Ornamentika vagy modernizmus – Ravatalozó Aszódon

"Az aszódi ravatalozó átalakítása kapcsán a földi búcsú méltóbb helyét szerettem volna létrehozni úgy, hogy a benti ravatal és a kinti fedett elköszönés helye külön-külön és egyben is kifejezze életünk változását, mozgását." Az épület tervezője Jánosi János volt. 

Az építészet egyik alaptémája a kezdetektől fogva az ornamentika. Elképzelhetetlen volt építészet, épület díszítés nélkül. A modern kialakulásával ez az alapállítás megkérdőjelezni látszott. A századfordulóval kezdődően igény született a művészetek újraértelmezésére. Hosszú elemző folyamatok végeként mára általánosan elfogadható tételnek tűnhet az építészet terén, az építészek körében az úgynevezett épületdíszítés pejoratív jellege.

A művészet-megújítás igényének kétségtelen, hogy valós, mély szellemi gyökerei vannak. A modern ember elidegenedése, a természeti kapocs elvesztése, a materializmus megjelenése új helyzeteket teremtett az építészet terén is. A régkorban használt építészeti formák nem tudtak választ adni a felmerült kérdésekre, jelentéstartalmuk elveszett, az ornamentikát mintakönyvekből vett „díszítésként" kezdték el használni, a szív vitte tovább a formákat, de ez a fajta romantika nem tudott megfelelni a kor kihívásainak.

A „modern" építészet ezen ellentmondás feloldásaként kezdett új utakat keresni, de az élet minden területén beindult ez a folyamat. Mára viszont úgy látszik, hogy ezen folyamat végeként a mosdóvízzel a gyermeket is kiöntöttük. A valós szellemi útkeresésből — mikor még a modern útkeresők, más fajta felfogásban, de a díszítést az építészet egyik alapelemének tekintették (Frank Lloyd Wright Testamentuma) — mára eljutottuk a ciki kategóriájához, pedig ez véleményem szerint csak a szellemtelenség takarója. A nagy igyekezetben a kialakult hamis ideológiák között az internacionalizmus gondolata az építészet területére is begyűrűzött, pedig ezen gondolat hátterében valaha az egészre, egyetemesre való törekvés állhatott. De elfelejtődött az az alapállítás, hogy bizonyos szellemi, útkeresési tartalmakat nem lehet összekeverni. Először is  önismeretre van szükség, ebből kiindulva érthető meg, hogy hova születtünk, mi is a dolgunk a világban és egy valódi nemzettudatból juthatunk el mi itt európában egy valós önismerethez és európaiként lehetünk világpolgárok (honnan jöttünk, hová megyünk, miért vagyunk).

Ha a dolgok lényegére akarunk látni, érdemes újra a kezdetekhez visszanyúlni, a mai „divatos" letisztult, egyszerű formák eredetét érdemes az őskor embere környezetében is megtalálható, nem avuló formákban keresni, de ilyen például a népművészet is. Ősképek ezek melyeket nem ki-, hanem megtaláltak a régmúlt emberei, hogy modellezni tudják a világot. A szerves gondolkodás lényege a világ egységes egészként történő értelmezése, hogy rész-ként is egész-nek érezhessük. Ebből következik számomra, hogy az alap az eredendő, természetes, szerves műveltség és a magyarságnak a mai napig megmaradt, létet is szabályozó gazdag műveltsége, amely a mai napig őrzi  a természettől szinte teljesen elfordult, elidegenedett társadalmunk újjászületésének lehetőségét és jelentéstartalmánál fogva, nemzeti valóságában is  magán hordozza az egyetemességet.

Mindezeket az építészetre vonatkoztatva az épületek gondolati alapját az ősképek, népművészeti jelek adhatják, és ebben a gondolatmenetben az ornamentika (forma, design) nem kitalált, hanem újra megtalált elem lehet, egy adott gondolat szerves része és nem „díszítése". Részben ezen  objektív alapokra épülő gondolkodásba a szubjektív elemekre is épülő szépség eszméje kell, hogy beleszövődjön, mert ha ez a szívvel átszőtt gondolkodás kimarad egy adott épületből (amit sokszor láthattunk a modern építészet kapcsán), akkor csak a száraz látszatvalóság marad, mely az emberek természetes, belső szépérzékének elfogadhatatlan lesz. Számomra a magyar népművészet, a Makovecz Imre népművészeti formákat elemző naplója, illetve Molnár V. József: Vázlat a természetes modellezéshez című tanulmánya adta, adja az egyik kiindulási alapot. Makovecz naplójának egyik lényege azon „felfedezés", hogy a különböző népművészeti, síkbeli ornamentikák térbeli (magasabb) jelentés tartalommal bírnak (a narancs-gömb-spirális irányban történő meghámozása kiterítve a honfoglaláskori tarsolylemez mintáját adja). Molnár V. József elemzésében a síkbeli „forgó rózsa" ősképi motívumok és népművészeti jelek (svasztika, jelentése a szanszkrít sznaszti-boldogság, termékenység szóra vezethető vissza) látszólagos forgásuk következtében térbeli jelentéssel bírnak, a nem látható, de a forgás által kijelölt függőleges tengely az éggel köt össze. A mozgást a magyar illetve keresztény kultúrkörben a nap és hold időbeni változása jelenti a svasztika helyett.

Az aszódi ravatalozó átalakítása kapcsán a földi búcsú méltóbb helyét szerettem volna létrehozni úgy, hogy a benti ravatal és a kinti fedett elköszönés helye külön-külön és egyben is kifejezze életünk változását, mozgását. A fentebb említett nap és hold, a kör és négyszög így váltak építészeti eszközzé ill. térré. Ha ezeket tekintem kiinduló pontnak és alkalmazom építészeti alapként, az épület tömegformálására vonatkozó újszerű kiindulási pontokat kaphatok és ebben a modern építészeti ornamentika nem díszítésként jelenik meg (lásd a ravatalozó ajtaját), hanem az adott alapgondolat szerves részeként és annak kifejező eszközévé válhat. Ahogy ez a népművészetben mindig is így volt.  

Az épület  szinte teljesen felajánlásokból és helyi mesterek munkájából épült, az önkormányzat bonyolításában és beruházásában. A tervezés is felajánlás volt, így ingyen munkára nem mertem még másokat is "kényszeríteni".

Jánosi János