – ugyan merre tart a világ építészete? – többnyire azzal az elhatározással, hogy benyomásaimról írásban is beszámolok, részint összegző okulás, részint a várható honorárium okán, az utazás, könyvek vásárlása és egyéb költségeimnek legalább egy szerény részét fedezendő. És bár a Maróti Géza által a 20. század elején tervezett magyar pavilonban látottak általában elégedettséggel, esetenként némi büszkeséggel töltöttek el, az egész kiállítás, annak hivatalos rangsorolása, díjazási hierarchiája oly mértékben tért el személyes meggyőződésemtől, hogy végül tökéletesen elkedvetlenedve, minek is tetézzem negatív megjegyzéseimmel a meglévő problémahalmazt, egyetlen sort sem írtam le. Pontosabban, az a – Hamvas Béla által is sugallt – konklúzió erősödött fel bennem, hogy bizony a szellemi kontraszelekció (az építészetben is) világjelenség. És lám idén, 2004. szeptember 12-e és november 7-e közt, sorrendben a 9. Velencei Építészeti Biennálén abban a meglepetésben részesültem, hogy a Metamorfózisok hívószóval megrendezett seregszemle értékelése a szívem közepébe talált. Miután szokásom szerint, először gyorsan végigfutottam az összes kiállításon, az azt követő kávéházazás közben eldöntendő, melyikben is mélyedjek el hosszasabban, beszédbe elegyedtem az egyik szervezővel, aki benyomásaim felől érdeklődött. – Nagyon igényesnek érzem a hollandokat precízen ökológiai alaposságukért, a finnek faépítészetének mértéktartó tisztaságát, az izraeliek tengerre terjeszkedő Neuland elképzeléseit. Ellentmondásaiban lenyűgözött a svájciak Globus Cassus koncepciója a világűrbe irányuló túlélési kiútról, mint a békés növekedés reményekre jogosító technikabarát alternatívájáról. Kellemes csalódásként ért Szerbia és Montenegró monumentalitásában is emberléptékű architektúrája – óvatoskodtam –, ám a legmélyebben az a kiállítás érintett meg, ahol semmiféle építészettel nem találkoztam: a belgák afrikai bemutatója. És őszintén leesett az állam, amikor felvilágosítottak, bizony ebben az évben ez a tárlat vitte el a nemzetek pavilonja kategóriájában az Arany Oroszlán díjat.

Mert mit is láthatott a nagyérdemű a belgák kiállítóterében?
Videó vetítések a településre érkező globális szemétről Kinshasa-Kongó folyóján, fraktálszerűen illékony, lustán változékony „utcaképekről", ahol bennszülött férfiak, nők és gyermekek a „térbútorok", esetleg valami rozoga-roncs négykerekű, fürtökben lógó utasaival. És embernagyságot meghaladó méretű portrék jelentek meg a kiállító felületeken tiszta tekintetű gyerekekről. Ugyanezek az arcok néznek ránk a színes felvételekkel tarka könyv lapjairól, melynek címe Kinshasa, Mesék a láthatatlan városról. Az arcok melletti kis életrajzokból értesülhettünk, hogy e 4-től 7 éves kicsik közt elvétve akadnak olyanok is, akik még nem öltek embert és nem ettek valamely agyonütött rokonuk húsából stb… Megtudhattuk, miért pont az árva gyerekek válnak a „város" démonaivá, gyilkos kis boszorkányokká, megtestesítvén Kinshasa embertelep pokoli „védőszentjét", a hasonnevű Kinshasa-sátánt. Mint egyesülnek a dollárt okádó mesebeli kígyóval és az így kihányt pénz mint öli meg néhány napon belül mindazokat, akik gyanútlanul elfogadják csereeszköz gyanánt. Mesét olvashattunk a világ végéről és a sátán globalizációjáról, a temetőkben kialakított túlélőterekről, ahol a felnőttek által démonizált és kitaszított gyermektársadalom a Krisztus utáni huszonegyedik századi embermivolt határait feszegeti. Ezzel egy időben jól öltözött, bennszülött, keresztény-fundamentalista papok naphosszat hirdetik Isten Igazságos Országát Kinshasa zsúfolásig telt sportstadionjában, ahol a hangulat Billy Graham tiszteletes monstre predikációira vagy valamely Amway-egyház tagtoborzó felhajtására hajaz.

Ám mielőtt bármiféle konklúziót levonnánk, nézzük, mi várt ránk a többi kiállítás helyszínén. A Velence peremén megrendezett építészeti seregszemlét részint a Biennálé Kertjében, az Itáliát reprezentáló központi csarnok körül megépített nemzeti pavilonokban, részint az Arzenál, a valaha volt hajógyár és kötélverő csarnok nagylélegzetű, impozáns térsorozataiban tekinthették meg a vendégek. Ebben az évben egy, a tengerre, facölöpökre és csővázakra ideiglenesen telepített „úszó" város, a Cittá d’Acqua is kibővítette a látnivalókat. És természetesen építészeti és más művészeti ágak bemutatói a Canale Grandéra nézve, vagy a velencei kasbah-ok labirintusaiban oly nehezen felfedezhető kiállítások, több-kevesebb kapcsolatban a Metamorfózisok koncepciójával.

Megállapítható, hogy az összproduktum pro vagy kontra, kifejezetten és majdnem minden mást kizáróan az euroatlanti érdekszféra reprezentánsa. Miképp Michael Moor Magyarországon is bemutatott dokumentumfilmjében, a Farenheit 9/11-ben szembesülhettünk a vaknyugati globalizáció valódi, mondhatni „globalibugris" arcával: – a Bush-klán és a szaúd-arábiai bin-Laden olajmaffia gazdasági összefonódását prezentáló politika-alatti, profitkult paktum sincs tekintettel az ötpercen belül érvényesítendő, kaparj kurta haszonelven kívül semmire és senkire. És érdekes, az amerikai pavilon, egy óriási bevásárlókombinátot, kvázi a Mammon templomát népszerűsítő modelljével, felhőkarcolók sokemeletnyi magasságokban „hasznosított" maradéktereibe ékelt baseball stadionjával, jóval kevésbé volt szellemtelen és sivár, mint azt az utóbbi alkalmakkor megszokhattuk. A kellemes meglepetéshez óhatatlan hozzájárult az a felülről természetesen megvilágított, hosszhajós, ideiglenes kápolnatér – Predock leleménye –, ahol számtalan pici súly függött műanyag damilokon, mintegy napszakról napszakra tüneményesebbnél tüneményesebb fényritmusban tagolva a teret, már-már az indiánok, az igazi amerikaiak templomsátrainak szakralitását idézve. Amúgy, nem csak Schumacher tanítványai, de egyre több közgazdász is úgy látja, hogy a jelenlegi, agyaglábakon álló amerikai birodalom túlélő stratégiáját gazdagíthatná, ha a kontinens bioszférájával évtízezredeken át harmóniában élő indián őslakosok szakrális gazdaságából okulni volna képes. Nehezen emészthető csalódást okozott mind a japán, mind a koreai kiállítás. Tőlük mindig zseniálisan őseredetit remélhetett az ember, most valamiféle beteg „nyitás", egyfajta techno-erotomán, távol-keletien képmutató, „kollektív krosszóver" világlátás által megátkozottan amerikaibbak akartak lenni a mai átlagamerikainál, a számítógépes pofesszionalizmus és a konzumidióta barbibóvli émelyítő szimbiózisában.

Határozottan csodálkoztam, hogy Kanada pavilonjában nem láttam Douglas Cardinal, indián származású építész műveit, aki évtízezredeket áramoltató múzeumterveivel is igazolta, hogy a legfrissebb kompjúter-technika és a legősibb közösségi értékeket felvillantó építészet nem feltétlenül oltja ki egymást. Láttam viszont az európai megfáradt modern, kanadai éghajlattól idegen kliséit, annak a neuro-euro-modernnek, amely már a mérsékelt égöv biológiájához is csak alig-alig volt képes alkalmazkodni, hisz eredetileg Észak-Afrikából származott és egy Le Corbusier nevű zseniális bolond –  akinek ronchampi kápolnája láttán mindent megbocsátunk – csinált divatot belőle eleinte csak Európában, majd szerte a fehér civilizáció országaiban. Franciaország kiállítása az észak-párizsi alvárosközpontok lehetséges változásairól számolt be a gépkocsiforgalom növekvő helyigénye által szabott korlátok közepette. Tartós metamorfózis igézetében, karakteresen elkülönítvén egymástól a „munka" és az „élet" tereit. Számos építészcsoport kontrollált és játszott alá a másiknak; ám a produktumot – talán a Le Corbusier-i „gép testben gép lélek" téveszme okán, – sajnálatosan mechanikusnak, a későújkori kapitalista realista skizofrénia fojtogatóan elszabadult elszólásának éreztem. Nagy Britannia pavilonjának nagyon jót tett, hogy a hippi éra nagy öregjének, Peter Cooknak, a lépegető város utópiájáról (is) elhíresült, legendás Archigram csoport húzóemberének invencióira támaszkodott: Miképpen tud az építészet évtizedről évtizedre intelligensen reagálni egyre túlméretezettebb világunkra? Növekvő Kelet-London című, szabadkézzel előadott, hatalmas rajzukat például termőföldet tartalmazó, felhasított műanyag zsákokba ültetett, gazdagon zöldellő-pirosodó paradicsom lugassal árnyékolták a déli nap heve elől. Zseniális megoldás! (És nem tiltották meg, hogy a látogató egy-egy mosolygó paradicsomot leszakítson.) Németország Deutschlandscape: epicentrumok a periférián jelmondatra hallgató bemutatója is a metropoliszok emberi életre egyre kevéssé alkalmas infernójából történő kiútkeresés. Robbanásszerűen, kvázi körkörösen mindenfelé magán-menekülő családiházas burjánzása szinte későorwelli paródiája a germán tömeglélek szürkére urbanizált űzöttségének.

Az euroatlanti világgazdasági pilótajátékból történő katapultálás intelligens megnyilvánulásaként értékelhető Norvégia megjelenése a seregszemlén egy-egy templom és temető együttes spirituálisan tiszta kő és üveg használata, transzcendensen tömör térszervezése révén. A svédek hűvösen elegáns közösségi terei is már-már a Bergman-filmek lélekboncoló belterjességének lebegő rezignációjáról árulkodtak. Sajnálom, hogy Izland nem vett részt a Biennálén; szülőföldjük végességét, megújuló természeti kincseit tiszteletben tartó, forróvizes forrásokat kihasználó építészetük igazán példaadó lehetne a túlfogyasztó, korlátait felismerni képtelen sápadtarcú civilizáció számára. Finnország hagyományosan lenyűgöző faépítészete idén sem keltett csalódást, a nagyvilágban áramló éghajlati és szellemi örvényekre érzékeny téri világa érdekes módon az emberi léptéket is képes megtartani. Különösen izgalmasnak találtam a Jyrki Tasa által Espoo-ba tervezett és megvalósított, barátságosan biomorf Moby Dick-házat. Dánia pavilonja messze a praktikus építészeten túlról, különböző ökológiai utópiák felvetésével próbált kontinenseken átívelő változások kovászává lenni, a fosszilis energiák nullára csökkentésétől, gyógynövényfarmok telepítésén át a fennhatósága alá tartozó Grönland édesvizet tartalmazó jegének jelentős hányadát a szomjazó Afrika megmentésére felajánlva. Mindenesetre ez utóbbi elképzelés sokkal üdvösebb, mint a néhány évtizeddel ezelőtti, amikor a dán kormány nukleáris temetőnek ajánlotta fel Grönland jégmezőit a világ népeinek, úgymond „feleslegessé vált" nukleáris arzenáljaik semlegesítése céljából.

A holland kiállítás kevesebb „világjobbító" koncepcióval rukkolt elő, ám azt példaadó szakmai igényességgel és jövőtudattal mutatta be. Hollandia örök túlélési problémája szárazföldi területeinek védőgátakkal történő megőrzése a tenger fenyegetésétől. A jégsapkák olvadása a Föld pólusain a globális felmelegedés nyomán, az óceánok és tengerek vízszintemelkedésével jár, ami Hollandiában országos félelem tárgya. Nem véletlen, hogy Magyarországon, Somogy megyében fillérekért vásárolják fel az elhagyatott falvakat holland telepesek, mellesleg holland nemzeti hősökről elnevezve még az utcákat is. Hiába figyelmeztetett a huszadik század első felében bennünket Fülep Lajos, Kodolányi János, Németh László, hogy az a falu, ahol lefejezik a szellemi vezetést, ahol nincs pap és tanító, négy év alatt menthetetlenül elnéptelenedik! (És talán Németh László 1943-as, sokat vitatott szárszói szentenciája is tágabban értelmezhető: – Hogyan vált e nép bennszülötté saját országában?) Hollandia a vörös és zöld komplementeritása jelmondattal, az épített és a természeti környezet hosszú távú együttélésének feltételeit kutatta, alapozta és tervezte meg. Az úthálózatok kívánatos sűrűségétől a termőföldek, a folyók, erdők, szélkerekek, ipari, lakó és kommunális épületek, a városok és vidékük – pontosabban a vidékek és városuk – megfelelő nagyságrendjét mérlegelve, az éghajlati peremfeltételek elsődleges figyelembevételével.

Spanyolország olyan építészeket mutatott be, akik kurátoruk, G. A. Hernandez bevezetője szerint, évtizedeken át, a hosszútávfutók szívósságával tartottak ki meggyőződésük mellett. A bemutatott munkák közül kissé hiányoltam a Miralles-Tagliabue-iroda, valamint Carme Pinos legfrissebb műveit. A svájci pavilonban Christian Waldfogel Felnagyított Föld, avagy a Globus Cassus fantáziacímre hallgató, kozmikus léptékű technopozitivista utópiája volt látható. A túlnépesedésre adandó, kvázi hurráoptimista megoldásként a világűrben megépítendő Globus Cassus műbolygó a földi klímát másolná gigantikus folding formájában oly módon, hogy a szatelit belső felületére települne a bioszféra, amely a mesterséges égitest túloldalán megépített óriási üvegfelületeken át kapná a megfelelő mértékben megszűrt napfényt. A műbolygó „koncepciója" Buckminster Fuller Földűrhajó ideájával és geodétikus kupoláival, valamint a huszadik század eleji orosz kommunista technofantaszta Fedorov szigorúan „orvostudományos" alapokon nyugvó, materialista feltámadás-elméletével is rokonítható, mely utóbbi a szovjet űrkutatás filozófiai alátámasztásaként is szolgált.

Az oroszok pavilonjában, mint egy élő műteremben, munkacsoportok működtek, nemzetközileg elismert építészprofesszorok vezetésével. 230 diák pályázott negyvenhárom városból, Vlagyivosztoktól Krasznodarig, közülük választották ki a 90 velencei részvevőt, akik eleven szellemi erőköröket alkotva vetették rá magukat egy-egy problémára. Észtország Időnkívüli arhitektúra címmel a toalettépítészet gyöngyszemeit vonultatta fel a Trójai faló-wc-től kezdve különféle hulladék-konténerek giccsparádészerűen kifigurázott wc-adaptációiig. Megépített filozófia abszolút természetbarát töltettel. A felbomlott szovjet katonai blokk országai közül Lengyelország az emberiség metastruktúrái felkiáltással víz alatti túlélőtereket mutatott be, kvázi zselatinból kreált, morbid Nautilusokat. Keleti szomszédaink Superománia projekt címen a meglehetősen bizonytalanul meghatározható „Jó Építészet" támogatandó mivoltát hangsúlyozták a konfúzió korában. – Milyen irodaházakat építenének Romániában olyan üzleti dinoszauruszok, mint az Omega, az Apple, a BMW, a Johnnie Walker stb? A Cseh és a Szlovák Köztársaság közös pavilonja két építész, Ferdinand Milucky és Alena Sramkova pálya-metamorfózisait mutatta be, a kelet-európai korbuzianizmus igényes példáiként.

Hazánk kiállítása – Janesch Péter kurátor alapötletére támaszkodva, – a Széptől a szépig és vissza jelmondattal leheletfinom produkcióval próbálkozott. Janáky István „Az építészeti szépség rejtekei Magyarországon" című könyvének „talált épületeitől" az utcai újságosstandok „Szép Házak" folyóirata gyöngyszemeiig ívelt a koncepció a magyar pavilon két mellékapszisa közt. A bejárat tengelyében egy falba vágott ablakocskán át vethette a látogató az első pillantást a főapszisba, ahol Sámsondi Kiss Béla építész szövetszerkezetes építési módot bemutató kutatásainak dokumentumai jelentek meg fő attrakcióként. A több mint fél évszázados szövetszerkezetes építési rendszer azóta is korszakalkotó találmány, sajátosan tiszta, gipszelemeket használó zsaluzási struktúrájával, patikamérlegnyi pontosságot igénylő adalékanyagaival és vasalásával messze a hazai építési kultúrát meghaladó teljesítmény, ami méltán tarthat számot a nagyvilág érdeklődésére. Az ötlet zseniális, ám kérdés, hogy az avatatlan látogató mennyit érzékelt a tárlaton látottak nyomán Sámsondi világraszóló elképzeléseiből?

Nem csekély meglepetésemre Szerbia és Montenegró Öko-logika hívószóra szervezett anyaga nem hogy az úgynevezett „balkáni", de messze a hagyományosan elvárható európai igényesség felett volt. Ivan Rakocevic Óceánográfiai Egyetemének a petrováci tengerpart szikláira ékelt épülete belső tereit, formavilágát, tradicionális mediterrán szellőzőrendszereket felhasználó természetes légtechnikáját tekintve is zseniális. Ausztria egy 10 méter magasságban lebegő, műanyag ballonból készített, „aktív" mini esőfelhővel fogadta főbejárata előtt a nagyérdeműt. Minimarketeket, családiházakat bemutató épületterveik és fotóik a descartes-i koordinátákból divatosan kibillentett neuro-euro-modern agyoncsiszolt iskolapéldái. Talán a legszánalmasabban bemutatkozó pavilon a görögöké volt; nyersacél tárlókon össze-vissza vetemedett épületfotókkal szembesülhettünk, többnyire tervrajzi installáció híján, kifejezetten unalmas, monoton téri elrendezésben. Úgy látszik a megnyert labdarúgó Európa Bajnokság és az olimpiai játékok gondjai mellett nem maradt elegendő energia a velencei építészeti szereplésre. Izrael pavilonjában Neuland projektként a tengerre továbbfejlesztett Tel-Aviv képeit láthattuk. Határozottan szimpatikus elgondolás a tűzzel-vassal történő szárazföldi terjeszkedés és önvédelem gyakorlata helyett, ugyanakkor óhatatlan felmerülnek a szemlélőben a tenger fölé telepített termőföldek élet-, illetve termőképességének, állatvilágának hosszabb távú biológiai problémái is.

Az euroatlanti érdekszférán kívüli, pontosabban a tengereken túli államok közül sajnálatosan kevesen jelentek meg a Biennálén. Argentína, Brazília, Chile bemutatkozása társadalmuk végletes polarizációja okán különösen tanulságos lehet számunkra. Az euroatlanti kolonialista szempontokat kiszolgáló roppant szűk – a globális maffiák által is helyben hagyott – helytartó-garnitúra és a metropoliszok favelláiba, bádogvárosaiba szorult, proletariátusba taszított, valaha volt értelmiség és „középosztály", vagy a Big-Mac-érdekek által letarolt, teljesen elszegényedett vidék tarthatatlan szembenállása az építészet területén is ordító ellentmondások forrása. Az Úszó Város, az Aqua Citta megépítése a Velencei Biennálén a világ tengerparti nagyvárosainak a víz fölé történő növekedéséről szól Alexandriától Yokohamaig, Barcelonától New York-ig. Ám nyilvánvaló, ezen – a Földgolyó túlnépesedését orvosolni óhajtó – urbanista megoldások önmagukban, a nap és a szélenergia felhasználásának esetenkénti megkerülésével, az élelmezés utánpótlásának alig-alig átgondolt problémájával pusztán a telekspekuláció tiszavirág életű szempontjait tarthatják szem előtt. A Biennálé Kertje és az Aqua Citta közvetlen szomszédságában látogatható egykori hajógyár és kötélverő csarnok, az Arzenál hosszú, nagy belvilágú tereiben található több ezernyi, számítógépen kreált épületszimuláció, makett és terv, a különböző rendeltetés és csoportosítás ellenére, alaposan próbára tette a szemlélő képzelőerején túl – monotonitástűrő képességét is.

Képzeljük el, mondjuk Gehry zseniális bilbaoi múzeumát felülmúlni szándékozó modellek seregét, melyek közül egy-egy mű önmagában ámulatba ejthet bármelyőnket, ám ilyen mennyiségben megsokszorozva olyan képzettársításokra késztethet, melyek messze az építészet határain túli, emberileg már-már megoldhatatlannak tetsző globális problémák világába repítenek. (Az Arzenálban látottakról Szegő György írt részletesebben – Metamorph címmel – az Új Magyar Építőművészet 2004/5-ös számában.) E sorok írója szerint, a Koncerttermek, Epizódok, Transzformációk, Felszínek, Atmoszféra, Hiper-projektek és Formáló fények, lebegő árnyékok téma- illetve funkció-megjelölésekkel tagolt bemutatófolyam egyes elemei között valójában jóval több hasonlóság, mint eltérés mutatkozott. És a hasonlóságot nem a gondolaformára egyenített posztamensek idézték elő, hanem a már-már rákos daganatok burjánzására emlékeztető, kompjúter generálta épületszörnyetegek sokasága, ahol nem csupán az „őket" használó hétköznapi ember fokozódott le a vírus biológiai szintjére, hanem a kiállítást látogató érdeklődő is.

Magyar vonatkozása is volt e térfolyamnak, az egyik gondolaposztamens orra alá lógatták a budapesti, Dózsa György úti ING bank irodaépületének makettjét, a világ építészeti technójának közvetlen a második vonalába tartozó, holland származású Erik van Egeraat művét. A technikai és szakmai teljesítményt nem elsősorban azért ismeri el e sorok írója, nehogy az úgynevezett „haladás" – a Walter Benjamin által is idézőjelek közé helyezett viharszerű haladás – ellenségének tűnjék. Csányi Vilmos etológus is csodálja a hímpáva terebélyesen parádés faroktollazatát, de nem hallgathatja el, hogy a természet „technikájának" ilyetén „megszaladása" – a biológiai környezet kiszámíthatatlan metamorfózisa esetén – a túlélés legnagyobb akadálya lehet. És ezek az Arzenálban bemutatott, kvázi egyre csak dagadó és dagadó tömegű „tartályok", a Mammon milliónyi mutációjaképp megjelenő megannyi mesebeli, későújkori kisgömböc, lassan mintha az egész bolygót bekebeleznék! Ám e fullasztóan növekedő elváltozások a maguk „bűzeivel", szemetével, mindennemű végtermékével és velejárójával, (valláspótlékként megjelenő, techno-bálványimádó esztétikájával) a földi embertársadalmak orvoslói-kutatói számára útmutatóul szolgálhatnak a diagnózis felállításához. És talán a felismerés izgalmával segíthetik elő valamiféle átfogóbb kezelési stratégia „megtervezését". Kivonva a „globális kígyóméregből" azt a vakcinát, amit a megfelelő helyen és időben, a megfelelő dózisban alkalmazhatunk. Gyógyító erővé szublimálva a városépítészet birodalmában is mindazt, „mit kétszáz év alatt a tudomány bendője ránkokádott".

Nem olyan könnyű ez, hiszen például az az építési hulladék, ami egy-egy mammonkatedrális megépítése során keletkezik, mindenekelőtt a kontinentális „szemétkereskedelmet" fejlesztő globális maffiákat gazdagítja, amint azt Kinshasa-Kongó esetében is megfigyelhettük a Velencei Biennálé belga pavilonjában. Továbbá a lecserélt-kidobott tervezői számítógépek is szemétégető-művekbe, harmadik és negyedik világbeli szeméttelepekre kerülnek, tovább szűkítve a termőföldek mennyiségét és fokozva a kiszámíthatatlan éghajlati kilengéseket prezentáló globális felmelegedést. Hazai ökológiai visszacsatolásként megállapíthatjuk, hogy azok az – adott esetben lakóvárosomban, Esztergomban használt, majd elhasznált – építész-kompjúter-alkotóelemek, amiket a dorogi szemétégetőbe ömlesztettek és onnan a Dunába keveredtek, ivóvízként mérgezték 2004 nyarán a valaha volt főváros lakosságát. És köztudott az is, hogy a Föld teljes felszínén lévő mesterséges műtárgyak, utak, hidak, ilyen-olyan erőművek, militarista és civil használatú gyárak, lakótelepek és egyéb építészeti produktumok irdatlan mennyisége közel 50%-ban járul hozzá a bolygó éghajlati ritmusának megbomlásához. Már eleve túl sok ház van a világon; a meglévő épületek életteli korszerűsítése mellett a tényleg menthetetlenek bontása helyén volna bölcsebb újabbakat létrehozni. Gondolom, a legfrissebben értelmezett építészeti modernitáshoz – a már-már kötelezően demagóg lapostető-alkalmazási komplexuson túl – a bolygó bioszférája számára emészthetőbb, hagyományosabb anyagok újrahasznosítását toleráló tervezői szempontok éppúgy hozzájárulhatnak, mint a globális ökoenergetika nap, szél, víz és föld megújuló erejével operáló leleményei is.

A Velencei Biennálé programjához kapcsolódó kiállítások, melyeket a labirintushoz hasonlatos belvárosban oly nehezen találhattunk meg, talán elszigeteltségük miatt, jóval emészthetőbbnek tűntek a Giardini, az Aqua Citta vagy az Arzenál ömlesztetten a vendégekre zúdított tárlatainál. Számtalan, a kasbah-okhoz fogható zsákutcájával-útvesztőjével, keletiesen öntörvényű társadalmi megnyilvánulásával, az oda vezető felderítő út is igazán életszerű volt. Az észak-afrikai kasbah-okban, a közel-keleti peremkerületekben, az indiai és kínai lagúnavárosokban vagy a kelet-európai cigánytelepeken megszokott „területőrző mindennapi stratégia" – a különböző „nemzetségekhez", családokhoz tartozó asszonyok mindennapos marakodása, – hogy az ide tévedt, „jóérzésű" idegeneket eleve elijesszék a környékről. Ha valamelyest „européerebb" koreográfiával, de a velencei labirintusokban is ilyesmit figyelhettünk meg. Hasonlatosan a különféle népek parlamentjeibe bejutott más és más (mondjuk piros és narancsszínű) pártokhoz elkötelezett politikusokhoz, akik szintén rendszeres egymásközti műbalhéikkal igyekeznek távol tartani „vadászterületüktől" a társadalom többi részét.

Ám Edward Ravnikar szlovén építész kiállítását, egy általa a huszadik század közepén tervezett és Rab szigetén 1953-ban megépített temetőjéért, mindezek ellenére érdemes volt felkeresni. A pontos évszám nem annyira fontos, hiszen a kor egészét a modernitás és az archaicitás érzékeny egyensúlyával megjelenítő nekropolisz, – a maga spirituális egyszerűségével és természetközeli eszköztelenségével, – a szó szoros értelmében időn kívüli suhintással lepte meg a látogatót. A Palazzo Zenobióban talált, az egykori NATO-rakéta támaszpontot – a németországi Hombroich szigetét – mezőgazdasági területté és építészeti-szobrászati kísérletek színhelyévé átalakító törekvés bemutatását dokumentáló kiállítás, a „kardból kaszát" elv alkalmazásával szintén túlmutatott a Metamorfózisok hívószóra adott válaszokon. Ez a téma 1998-ban már szerepelt az akkori Biennálé anyagában, kiemelve a paradoxont, hogy a civilek elől elzárt militarista zóna az élővilág érintetlenségét is megőrizte. A 2004-es bemutató tudatosan ki is hangsúlyozza a természet 90%-os területi védelmét, mindössze 10%-nyi beépíthető teret engedve az épületeknek és műtárgyaknak. Olyan sztárok sorakoztak fel a vállalkozás mögé, mint Tadao Ando, Raimund Abraham, Alvaro Siza stb.

De a legtanulságosabb élményt egy olyan építésznő munkássága jelentette számomra, akinek mindezidáig még a nevét sem hallottam. A római születésű, az olasz fasizmus idején mindörökre Brazíliába emigráló Lina Bo Bardi Az építészet szabadsága című kiállítása a Ca’ Pesaro Canale Grande-ra tekintő palotájában, messze a legjobban tetszett az egész 2004-es Velencei Biennálén. Műveiben Mahatma Gandhi és Albert Schweitzer gyakorlati idealizmusát véltem felfedezni, mint a földi létet tisztelő építészet emberi léptékű, természetközeli, üdítően színes megvalósítását, amely a kelet-európai mindennapi szakmai praxis számára is előremutató lehetne. Lina Bo Bardi lakó- és középületei, ipari épületei, zöldtetős, anyaméhszerű, csigavonalakból építkező, szabadkézzel, gyönyörűen megrajzolt és színezett házai a társadalmában végletesen polarizált huszadik századi Brazíliában – sem a nyomornegyedek vonzásában, sem a neokolonialista északamerikai politikai és gazdasági érdekeket kiszolgáló helytartó-garnitúra enklávéiban – nem tűntek idegennek. Ezek a művek, ha nem is a Pénz és Gép hatalmának megtöréséről, de emberibb mederbe tereléséről szóltak. Eme téralkotó intelligencia a ma élő építészek közül leginkább talán az indiai Charles Correa sajátja, akinek munkáival sajnos, sehol a Biennálén nem találkozhattam.

Magyarország, mint az Amerikai & Európai Egyesült Államok gyarmata, egyre inkább a közép- és délamerikai banánköztársaságokhoz, a délkelet-ázsiai kolóniákhoz válik hasonlatossá. A társadalmában zajló szegregáció lassan-lassan a harmadik és negyedik világban honos arányokat ölt. Politikai és gazdasági közéletében, mindennapi kultúrájában és építészetében is ilyen tendenciák fedezhetőek fel. A szűkebben vett szakmai szempontokat mérlegelve talán nem is olyan nagy baj ez, hiszen Luis Barragán, Ricardo Legorreta vagy Carme Pinos Mexikóban, Lina Bo Bardi Brazíliában megépített világraszólóan szép házai, amelyek közt állami hivatalokat és bankokat, magán-vállalalatokat, drogbárókat és kevésbé tehetős értelmiségieket kiszolgálók egyaránt akadnak, semmivel sem ideálisabb körülmények közepette valósultak meg, mint amilyenek hazánkban várhatóak az elkövetkező évtizedekben.

Velencében töltött hetem utolsó napján koromfekete felhővel a hátán jött az orkán az Adria felől, halomra döntve az Építészeti Biennálé Kertjének szabadtéri installációit. Beázott-bezárt pavilonok jelezték az elszabadult elemek erejét, mire képes a természet, – a világ építészetének legkíméletlenebb kritikusa, – ha egy kicsit megbolondítjuk. Csak úgy röpködtek a levegőben a legjobban reklámozott, egymást a legmelegebben elismert sztárépítészek installációi az alig 100 km-es szélben. És ez az óránként 100 km sebességű vihar, melynek felkerekedéséhez maga a mammonmutációként burjánzó globális építészet is hozzájárulhatott, hol van még azokhoz a többszáz km-es sebességgel száguldozó hurrikánokhoz képest, amelyek rendszeres rendszertelenséggel, ám egyre gyakrabban dúlják fel immár nem csupán a különböző kontinensek partjait, de azok belsejét is. Jelezvén, hogy például a Kárpát-medence az eurázsiai bioszféra számára egyetlen geográfiai egység, ahol a Magas-Tátra frissiben letarolt erdei a mélyebben fekvő belterületek vízháztartását – Magyarország életképességét is – alapvetően befolyásolják.

Mújdricza Péter
2004. október – november

Megjelent a Liget 2005/3-as számában.