"Mindent megtettünk a színházért!" — Hubay Miklós drámaíró kilencvenedik születésnapjára

Áldoztunk neki pénzzel és rendeletekkel, feltétlen hittel és Széchenyi keserű aggodalmával, íróink vállalták érette a fordítói napszámot és az eredeti giccsek írásának fátumát... születésnapi felköszöntésein még ma is templomnak becézzük... és a végén nagylelkűen megelégednétek azzal, ha legalább kórház lenne és nehogy pöcegödör: "a fertőzet új telepe..."Hubay Miklós drámaíró, a 20. századi magyar irodalom jeles képviselője, Nagyváradon született 1918. április 3-án. Köszöntésére két fontos idézettel lepjük meg Őt és olvasóinkat.

Hubay Miklós drámaíró, a 20. századi magyar irodalom jeles képviselője, Nagyváradon született 1918. április 3-án. Köszöntésére két fontos idézettel lepjük meg Őt és olvasóinkat.

---

NEMZETI SZÍNJÁTSZÁS
DRÁMAI MAGYARSÁG

ÍRTA HUBAY MIKLÓS
Balassi Bálint Könyvtár
Budapest, 1941

részlet

P.P.: Mindent megtettünk a színházért! Áldoztunk neki pénzzel és rendeletekkel, feltétlen hittel és Széchenyi keserű aggodalmával, íróink vállalták érette a fordítói napszámot és az eredeti giccsek írásának fátumát... születésnapi felköszöntésein még ma is templomnak becézzük... és a végén nagylelkűen megelégednétek azzal, ha legalább kórház lenne és nehogy pöcegödör: "a fertőzet új telepe..." (...)
A dráma ügyében már egyenest a kontinentális hazafisághoz apellálsz? A tragikus és komikus életérzés hijjával miért szünnék meg földrészünknek vezető pozíciója?

VENDÉG: Mert a templomon és színházon kívül, ha nyolc ember is — akárhol — de összejön: menthetetlenül tömeggé lesz és tagjai visszacsuklanak a primitivizmusba és kétségessé teszik minden eddig elért emberi vívmány értékét. Ámde többen vagyunk e földrészen, hogysem a dráma alkalma és tanítása nélkül kibírnók az életet, végig a konok differenciálódás vonalán, soha vissza se térve a kényelmes tömeg tág ősanyai ölébe. A színházban viszont a tele nézőtér megadja ehhez a kegyes és veszélytelen illúziót, mialatt a színpad éppen a magános életre erősítő példákat mutatja. A zsöllye és tömeg puha kényelmességéből mindmegannyi szabadsághős emelkedik föl a drámák után. Figyeld csak meg, hogy milyen tüntető gőggel viselik az emberek, szomorújátékoktól távozván, azt az elutasító, senkihez nem törleszkedő bús fölényt, mely eljegyzi őket a bonyolult magányossággal. Erre a gőgre a tragédia és a komédia tanítja meg a nézőt, hogy érdemesnek tartsa önmagára is a differenciálódásnak elevenbe vágó aszkézisét és hogy megvetéssel utasítsa el magától azt a konvencionális társaséletet, melyben olyan jól lehetne pedig boldog és szimpla feloldódást nyerni, a hősi élet minden kötelme alól. Zárkózottan és tekintet nélkül gázolnak át egymáson a nézők a ruhatárban, mint páncélosok a tengeren, mert nem óhajtanak többé még olcsó udvariassággal sem bevásárolni egy kis kollektív együttérzést...

---

MI A SZÍNHÁZ?

JOSÉ ORTEGA Y GASSET előadása, 1946
részlet

A színház: épület. Valamely épület pedig behatárolt tér, vagyis el van különítve a tér más, kívül maradó részétől. Az építészetnek az a missziója, hogy — szemben a nagy, csillagászati térrel, ami odakinn van — megkonstruálja a "bensőt". Amikor behatároljuk a teret, akkor ennek benső formát adunk, s ez a benső, téries forma lesz az a kívánt cél, mely alakítja és szervezi az épület anyagait. Ennélfogva az épület benső formájában fedezzük fel, hogy az — konkrét esetekben — miféle célnak van alárendelve. Ezért van az, hogy egy katedrális belső formája különbözik egy vasútállomás belső formájától, s mindkettő elüt egy lakóház belső formájától. A forma összetevői azért épp ilyenek minden egyes esetben, s nem pedig másfélék, mert e meghatározott célszerűséget szolgálják. Eszközök ennek vagy annak a számára. (...)

A nézőteret megtöltik az ülőhelyek — a zsöllyék és a páholyok. Jelzésszerűen utalva arra, hogy a "nézőtérnek" nevezett tér rendeletetése az, hogy abban azok az emberi lények, akik összességükben a közönséget alkotják — ott helyet foglaljanak és semmi mást ne tegyenek, mint hogy néznek. A színpad ellenben üres tér, mely a nézőtérnél magasabban található, a célból, hogy azon más emberi lények mozogjanak, akik eltérően a közönségtől, nem csendesek, hanem aktívak, olyannyira aktívak, hogy ezért színészeknek (actor) nevezzük őket. Ám az a furcsa az egészben, hogy mindazt, amit a színészek a színpadon tesznek, a nézőközönség előtt teszik, s amikor a közönség elmegy, elmennek ők is — vagyis azért tesznek mindent, hogy a közönség lássa azt. (...)

A dolog akkor kezd valamelyest — kellemesen — bonyolulttá válni, mikor felfigyelünk arra, hogy amiképp az előbb említettem, azok a férfiak és nők, akik a színpadon mozognak és beszélnek, nem akárkik, hanem olyan nők és férfiak, akiket színészeknek és színésznőknek nevezünk; vagyis akiket különösen intenzív aktivitás hat át. Ezzel szemben a nézőközönség részét képező férfiakat és nőket, közönség mivoltukban a legsajátosabb passzivitás jellemzi. Ténylegesen az a helyzet, hogy amikor színházba megyünk, és nézőközönséggé válunk, ahhoz viszonyítva, amit a nap során cselekszünk, semmit sem teszünk vagy alig valamit; hagyjuk, hogy a színészek tegyenek velünk valamit, arra késztessenek például bennünket, hogy sírjunk vagy nevessünk. Úgy tűnik, hogy a színház a hiperaktívak és hiperpasszívak valamiféle egyvelege.

(Csejtei Dezső és Juhász Anikó fordítása. José Ortega y Gasset: Regény, színház, zene - esszék a művészetről. Nagyvilág Könyvkiadó, 2005, Budapest)