Panama, Panama, Panama!

A Művészetek Palotája.

Régóta tudjuk, az "ártatlan szem" elmélete téves, az ember ugyanis főként azt látja, amit tudni vél a látott dolgokról. Aki nem tudja, milyen ma a világépítészet színvonala kies kis hazánk határain túl, és aki nem tudja, milyen panamák megtestesülése a március 15-én átadott Művészetek Palotája, akár még szépnek is tarthatja azt.

A Narancs olvasói azonban jól tudják, hogy a Millenniumi Városközpontban felépült új kultúrerőmű tulajdonképpen nem más, mint a mindenkori politika és egyes pénzembereink - jelesül Demján Sándor, avagy a "becsületes építőmester" - nagyravágyásának építészeti inkarnációja, az adófizetők pénzén mindmáig tisztázatlan körülmények között épült gőgös monstrum (l. erről részletesen Az ördög a részletekben, MANCS, 2005. január 13.). Panama, Panama, Panama, ezt jelenti ezúttal a bűvös PPP-konstrukció, melyet nem kevés eufémizmussal a köz- és magánszféra együttműködésének (ti. public private partnership) becéznek a beruházók. Olvasóink többsége ugyanakkor azt is tudja, hogy a Soroksári úton magasodó cifra palota finoman fogalmazva is igen csak messze áll attól, hogy a kortárs világépítészet attrakciói közé soroljuk, noha hemzseg a nemzetközi építészetből ellopott részletektől, közelébe nem jön például Peter Cookék grazi, vagy Frank O. Gehry bilbaói múzeumának, avagy Los Angeles-i filharmóniájának; köszönő viszonyban sincs, mondjuk, Toyo Ito Sendai Mediatheque-jével. Nem látni benne mást, mint egy újabb elszalasztott lehetőséget, s ily módon fővárosunk, sőt, országunk új szimbólumát, amennyiben jelképezi rohamos lemaradásunkat Európától, s a világ fejlettebb régióitól!

A helyszínre HÉV-vel, vagy villamossal érkezőt elsőként a megalomán épület sivatagi körülményekhez illő, "military" terepszínei ejtik zavarba, melyek egyébként, szó se róla, remekül rímelnek az épületegyüttes óriás erődöt, avagy gigászi harckocsit imitáló - természetesen a területi rendezési terv megkötéseitől is ambivalenssé lett - tömegalakításával. Mintha bizony a honi kultúra Maginot-vonalánál állna az egyszeri szemlélő, akképp fest a háromosztatú palota - a Fesztiválok Háza, a Nemzeti Hangversenyterem és a Ludwig Múzeum együttese - kívülről. Nyomban igazat is kell adnom Peter Eisenmannak, úgy tűnik, valóban elérkezett a terror korának építészete, hiszen a Zoboki Gábor megálmodta épületegyüttes tömegében ugyan kimondottan hivalkodó, ám - minden nagy üvegfelület ellenére - mégis csak egy a transzparenciát elutasító, introvertált épület, mintha bizony a külvilágtól, ha tetszik, a nyilvánosságtól való félelem járná át falait. Nem kevésbé jellemzi introverzió a palota hátsó, a Lágymányosi híd felé eső homlokzatát sem. Itt ugyanakkor nyoma sincs semminő reprezentációs igénynek, a sűrű ablakkiosztás láttán zord kórházak, s börtönök sejlenek fel emlékezetünkből, avagy régimódi irodasilók, netán a kaminonos logisztikai központok és a nájmódi outletek világa.

A palota a belépőnek sem kínál kiegyensúlyozottabb látványt. A belső terek - a színháztermet, a hangversenytermet, s a múzeumi kiállítóteret nem számítva - zegzúgosak, a közlekedés szinte áttekinthetetlen, a gyalogosok "áramlása" (flow) a közönségforgalmi részekben rosszul megoldott, az enteriőr tele van funkciótlan, porfogó "nem-helyekkel" (non-place), mindenütt tombol ugyanakkor a tervezői önmérsékletet mellőző "mindent bele" eklektika. A benti kulisszákról kialakult összbenyomás tehát kifejezetten nyugtalanító, lázálomszerű térélménnyel szolgál, s nemigen érteni, egy ekkora hodályba, hogy-hogy ilyen kevés, a tágasság illúziójával szolgáló tér szorult valójában?

Nyilván az alaprajzi redundanciák, a funkcióismétlődések felelősek ezért egyfelől, amelyért pedig másfelől főként a politikai csűrcsavar miatt amőbaszerűen alakuló, folyton újraszabott intézményi koncepció. Az sem igen lehet ugyanakkor kérdéses, hogy az épületegyüttes léptéke meghaladja azt a szintet, amellyel a hazai tervezők jól tudnának bánni, s amelyet a tervezőirodák logisztikai értelemben kezelni tudnának, másként nehezen volna magyarázható, hogy a Fonte bútoráruház Zobokija miként is számíthatta el magát most ennyire. Hacsak nem arról van szó, hogy a nemzetközi gyakorlattól távol álló, tulajdonképpen "meghívásos" jellegű pályázat nem generált kellő versenyhelyzetet, s nem érvényesíthette a nyilvánosság kontrollját sem kellőképp.

A színház, a hangverseny-terem és a múzeum három tömbje mint három építés alatt álló hajó a dokkban, úgy ékelődik a hatalmas befoglaló tömbbe, mindez azonban a számtalan oszlop és áloszlop, lépcső, galéria és mellvéd zavarba ejtő erdeje miatt olybá tűnik, mintha az ácsolt állványzat is velünk maradt volna a palotában. Ez a tudatos káoszélmény még csak-csak elfogadható volna, ha nem párosulna a néhai maszekolós építési vállalkozó összehordta talmi sokszínűséggel, a budoáros csip-csup anyaghasználat megoldhatatlan kivitelezési problémáival! Mert menjünk csak közelebb a falakhoz, s alig találunk ízlésesen megoldott anyagtalálkozásokat. Csillámló gránitra zöld bársony szalad, s mindezt szegélyezi, mondjuk, egy kis mészkőlapocska, vagy bambuszlécek. Másutt a bambusz burkolat kartontapétával, réz szegélylécekkel, vörös posztóval, s kéklő márványlapokkal fut össze, csoda, ha a kivitelezés katasztrofális? A színházterem és a hangversenyterem hangcsapdáiban tetszetős kék falikárpit-költeményen akad meg a szemünk, amely azonban - közelről jól látszik! - kicsiny mozaikokból áll, melyeknek sarkai már most felkunkorodnak a ragasztott felületekről. Ugyancsak figyelemre méltóak a bambuszfedte oszlopok fehér, DDR-design lábazatai, vagy a korlátok csomópontjai, melyek egyike sem felel meg a legelemibb szakmai elvárásoknak sem.

De nem érdemes tovább sorolni, minden olyan itt, mintha húsz éve épült volna, s immár lestrapált állapotában fogadná a látogatókat. Egyedül talán a hangversenytermet érheti a legkevesebb kritika, melyről úgy hallik, akusztikai értelemben is csak jót mondanak róla. A terem - a magasból alászálló, s az összhatástól jócskán elütő sárkányforma hangvetőt nem számítva - valóban józan, a főként komolyzenei eseményekhez méltó arculattal bír, benne a Jovánovics György tervezte színes diffúzorok, s az amúgy nyers alaptónusú fa és bambusz burkolatok jól harmonizálnak. Mindez azonban nem feledteti az épületegyüttes egészére jellemző honneckeri elefántiázist, a belső terek nyújtotta zűrzavart, melyről úgy tudni, Zoboki és a belsőépítészek közötti komoly nézeteltérések miatt csak még erőteljesebbé vált a kivitelezés során.