Primus inter pares

A Mányi Építész Stúdió 1995-ben alakult meg. Az iroda helyzetéről, a jelenlegi munkáiról, az építészetről Csordás Izabella készített interjút Mányi Istvánnal.

A Mányi Építész Stúdió 1995-ben alakult meg. Az iroda helyzetéről, a jelenlegi munkáiról, az építészetről beszélgettünk Mányi Istvánnal.

Milyen változást jelentett az Ön számára öt és fél évvel ezelőtt egy irodát nyitni? Hogyan jellemezné a kezdeteket?

Preisinger Béla barátom, tulajdonostársam kezdetben inkább hitt benne, mint én. Ilyenkor az ember még tele van félsszel a bérlemény, a számítógépek, a rezsi és sok minden miatt. Amikor működik az egész, az már egy egyszerűbb dolog. Tavaly ôsszel volt az ötödik születésnapunk szeptemberben. 1995. szeptember elsején készültünk nyitni, s mivel is tegyük ezt emlékezetessé? Elneveztük tanévnyitó ünnepségnek. Ekkor mondta valaki egy beszélgetés során, hogy "Milyen nehéz lehetett neked egy ilyen hirtelen váltás".
Könnyű nem volt, de váltani semmit nem kellett. Már a nagy állami tervezővállalatok sem úgy működtek az utóbbi tíz évben, hogy a megyei első titkár kanyarított egy levelet, és megkaptuk a munkát. Az építész járt utána akkor is, az általában vázlatos tervezési programot ő igyekezett megtölteni tartalommal, elfogadtatni az építtetővel. A nagy tervező cégeknél is így ment ez. Ahogy mondani szokták, az építész primus inter pares. És mindenért ő felelt. Mint ahogyan most is.

Mennyire tartja fontosnak a publicitást az építészetben?

Az építészet maga a publicitás. Ez egy olyan területe a társadalmi összjátéknak, ahol az emberek élnek, használják az épületeket, laknak, szórakoznak, gyógyulnak bennük. Nagyon fontos lenne, hogy beszéljünk róla, éppen amiatt, amit építészeti kultúrának nevezünk. Az általános iskolában kellene kezdeni. A gyerekrajzokon, az elemi házrajzokon jók az arányok, az ajtó akkora, az ablak akkora, a kémény úgy füstöl, ahogy annak lennie kell. Tehát gyerekkorban megvan a képesség arra, hogy ezt a tudást beszívjuk, minthogy azonban erről soha nem esik szó, s mindig értékhez kapcsolódás nélkül látnak az emberek fotókat, színes folyóiratokat, összemosódnak a stílusok, az arányok. Már nem fontos, hogy minek hol van a helye. Akkor adódnak azok a kényszeredett megoldások, hogy "a garázst én be akarom tenni a ház alá, és a kiskert helyén akarok oda lemenni". Esetenként az igény már meglenne, de a hozzá tartozó alapismeretek, az építészeti kultúra ismeretanyaga hiányzik. Ennek tantárgynak kellene lennie. Itt kezdődne a publicitás, és ha itt elkezdődne, akkor abban lenne óriási jelentősége, hogy az emberek már tudnának kívánalmakat és értékeket rangsorolni.

Az Ön neve hallatán sokan a Szépművészeti Múzeumra és más műemlék-épületekre asszociálnak. Milyen jellegű munkák jellemzik eddigi építész-pályafutását leginkább?

Elmondhatom, hogy a KÖZTI-ben nőttem föl, s ott sokféle munkánk akadt. Sok megválaszolandó kérdéssel kerültünk kapcsolatba, ami azért nyomot hagy az emberben. Néhány kórházpályázaton is részt vettünk idősebb kollégákkal. Volt egy kórházi műszaki-gazdasági normatíva terv, amit egyébként a mai napig is forgatnak a tervezők, - mert hiába szidták annak idején, - itt azért listába van szedve, hogy például egy proszektúra milyen helyiségekből áll, s milyen funkcionális kapcsolatokkal kell rendelkeznie. Aztán profilt kaptak az irodák a KÖZTI-ben: mi főleg oktatási, kulturális, sportépületeket terveztünk. Én ebbe a feladatkörbe dolgoztam be magam. A Közgáz rekonstrukcióval kezdődött az egész, ami bármilyen hihetetlen, évekig hánykolódott a KÖZTI-nél, és nem volt építész, aki elvállalja. Akkor voltak, akik új épületeket terveztek: a prímások, és voltak a brácsások, akik öreg épületekkel foglalkoztak. Mindig szamárságnak tartottam ezt a megosztást. Végül 5000 Ft prémiumot ajánlottak fel annak, aki elvállalja. Én ennél szebb munkát el nem tudok képzelni. Hát ilyen torzulások voltak.
A Közgáz eredménye hozta a Szépművészeti Múzeum rekonstrukcióját, amely feladat évtizedekig agonizált. Merényi Ferenc, az akkori főigazgató megkereste a KÖZTI igazgatóját, Mányoky Lászlót, és azt mondta, ha Mányi István az építész, akkor ismét a KÖZTI-be tart a munka. A múzeummal 40 évig csak annyi történt, hogy átépítgették. Amit mi most visszafelé kitisztázunk, revitalizálunk, azt ott, néhány ajtóval arrébb tették tönkre. A harmincas évektől a szakma nem tudott mit kezdeni az eklektikával. A Szépművészeti Múzeum átépítése a 40-es évek legelején megkezdődött: az antik csarnok íves kazettás mennyezetét lebontották, és készítettek a síkmennyezetet. Gátlás nélkül átszabtak mindent. Mint ahogy a barokk tette ezt a megelőző korok összes építészeti értékével: ugyanúgy hozott anyagként kezelték ezeket az épületeket. Ez a torz értékítélet lassan változott meg.

Tehát kialakult egy kapcsolatrendszer, amely nagy műemlék-rekonstrukciókat jelentett. Közben készültek az ELTE Duna-parti laborépületeinek tervei. Munkatársként voltak olyan munkáim, mint a Sándor Palota rekonstrukciójának terve.

A Természettudományi Múzeum tervezését szintén ezeknek a referenciáknak az alapján vívtam meg, az Aquincumi Régészeti Múzeum pályázatát megnyertük ugyan, de nem a mi terveink szerint épül.
Egy időben tartottam attól, hogy teljesen megrekedünk, mert nincs annyi kulturális, oktatási feladat, amiből egy stúdiót fenn lehessen tartani, de itt vannak a pályázatok, amelyek új feladatokat hoztak. A Sóház pályázatra azért hívtak meg, mert '99-ben volt a Fővámház átadásának a 125-dik éves fordulója, amely alkalommal kedvesen megemlékeztek a 10 év előtti munkám eredményéről. Pályázat volt a Nemzeti Színház is, ahol megvételt nyerünk. Az Uránia pályázatunk is eredményesnek bizonyult.

Az nagyon fontos, hogy az embert pályázatokra meghívják. Akkor már van esélye. Ez a küszöb. A tiszai árvíz kapcsán is helyzetbe kerültünk: a kiválasztott 16 pályamű közül négyet mi készítettünk. Az Uránia pályázatra színházi, filmszínházi ismeretek, a holocaust-emlékhely esetében múzeumi, a hajdúsámsoni iskolánál oktatási épületek referenciái alapján kaptunk meghívást.

Ez utóbbihoz személyes szálak is fűznek, mert ott nőttem fel. Tehát még mindig van egy kulturális-oktatási feladatsor, de a kör már tágul valamelyest. Új területen nagyon nehéz megkapaszkodni. Ahol megbecsülést szereztünk, onnan várható a megbízás vagy a meghívás, és ha ennek publicitása is van, akkor sokaknak lehet rálátása a munkáinkra. Történetesen az interneten.

Beszélne a kulturális-oktatási jellegű mostani munkáiról?

A Közgáz esetében adott egy eklektikus, jó minőségű architektúra, amit méltatlanul használtak. A Sóház eredetileg bankháznak épült. Két szélső pavilonjában nagyon szép 3-4-5 szobás lakások voltak a banktisztviselőknek. Állt már a Fővámház, ott voltak a Közraktárak, és a kettő között hiányzott a közvetítő pénzintézmény. Amíg a közlekedés és az információtechnika annyira hiányzott, mint a múlt század végén, ez lett volna és ez lett a megfelelő megoldás. Később, mint bank megszűnt, s akkor az épület kálváriája következett: először irodafunkcióra használták, aztán volt áruház, raktár, majd rosszabb minőségű raktár, s a privatizáció után megint raktárszerűséget alakítottak ki benne. Mindenki csak használta-használta, s az épület állaga folyamatosan romlott, a pénztári csarnokot vb. födémmel felszabdalták. Most adódott az igény, hogy a Református Gimnázium visszakapja a volt Lónyay Gimnáziumot, és az 1985-ben odatelepített egyetemi számítástechnikai bázist át kell hozni. Az átépítés pénzügyi okmánya 1320 millióról szólt, holott az egész munka több mint a kétszeresét igényli - annál is inkább, mert műemlékileg védett épületben kell a funkcióváltást végrehajtani, ami a legköltségesebb munkák közé sorolható.
Sajnálatos módon a pályázatok többségét az építtetők teljesen hibás anyagi összefüggésben hirdetik meg. Itt adódtak konfliktusok, ellentétek, de végül elvállaltuk a munkát. Ez nem egy siker-sztori. Ez a mesterség kizárja, hogy az ember megbántódjon, vagy megsértődjön. A pályázatot megnyertük, ez szakmailag mindenképpen inspirált, s hát van egy szellemi vonzalom, elkötelezettség is, hiszen a Közgáz rekonstrukciót fiatalemberként én terveztem. S örömömre - fiatal építészként - Dániel fiam folytatja.

Igyekeztünk úgy alakítani az új tartalmat, hogy aki ott dolgozik, vagy ott tanul, az jól érezze magát, s az eredeti építészeti minőségben, de archaizálás nélkül legyenek megoldva az odatelepítendő új funkciók. Arra törekedtünk, hogy a korábbi bankcsarnoknak legyen kontinuitása egy egyetemi aulával, aminek a galéria szintjein vannak a számítógépes gyakorlók, és védett pozíciókban - a két pavilonban, a lakások helyén - géptermek, valamint munkatársi dolgozószobák és kiszolgáló funkciók. Az előadótermeket a pinceszinten helyeztük el úgy, hogy azok zsibongója is össze van nyitva az aulával. Kialakítottunk egy több mint 100 férőhelyes számítástechnikai gyakorlót, valamint könyvesboltot is. A telepítendő program nagyobb, mint amit az épület eredetileg be tudott volna fogadni, tehát tetőtérbeépítéssel is számoltunk, ahol nagyon jó szemináriumi helyiségek , könyvtár és közösségi terek várják a hallgatókat.

Mikor adják át az épületet?

A munka késésben van. Tavaly ősszel kezdtük el, de nagyon sok műszaki vita volt az előadótermek kialakításánál arról, hogy milyen kivitelezői, mélyépítő munkákra van szükség. Ennek az eredményeképpen szakaszos átadás lesz. Részben szintenként, részben vertikális tagozódással, tehát azt a pavilont hamarabb be kell fejezni, amelyikben a géptermek is vannak. Tanévnyitásra elkészülnek a legfontosabb helyiségek, amelyekbe feltétlen költözni kell a Kinizsi utcai épületből.

A Szépművészeti Múzeum rekonstrukciója régóta tart. Ez a munka előreláthatólag mikor lesz kész?

83-ban volt egy betöréses lopás, a múzeum néhány legértékesebb reneszánsz festményét vitték el, s ez hívta fel a figyelmet arra, hogy tenni kéne valamit. Az épület biztonságtechnikai berendezései évek óta ott voltak beládázva a pincében, csak nem építették be. De nem a biztonságtechnika hiánya volt a legsúlyosabb gond. A rekonstrukciós folyamat befejezése először 92-re volt ütemezve, majd 96-ra, később a 2000. évre. Nagyon sokan úgy gondolkoztak még akkor, hogy ez egy értéktelen eklektika. Elképesztő energiámba került, hogy ennek ellen tudjak állni. Az épület alatt terjeszkedtünk. Az alapfalak között több ezer m2 közönségforgalmi területet, kiállítótermet, büfét, műtárgyraktárat építettünk ki. 90-re elkészült az első ütem, amelyik a három templomtömeg alatti részeket érintette. Ekkor még tovább lassult a munka.

Most már 11 éve tart a barokk csarnok térségének rekonstrukciója. A pénzhiány akadályozza a gyorsabb haladást. Azt hiszem, hogy nem kellett szakmailag nem vállalható kompromisszumot kötnöm, mint ahogy teljesen nyugodt lelkiismerettel mondhatom ezt a Közgázról is. Ilyen hosszú folyamatot nagyon nehéz helyes irányban tartani, mert sok és változó szereplővel kell együttműködni, s nagyon hamar utoléri az embert a vád, hogy konok, öntörvényű, és nem hajlandó senkire sem hallgatni. Lehet, hogy nem a legtökéletesebb, amit én csinálok, de a szakma elismeri, s ha én ezt konzisztens folyamatként meg akarom őrizni, - hogy ne érvényesüljenek minden négyzetméterén más elvek - akkor ehhez elképesztő energia kell.
2006-ban lesz 100 éves az épület, s most a legújabb ütemezés szerint addigra befejeződik a teljes rekonstrukció. Ez egy nagyon céltudatos pénzügyi-műszaki tervezéssel még teljesíthető, de már úgy, hogy egymáshoz érnek a határok.
A román csarnok 1945 óta nem volt kinyitva. Ez egy 3 hajós bizánci bazilika képzete, minden négyzetcentiméterén díszítőfestés és freskó - összeomló állapotban, raktárként használják. Kuriózum, ahogy Schickedanz ezeket a nagy csarnoktereket más-más építészeti esszenciákból rakta össze, a dór és a ión rendektől a román, reneszánsz és barokk képzetekig. Igaz, hogy 2000 év építészete ötvöződik itt, de hitelesen, és 2006 körül talán már az eklektika mellett a mi munkánk is elismerten járul hozzá az épület értékéhez.

Bemutatná a Holocaust Dokumentációs Központ és Emlékhely terveit?

A pályázat tavaly ilyenkor volt. A helyszín egy történelmi okokból felhagyott zsinagóga számos használhatatlan toldaléképülettel, udvarában nagy termelőkonyha-üzemmel. Új épületrészekkel bővítve itt kell kialakítani a holocaust emlékhely funkciót, dokumentációs gyűjteményekkel, kiállításokkal, s része ennek a munkának a zsinagóga teljes rekonstrukciója is.
A pályázat elbírálásakor, illetve még később is, két elv ütközött. A 2. díjas terv egy kitárulkozó fájdalomüzenet, a Páva utcára kifutó sínpárral, a töltéssel, vagonon keresztül kialakított kiállítási bejárattal, a bombatölcsérrel, a hatalmas félbevágott Dávid-csillaggal. A mi tervünk az intimitásra, a külső zavaró hatásoktól mentes gondolatsorra épül. Az udvart egy nagyon szép kőfallal vettük körül, melynek belső oldalát emlékárkádsor övezi. Az épület tetején jelentős földtömeget hordozó örökzöld tetőkert van, mint egy vízió, hiszen nagyon magas tűzfalak veszik körül a telket, s kiemelt pozícióban két gyönyörű fűzfa áll majd, mint a zsidóság megújuló életének jelképe. A tetőkerttel az élet újrakezdésének igenlését akartuk kifejezni.
A másik ütközőpont pedig az volt, hogy véleményünk szerint egy zsinagóga nem arra rendeltetett, hogy ott holocaust kiállítást rendezzenek. A gyülekezetét vesztett templomtér az emlékezés helye kell legyen. A diagonálisan beállított zsinagóga előtt szabályos kis kvadratúra lesz, ahova az utca felől kialakított teresedésről lehet belépni. Az árkádok alól kilépve oszlopokkal szegélyezett, súlypontjából kibillent bejárati üvegkubus áll, amelynek árnyékoló rendszere csak keskeny sávokban engedi át a fényt. Ebben az előépítményben vezet le a lépcsősor az udvar alatti holocaust kiállítótermekbe.

A kiállítás a zsidóság magyarországi helyzetének történelmi áttekintésével kezdődne. Megjelenik a Osztrák-Magyar Monarchia, mint a zsidóság közép-európai létének az aranykora. Amikor megvolt már nemcsak az emberi jogi, hanem a vallásjogi egyenjogúsítás is. Az elhurcoltatás, villámcsapásszerűen következett be. Egy keskeny sikátoron át jutunk a kiállítás területének súlypontját adó holocausthoz. Ebből a kiállításból jutunk át a zsinagógába, amit teljes egészében felújítunk és a csendes emlékezés helyévé avatunk.
A feladat belsőépítésze Szenes István és Gergely László. A karzaton egy multimédiás technikára szervezett kiállítás lesz. A francia kormány nagyon komoly pénzt áldoz arra, hogy ez a multimédiás kiállítási rendszer, kapcsolatban lehessen Washingtonnal, Dél-Afrikával, az izraeli Jedvashimmal, Berlinnel és Prágával, mint adattárakkal.
Az embertelen vészkorszakra építészeti eszközökkel utalunk. A bejárati tömeg dől 7,5 fokot, tehát a normalitástól eltér, a kibillent egyensúlyi helyzet a kőfalban, a burkolatban, a kubusban is megjelenik. Az épület sarkán most is van a hitközösségnek egy kis imaterme, ezt mi újraképezzük és megkülönböztetett figyelemmel tervezzük. Ez a helytörténeti gyűjteménynek is helyet adó rész akkor is megközelíthető lesz, mikor a múzeum éppen zárva van.
Márciusban adtuk be az építési engedélyezési terveket, a kiviteli terv most készül. Az építkezés várhatóan 2004-ben fejeződik be. Ennél sokkal pontosabban azonban nem lehet meghatározni, hiszen ott van egy 600 adagos termelőkonyha-üzem a telken, amelynek 2003-ban jár le a bérleti szerződése. S addig akadályozza a munkát. Első ütemben a zsinagóga rekonstrukciója készül el egy időszaki kiállítással és 2004-re tehető az épületegyüttes egészének átadása.

A közelebbi jövő?

Számos gondunk mellett szép feladataink vannak, a fiammal dolgozom, fiatal építészek vesznek körül. Legfrissebb örömöm a saját házunk Kismaroson.

Csordás Izabella