Közélet, hírek

Mozgás á la carte

1/2

Pier Paolo Calzolari 1968-as „Il mio letto cosi come deve essere“ című installációja

</b>Pier Paolo Calzolari 1968-as „Il mio letto cosi come deve essere“ című installációja<b>
Richard Long: Walking a line
</b>Pier Paolo Calzolari 1968-as „Il mio letto cosi come deve essere“ című installációja<b>
Richard Long: Walking a line
1/2

Pier Paolo Calzolari 1968-as „Il mio letto cosi come deve essere“ című installációja

Mozgás á la carte
Közélet, hírek

Mozgás á la carte

2007.06.15. 11:47

Cikkinfó

Építészek, alkotók:
Gunther Zsolt

Letölthető dokumentumok:

”A vidék nem elsősorban a lakott településekből, hanem a közöttük elhelyezkedő ürességből, szivacsos szerkezetű köztes térből, vagyis a művi természetből is áll. Jelen dolgozatomban a statikusság, a helyhez kötöttség és a mozgás vizsgálatával kívánok a művi táj megértéséhez közelebb kerülni.” Gunther Zsolt dolgozata

Bármennyire szokványos ösvényeket követ a nomádok útvonala, funkciójában mégis különbözik a telepesek útjaitól, amelyek az embereket zárt területen osztják szét, mindenki számára kijelölve saját területét, és szabályozva a közöttük folyó kommunikációt. A nomád útvonal éppen az ellenkezőjét teszi, embereket (vagy állatokat) terít egy nyitott, határozatlan, nem kommunikáló térben.

 

(Gilles Deleuze, Felix Guattari - A Thousand Plateaus: Capitalism and Scisophrenia)

 

 

Gunther Zsolt: Mozgás á la carte, a táj utópiájának vázlata című dolgozatának teljes változata a csatolt doc-ban található

 

Részlet a dolgozatból


Bevezetés

A vidék a kialakult kapcsolatok, szokások és sűrűsödések révén régiókba tömörül, mely az emberi történelemalakítás folytán helyenként akadozva, vagy egyáltalán nem működik. A vidék nem elsősorban a lakott településekből, hanem a közöttük elhelyezkedő ürességből, szivacsos szerkezetű köztes térből, vagyis a művi természetből is áll. Az ember által átalakított természet szorosan összefügg, sőt alávetett az ott történő mozgásoknak illetve statikus pontoknak. Jelen dolgozatomban a statikusság, a helyhez kötöttség és a mozgás vizsgálatával kívánok a művi táj megértéséhez közelebb kerülni.

 

Migráció és helyben maradás

Az emberiség ősi felosztása nomádokra és telepesekre két különböző életmódot eredményezett, ezáltal két különböző térfelfogást is maga után vont. Úgy gondolom, hogy a telepesek – a városok lakói – a világ építészei, a nomádok– a puszták és a nyílt terek benépesítői – ezzel szemben anti-építészeknek, kísérletező kalandoroknak tekintendők. Úgy is fogalmazhatnám, hogy ellenzői az építészetnek és egyben a természet átalakításának is. Azonban ez a viszony ennél egy kicsit összetettebb.

Ha építészetileg vizsgáljuk meg Káin és Ábel történetét, megfigyelhetjük, hogy a nomád és a telepes viszonya a szimbolikus tér felépítésével párhuzamosan több értelmezési síkon mozog. Ádám és Éva mint az emberiség első generációja a Genezis szerint nemileg különül el egymástól, a második generáció pedig munkamegosztásban. Káin a helyhez kötött lélek, Ábel pedig a vándor. Isten akaratát megtartva Káin a mezőgazdaságnak, Ábel pedig az állattenyésztésnek szentelte életetét. Ádám és Éva fiaira igazságos örökséget hagyott ezáltal a világot kettéosztva: Káin minden földek tulajdonosává lett, Ábel pedig az összes élőlényé. Ábel munkája abból állt, hogy lemenjen a mezőkre állatait gondozni, ezzel szemben Káin a mezőn maradt, hogy szántson, vessen és arasson. Amíg Káin ideje nagyrészét kemény munkával töltötte, Ábel sok szabadidővel rendelkezett, amit gondolkodással, kalanddal tölthetett.

A legelők bejárása, a csordák számbavétele a tér első feltérképezését, a terület szimbolikus és esztétikai tulajdonságokkal való felruházását jelentette, s ez már tartalmazta a tájépítészet csíráit. Isten Káint a gyilkosság után azzal bűntette meg, hogy vándorolnia kellett a Föld pusztáin: az Ábel által privilégiumként megélt nomád életforma hirtelen isteni bűntetésbe csapott át. A vándorlás után Káin utódai városokat alapítottak. A letelepedéssel egy újabb vétség vált nyilvánvalóvá: a természetbe az ember visszavonhatatlanul beleavatkozott.

Ezek után nem csoda, hogy morális értelemben éppen a zsidók viszonyultak településeikhez ambivalens módon. Istenük háza egy sátor, szentélye egy bárka, oltára pedig egy kőrakás volt. Richard Sennet úgy vélekedik, hogy „Jahve inkább az idő, semmint a hely istene, egy olyan isten, aki követői gyászos vándorlásaiért cserébe isteni értelmet kínál.“ A „szilárd“ építészet ontológiai alapjaival szembeni bizonytalanság egészen az emberiség hajnaláig vezethető vissza.

Az előbb vázolt két embercsoport egymástól alapvetően különböző térfelfogással rendelkezik: a „barlanggal“ és a „mezővel“. Az egyik teret váj ki a föld méhéből, a másik sátorral felmálházva vándorol anélkül, hogy lakhelyével maradandó nyomot hagyna maga után a földön. Ez a kétféle életmód megfeleltethető kétféle építészeti koncepciónak: formai és térképzési szempontból vizsgálva az egyik egy fizikai építmény, a másik pusztán egy szimbolikus térkonstrukció. Ha az építészet eredetét a nomád – telepes viszonyban vizsgáljuk, úgy tűnik, hogy a térképzés művészete egyértelműen a telepesek találmánya volt.

 

A nomád és a helyhez kötött viszonya


</b>Pier Paolo Calzolari 1968-as „Il mio letto cosi come deve essere“ című installációja<b>
1/2
Pier Paolo Calzolari 1968-as „Il mio letto cosi come deve essere“ című installációja

Pier Paolo Calzolari 1968-as „Il mio letto cosi come deve essere“ című installációja boncolgatja. Mindenki vágyik egy helyre, ahol fejét este lehajthatja, legyen ez egy baldachinos ágy vagy egy kartondobozokból és újságpapírból összetákolt rögtönzött éjjeli menedék. Az ágy milyenségétől függően kényeztet, vagy egyszerűen csupán egy spártai fekhely. Az ágy az álmok világát szimbolizálja, a valóságos találkozását a képzeletbelivel és a tudatalattival. A világba való fizikai bezártság és a spirituális szabadság képzeletbeli szférái közötti küszöb...

Tudatunkban e két fenti létforma küzd egymással, vagy egyensúlyba kerül egymással harcuk eredményeképpen. A kettő, egymáshoz fűződő tisztázatlan viszonyát


A nomád és a földműves közötti mezőben mozog a kertész, aki személyében egyesíti a céltalanságot és a céltudatosságot. Ha Derek Jarman tájkertjét megvizsgáljuk, véletlenül sem annak idilli képe jelenik meg előttünk. Jarman 1986-ban egy tengerparti telket vásárolt Dél-Angliában közvetlenül azután, hogy kiderült HIV-fertőzöttsége. A hely nem éppen alkalmas egy mai kategóriáink szerinti esztétikus környezet kialakítására: a tájat nagyfeszültségű vezetékek szabdalják, a kép hátterét pedig a dungenessi atomerőmű alkotja. A növények kulisszáját a környéken talált hulladékokból építette: olajos hordók, uszadékfák, kötelek, rongyok kísérik a gyom- és réti virágok által meghatározott mezőket. A kert térben határtalan, mentálisan viszont a kolostorkertek zártságával rokonítható. Betegsége előrehaladtával egyre erősebb vízióit vetíti a kertjébe: Archaikus zöld színezi az időt. A tovatűnő évszázadok örökzöldek. A mályva egy dekádot jelent. A vörös felrobban és felemészti magát… A zöld csendbe öltözteti a földet, az évszakokkal vonul apálya és dagálya.


A természet és a táj viszonya

Petrarca 1335-ben tett kísérletet arra, hogy fivérével megmássza a Mont Ventoux-t, melyet gyermekkora óta figyelt szülőfalujából. Jakob Burkhardt szerint első olaszként a „kutatás és tudás“-tól eltérő „különös értelemben“ kerültek a természet közelébe mint „… a legelsők az újabb korban, akik a táj alakját, mint valami többé vagy kevésbé szépet vették észre és élvezték“. A természet mint táj Petrarcát megelőzően nem létezett, hiszen az az önfeledt, odaadó szemlélődés, ahogyan a költő gyönyörködött a hegyben, és az azt ölelő síkságokban, nem adatott meg elődjeinek. Az ókori görögök a filozófia kutatási területébe értették a természet megismerését. A filozófiai teória talaján nincs a szellemnek alapja egy önálló, a fogalmi megismeréstől különböző szerv kialakítására, amely a látható természet szemlélésére és az ebben való gyönyörködésre alkalmas lenne. Emlékezzünk csak a görögök teória interpretációjára, mely szerint az figyelő szemlélődés (anschauende Betrachtung). Ez azonban nem jelenti valaminek tetszőleges és meghatározatlan szemlélését.

 

A táj értelmezése a francia forradalom idején kapott új lökést. Egyrészt a rousseau-i nosztalgikus életérzés, másrészt a város által nyújtott szabadság indokolta a tisztán esztétikai élvezettel aposztrofált táj-fogalom újragondolását. Schiller a természet eldologiasítását és ezáltal az ember elválasztását az eredetileg körülötte nyugvó természettől nem úgy fogja fel, mint hanyatlást és mint egy eredetileg ép ittlét elvesztését. A természet elvesztése sokkal inkább a szabadság feltétele. A „Levelek az esztétikai nevelésről“ (1793/94) című könyvében a következőket írja: „Ameddig az ember, első fizikai állapotában, az érzéki világot csak szenvedően magába fogadja (….), addig még teljesen egy is vele“. A szabadság fogalma azonban feltételezi, hogy az ember kilép ebből az egységből, a természet fölé emelkedik, és tárgyiasítja az őt körülvevő világot...

 

Richard Long: Walking a line
2/2
Richard Long: Walking a line

A mozgás relativizálódik

Látjuk, hogy a táj, a természet mozgás közbeni interpretációja egyre fontosabbá válik. A mozgás sebessége, továbbá az észlelő és az észlelt háromdimenziós viszonya is hirtelen kitágult a technika fejlődésével. Érzéki csalódásban van részünk, amikor repülőgép ablakából csodáljuk a sakktáblaszerűen kiosztott gabonatáblákat: a tovasuhanó gépmadár mozgását nem is sejtjük. Ugyanez az élmény teljesen más léptékű egy TGV fedélzetéről szemlélve, holott az utóbbi sebessége mintegy harmada ez előbbiének. Az állókép illúzióját felváltja a sebesség valós megtapasztalása.

Az egyik alapvető antropológiai tézis szerint az emberek azért vándorolnak a Föld körül, hogy kiteljesíthessék életüket, más szavakkal szólva mentális és anyagi vágyaikat kívánják kiteljesíteni. Ezeket a mozgásokat felgyorsíthatják a klímaváltozások, a gazdasági válságok, sőt akár a fegyveres konfliktusok is. Mi történik azonban, ha maguk a földrészek, szigetek mozdulnak el, segítvén a rajtuk élőket abban, hogy életkörülményeik jobbakká váljanak. A gondolat első olvasatra meglehetősen abszurd, senki sem venné komolyan. A 2004. decemberi cunami azonban gyakorlati bizonyítékkal is szolgál, hogy földtömegek a földkéreg felhasadásának következtében elmozdulnak.

Hasonló aktust írt meg José Saramago Kőtutaj című könyvében: a történet szerint az Ibériai-félsziget szakad le misztikus körülmények között Európáról, és kezd el hajózni nyugat irányában. A félsziget lakói szemüknek alig hisznek, amikor Gibraltár szigetét méltóságteljesen maguk mögött hagyják...

 

A határ és a régió

A mozgás teljesen más dimenziójára hívja fel figyelmünket Felix Gonzalez- Torres. A kubai születésű művész – nem véletlenül - a határ kérdésével foglalkozik. A területeken való szabad mozgásnak nemcsak természetes akadályai vannak, hanem az ember által koncepcionált államhatárok, melyek csupán szelektíven átjárhatóak. Egy fehér, négyzet alaprajzú tömb áll a galéria padlóján, egyik oldalával a falhoz fordítva. Egy kényes ízlésű conaisseur számára a tömeg talán egy precíz minimál-objektet jelent. Ha jobban megvizsgáljuk, kiderül, hogy egy halom papírral van dolgunk. Egy halom nyomtatlan papír egy múzeumban – ahelyett, hogy egy nyomda raktárában lenne – radikális, és mégis zavarbaejtő. „Úgy gondolom, ennek a műnek elsősorban a szélsőségekhez van köze. Szeretem az extremitást és a szegélyeket. Vagy nevezhetjük peremhelyzetnek.“


Az államhatárokon való átjutáshoz útlevélre van szükségünk. Ez a papír információt ad arról, kik vagyunk, hol születtünk, mi a testmagasságunk, a szemünk színe stb. Ez a papírdarab segíti vagy gátolja áthaladásunkat a határon attól függően, honnan jövünk és hová tartunk. Ezek a papírlapok üresek, nincsen rajtuk szöveg, sem vízum ami a személy és az okmány kapcsolatát határozná meg. Ki az útlevél tulajdonosa? Egy arcnélküli ember? Az útlevél nélkülözné az emlékezést és a múlt nyomait? A jövőnek szól? Egy képzeletbeli országba? A papír maradandósága – hiszen fizikálisan nem is kell léteznie – szembenáll az útlevél mövé képzelt személy múlékonyságával.


Egy szerves fejlődés eredménye azonban a régió. Amikor Káin utódai letelepedtek, a települések kialakulásával biztosítani kellett a védelmet, olyan körülményeket kellett teremteni, hogy dolgozni, élni tudjanak. A település vonzáskörzetekbe szerveződik, ezekből alakulnak ki a régiók. A tartós együttlét, a hagyományok, a kialakult közös értékrend is összetartja az egy régiókban élőket, és az is igaznak látszik, hogy a régió vonzáskörzetekből mint építőkövekből formálódik. A régiók között sávszerű, ritkább textúrájú terek lelhetők fel, melyek amorfak, összenyomhatók és széthúzhatók. A sávok, zónák természetes üressége ellentétes a határok merev és mesterséges ürességével.

 


Készítette: Gunther Zsolt
Témavezető: dr. Ferkai András
2005. január 17.
Magyar Iparművészeti Egyetem
Doktori Iskola, Építőművészet

Vélemények (0)
Új hozzászólás

Friss adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről. Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. További információk