építészet : környezet : innováció

Miénk itt a tér?

"A közösségi tervezés egyfajta módszerében én is hiszek. Nevezetesen abban, hogy amikor a frissen esett hóban a téren kirajzolódnak az „emberek” lábnyomainak csapásai, érdemes lefényképezni, ezek ugyanis hiteles információkat tartalmaznak, melyeket a hó elolvadása után érdemes összevetni a „valósággal”. Meg fognak lepődni..."
Egy félig elmondott hozzászólás Sári Istvántól, Pesterzsébet főépítészétől a Budapesti Köztér-megújítási Programról

Egy félig elmondott hozzászólás Sári Istvántól, Pesterzsébet főépítészétől a Budapesti Köztér-megújítási Program Műhelymegbeszéléséről

Nagy érdeklődéssel hallgattam az információ–özönt a Budapest Köztér Program ismertetésén – múlt hét pénteken – a Studio Metropolitana rendezvényén, melyen Pesterzsébet Önkormányzata képviseletében vettem részt. Ahogy egyre–másra záporoztak a naprakész szakmai zsargon divatos kifejezései (kreatív gondolkozás, menedzselés, milunet–módszer, alkotói tréning...), eszembe ötlött régi olvasmányélményem, amikor fiatal éveimet az „általános rendszerelmélet” tanulmányozására pazaroltam.

Akkor olvastam valahol, hogy Kenneth Boulding felesége egy meghítt családias beszélgetésen azt mondta egyszer a férjének: „ha te akarsz lenni a nagy generalista, nem ártana, ha tudnál is valamit”. Nyilván arra utalt az asszonyság, hogy a közhiedelem szerint a specialista az, aki a „semmiről” tud mindent, a generalista pedig a „mindenről” semmit.

Nem hiszem, hogy túl sokat tévednék, amikor azt állítom, így vagyunk valahogy a városi tér fogalmával is, mert azt hisszük, hogy tanultuk–tudjuk mi az, pedig még a határait és dimenzióit sem ismerjük igazán. A tér három dimenziójával még csak elboldogulunk valahogy, bár ott is lenne pótolnivaló bőven, de már a negyediknél is megakadunk, elbizonytalonodunk. Arra gondolok itt például, hogy kevés az olyan terv, amely figyelembe veszi a tér időbeli változásait, azaz hogy más tavasszal, nyáron, ősszel – és más télen. (Erre később még visszatérek...)

A nyoclvanas években az UIA Kongresszuson a „városi tér kontinuitásáról” tartott előadásában Czeslaw Bieleczki azt mondta, hogy „Egy tér, az tér mindaddig, míg a használója és nem csak az építész megérti funkcióját és szimbolizmusát.” Tehát a használót helyezi a gondolkozás központjába a tér funkciójának meghatározásában. Igen ám, de mi valójában a városi tér funkciója? Rendkívül egyszerűen, közérthetően fogalmaz Peter Brook, amikor azt írja „Az üres tér” című művében: „vegyünk egy abszolút üres teret, valaki átmegy ezen a téren, valaki más pedig figyeli, mindössze ennyi kell ahhoz, hogy színház keletkezzék.” Kétségtelenül magvas megállapítás, hát még akkor, ha összevetjük Bruno Zevi, neves olasz építész teoretikus tézisével, aki azt állítja, hogy „Az építészeti tér az a színpad, amelyen életünk lejátszódik.” Helyben vagyunk, a kör tehát bezárult.

Jól érzékeltem e megállapítások igaz voltát, amikor Sopronban dolgoztam főépítészként, és az irodám sőt a lakásom ablaka is a Fő térre nézett. Kitekintve tanúja lehettem egy huszonnégy órás szakadatlan előadásnak, amely hol kínai, japán vagy más nemzetiségű turisták, fafaragók, vásárosok, a tornagyőztes női kosárcsapat, rock együttesek, vagy éppen „békésen” tüntető polgárok részvételével zajlott. De érzékeltem a tér számos egyéb (gazdasági, szociológiai, közösségteremtő) dimenzióját is.

Ezért javaslom, hogy mielőtt éppen a Studio Metropolitana által kezdeményezett rendkívül hasznos program keretében, lelkesen „hályogkovács módjára nekiesnénk” a városi terek megújításának, tanulmányozzuk gondosan annak minden dimenzióját, dolgozzuk ki a tervezés szellemi alapjait, a tér–tervezés módszertanát. Erre azért is rendkívül nagy szükség lenne, mert szerény megítélésem szerint szakmánk mai térfelfogása meglehetősen konzervatív, csaknem „földhözragadt”.
Ennek illusztrálására álljon itt a következő történet. A tavalyi év során alkalmam nyílt részt venni azon a tervtanácson, ahol bemutatásra került a Szervita térre a Zaha Hadid által megálmodott „kispárna-szerű" építmény terve. A feszültség szinte kézzel fogható volt. A jelenlévők – a szakma színe-java – érzékelhetően nem tudtak mit kezdeni ezzel a sajátos, szokatlan, de – valljuk meg, mégiscsak - eredeti térfelfogással. Jól jellemzi a helyzetet, hogy ennek a „negyedrendű inhomogén egyenletrendszerekkel” leírható felületnek az építménymagasságát is csak számítógéppel lehetett kiszámítani, mert az OTÉK módszere itt már csődöt mondott. Azt éreztem akkor, ott a tervtanácson, mint amit a korabeli matematikusok érezhettek, amikor meglátták Bolyai elméletét az „n- dimenziós” nem Euklideszi térről. Nem kívánom értékelni, elemezni a terv építészeti kvalitását, még inkább környezetbe való illeszkedését, csupán érzékeltetni kívántam e példával, hogy mennyire felkészületlenek vagyunk egy ilyen kissé szokatlan térfelfogással szemben. Nem véletlen, hogy azóta sem hallani semmit a terv további sorsáról. Pedig, hát hol van ez még a más tudományágakban már régen kidolgozott térelméletek bonyolultságától (intertér, hipertér, kultúrtér, szociológiai tér, Hilbert - tér...)

Meggyőződésem, hogy szakmánknak, az építészetnek, várostervezésnek „nyitnia kell” az említett társtudományok módszerei felé, ha csak nem akarunk a bevezetőben említett „specialista” sorsára jutni.

Végezetül a közösségi tervezésről, pontosabban a közönség tértervezésben való részvételéről szeretnék néhány gondolatot közreadni. Óva intek mindenkit, aki feltétel nélkül hisz a ma rendkívül divatos, sokat hangoztatott tervezési módszer mindenható voltában. Hogy mennyire nem szabad túlértékelni, azt éppen a napokban lezajlott vita, vagy inkább beszélgetés bizonyítja, amely a városháza mögötti terület felhasználásával (beépítésével?) kapcsolatosan került megrendezésre. A jelenlévők tapasztalhatták, hogy igen rövid idő alatt egymásnak teljesen ellentmondó „frontvonalak” alakultak ki: az „emberek” nem engedik beépíteni, sőt még nagyobb parkot akarnak, az „építészek” meg térfalat akarnak az utca felől. A történet nagyon hasonlít arra, amikor a beteg elmegy az orvoshoz, és közli vele, hogy milyen gyógyszert írjon fel a betegségére. Vagyis mint „laikus”, egyből a terápiát kéri, és nem is kíváncsi a szakember diagnózisára.

Nos az elmondottak ellenére a közösségi tervezés egyfajta módszerében én is hiszek. Nevezetesen abban, hogy amikor a frissen esett hóban a téren kirajzolódnak az „emberek” lábnyomainak csapásai, érdemes lefényképezni, lerajzolni vagy legalább megjegyezni, ezek ugyanis hiteles információkat tartalmaznak, melyeket a hó elolvadása után érdemes összevetni a „valósággal”.
Meg fognak lepődni...

Budapest. 2008. 01. 31.

Sári István
Pesterzsébet főépítésze

5 vélemény | vélemény írásához jelentkezzen be »