építészet : környezet : innováció

Otthon a hiábavalóságban - a pécsi STANDBY kiállítás

A pécsi m21 Galériában megtekinthető STANDBY című kiállítás két egymásra épülő fázisból épült fel: a Bázis Szobrász Egyesület tagjai előbb a kiállítótérben - mely napokra nyitott műhellyé is vált - installációkat építettek, majd az elkészült művek további munkákkal kiegészülve kiállítássá álltak össze. A tárlatot Kiss Tibor Noé nyitotta meg, szövegének egy részletét közöljük.

A megnyitóbeszédre készülve kétszer jöttem be a galériába. Sokáig csak csevegtem, sétálgattam, készítettem néhány fotót, de nehezen találtam fogást a készülőfélben lévő munkákon. Két nappal a megnyitó aztán hirtelen minden a helyére került. Épp a Rezsonya Kata kislányáról készült képeket nézegettem, amelyeken csillogó palástba burkolózva játszik királylányt. Ezek azok az aranyszínű izolációs takarók, amelyekbe a Görögországnál partot ért menekülteket burkolják, nehogy azok kihűljenek. Visszaidéztem az elmúlt években látott felvételeket: sötétkéken hullámzó tenger, narancssárga mentőmellények, zöld tányérsapkák, fekete hullazsákok. „Két takarót kirakok az épületen kívülre” – jegyezte meg Kata, én pedig a sötétített üvegen kinézve megállapítottam, hogy odakint hideg van, minden csupa jégkása meg latyak, lóg az ónos eső lába. Abban a pillanatban rájöttem, hogy miről szólnak ezek a munkák, amelyek körülvesznek bennünket. Az otthon kereséséről. Vannak, akik otthont találnak maguknak, mások elveszítik azt, de valójában mindannyian ugyanazt tesszük, erről szól az életünk, az otthonunk folyamatosan kereséséről, ennek a keresésnek a hiábavalóságáról. A Bázis Szobrászati Egyesület tagjai pedig most megmutatják nekünk azt, hogy a művészet eszközeivel otthont találhatunk a hiábavalóságban is.


Böszörményi István: Klein palackok - fotó: Cseri László


Nézem például Böszörményi Istvánt, ahogy a szobrai között jár-kel, kicsomagolja a zacskóból a műanyag nyolcszögeket meg tizenkétszögeket, leporolja a nadrágját, megmutatja a pingpong-labdát a Klein-palackban, itt átférne, ott nem férne át, nem tudom, mi az a Klein-palack, majd megnézem a Wikipédián, nézzük inkább a márványt, az számomra kézzelfoghatóbb, milyen sima, milyen finom anyag, szinte selymes, Böszörményi mosolyog, Morvai hozta Szibériából, mondja, simogatjuk a márványt, a Petőfi-csontvázas kazánkirály, válaszolom és próbálok nem gondolni a Möbius-szalagra. Két nappal később csak távolról figyelem, szent áhítat vezeti, ez az ember, noha nem ismerem, mégis meggyőződésem, hogy a munkájában, a művei között van igazán otthon.


Rigó István: Szalag szemfonat - fotó: Cseri László


 

Hasonló érzéseim támadnak Rigó Istvánnal kapcsolatban is, miközben hallgatom, ahogy a fa hajlíthatóságának korlátairól és a lécek sajnálatosan lekerekített éleiről beszél. Azt csak később tudom meg, hogy ő volt az, aki gyakorlatilag beköltözött az épületbe, és itt hozta létre műveit. S ahogy körbejárom a szabálytalanságában is szabályos fakeretet, eszembe jutnak Böszörményi színes műanyagfelületei. Ha felnagyítanánk, majd beillesztenénk azokat Rigó kompozíciójába, megkapnánk a 37 négyzetméter című alkotás egyik verzióját, amely ott áll Uránváros főterén, s amelynek egyik alkotója éppen a szomszéd szobában vagdossa a tépőzár-szalagokat.


Palatinus Dóra: Az élet szűkös terei - fotó: Cseri László


Palatinus Dóra itt elhelyezett installációja egyszerre mutatja meg az otthon ideiglenességét és a lét hiábavalóságát. Képzeljük el, ahogy a narancssárga kis alagutakon keresztül bekúszunk a kétszemélyes sátrakba, át az egyikből a másikba, körbe-körbe, karikába. A próbafülkére emlékeztető kék kabinban kiegyenesedhetünk, de aztán újra vár minket az alagút. Mint maga az élet: időnként sikerül talpra állnunk, egy pillanatra akár ki is húzhatjuk magunkat, máskülönben vakon, térden kúszva rójuk ugyanazokat a köröket. Még sincs miért panaszkodnunk, hiszen ezzel nem vagyunk egyedül az univerzumban.


Orosz Klára: Köpetgömb - fotó: Cseri László


Ezt teszi például a bölcs bagoly is! Ül a faágon, nyújtogatja a nyakát, pislog, aztán felböffent egy galacsint a gyomrából. Évezredek óta így megy ez, az viszont talán még senkinek sem jutott eszébe, hogy bagolyköpetek ezreit összegyűjtve műalkotást hozzon létre. Orosz Klára organikus golyóbisa az élet örök körforgásának szimbóluma, itt egy szép csőr, ott egy hangya, jaj, de szép a biolabda. Morbid, de végül a zsákmányállatok, pockok, szöcskék, denevérek is végső otthonra találtak ebben a lenyűgöző kompozícióban.

A természet ihlette Lukács József Jóka munkáit is, én legalábbis nehezen tudok elvonatkoztatni attól, hogy az Oboz című darab valójában egy toboz. De ez a fantasztikusan megmunkált fadarab lehetne valamiféle állat is, például egy ündisznó vagy egy obzoska.


Miklya Gábor: Lyuk - fotó: Könözsi Szilvia


Miklya Gábor alkotásai is a hiányra hívják fel a figyelmünket. A Lyuk olyan természetességgel simul bele a válaszfalba, mintha mindig is ott lett volna, s valaki csak tévedésből címkézte volna fel kiállítási tárgyként. Ez olyannyira nem igaz, hogy a mű kedvéért egy teljes falszakaszt kellett felépíteni. Ékes példája ez annak, hogy ami látszólag rombolásnak tűnik, az valójában építés! Azzal pedig mindenki csak magának tartozik elszámolással, hogy mire gondolt először, amikor belenézett a lyukba.


Kotormán Norbert: Táncoló paraszt - fotó: Cseri László


A formai bravúrok és a meghökkentő megoldások után klasszikus formákra áhítozó szem megnyugvást talál, ha Böszörményi István szobrait elhagyva elindul a hátsó terem felé. Hamarosan észre fogja venni, hogy a fehér fal előtt két, egymásba karoló alak áll. Ami messziről mészkőnek tűnik, az műanyag, a figurákról pedig nem lehet eldönteni, hogy nők-e vagy férfiak. Ez az androgün parasztpár okozta számomra az egyik legnagyobb katarzist a bejárások során. A földön fekvő alakok félkésznek, élettelennek tűntek. Aztán Kotormán Norbert felállította az egyiket, majd mellé rakta a másikat, amelynek a keze olyan finoman fonódott a párja dereka köré, hogy azt hittem, mindjárt meg is szólal, „szeretlek, drágám”. Végül azonban nem suttogás törte meg a csendet, hanem egy fúrógép.


Nyári Zsolt: Meztelen szelfi - fotó: Cseri László


De a helyzet még ennél is nyugtalanítóbbá válik, amikor a Kotormán-alakokkal rokonítható műanyagbábura vetül a tekintetünk. Nyári Zsolt installációján egy majdnem meztelen lány áll a tükör előtt, bugyit visel, a kezében mobiltelefon. Tuti, hogy szelfizett, a kép talán már fent is van a Tumblr-en, mindenki osztja ezerrel. Diáklányok körében állítólag ez az új divat, a meztelen szelfi. Otthon rákerestem a Google-ben a „naked selfie” kifejezésre, és az első képtalálat egy 29 éves ausztrál írónőt dobott elém, aki néhány hónappal ezelőtt coming outolta magáról, hogy biszexuális. Én meg öregszem.


Nyári Zsolt: Idővonal - fotó: Tóth László



Nyári Zsolt másik kompozíciója végleg az otthon fogalmának társadalmi kontextusaira irányítja rá a figyelmet. A falon végigfutó befizetési szelvény-lánc is egyfajta coming out, megtudhatjuk, hogy a művész családja mennyit költött az elmúlt tizenhét évben villanyra, gázra, telefonra. Ennél érdekesebb, hogy Nyári néhol jegyzetekkel is ellátta a kis cédulákat, amelyek nagyszerűen használják ki a kiállítótér adta lehetőségeket, a hosszú, homogén falfelületen a sárga cetlik szinte a végtelenbe futnak. Az alkotás a Palatinus Dóra által is megragadott kilátástalanságot ábrázolja, a hosszú, sárga csekkcsík okozta depressziót legfeljebb Németh Szilárd tudná feloldani egy újabb rezsicsökkentéssel.


Kiss Andor Emil: Arts and Crafts (részlet) - fotó: Tóth László


Akinek ez nem elég, azt talán a Dankó Rádió tudná jobb kedvre deríteni, ez a csatorna szól a Kiss Andor békebeli hangulatot árasztó konyhájában elhelyezett rádióból. A falusi konyhák világát a modern, minimalista dizájnnal ötvöző enteriőr igazán családias hangulatot kelt, a konyhaasztal betonlapja telitalálat. Kiss Andor olyannyira otthonossá tette maga körül a galéria terét, hogy az itt összeállított konyhát a kiállítás után egyszerűen hazaviszi.


Pál Zoltán: Foglalt (részlet) - fotó: Cseri László


Vannak azonban olyanok, akiknek nincs hová hazamenniük. Pál Zoltán Valósághiány című munkája politikai állásfoglalásként is értelmezhető. A rikító színekben pompázó „foglalt” felirat, az aranyozott köztéri pad, a posztamensre állított provokatív kisszobrok és a bűnügyi nyomozást idéző helyszínrajz azokra hívja fel a figyelmet, akik az otthonkeresésért folytatott harcban alulmaradni látszanak: hajléktalanokra, közmunkásokra, a társadalom veszteseire. Az installáció tökéletesen ábrázolja mindennapjaink látszólagosságát: életünk kulisszái színesek, harsányak, látványosak, ami viszont ezen a világon kívül van, arról nem veszünk tudomást. Aki nem bírja a tempót, az lemarad, körberajzolják, elhantolják.

Az író teljes szövege a kiállításról a Jelenkor oldalán érhető el.

Kiss Tibor Noé


A Bázis Szobrász Egyesületet 2002-ben Pál Zoltán alapította. A kiállítás kurátora Nagy András esztéta, művészettörténész, a JPM muzeológusa volt. Kiállító művészek: Böszörményi István, Kiss Andor, Kotormán Norbert, Kuti László, Lukács József, Miklya Gábor, Nyári Zsolt, Orosz Klára, Palatinus Dóra, Pál Zoltán, Rezsonya Kata, Rigó István. A kiállítás február 26-ig látogatható.

 

vélemény írásához jelentkezzen be »