Emberek/Interjú

10+1 – Balázs Mihály DLA

2022.05.27. 17:42

"Minden hely különleges, ha észrevesszük legmélyebb sajátosságait, és ha benne magunkra ismerünk." Az Építészfórum 10+1 sorozatában a hazai építészeti szféra legelismertebb és legizgalmasabb szereplőit kérdezzük ki. Ezen a héten Balázs Mihály Ybl-, Kossuth- és Príma Primissima-díjas építésszel, egyetemi tanárral készítettünk interjút. 

Balázs Mihály 1980-ban diplomázott a Műegyetemen, a Mesteriskola 8. ciklusában 1986-ban végzett, doktori fokozatát 1997-ben szerezte meg. 1992-ben mesterével, Török Ferenc építésszel közös irodát alapított. Számos megvalósult építészeti alkotás, főként középület kötődik nevéhez, többek között a Dél-Dunántúli Regionális Könyvtár és Tudásközpont, a budapesti Magyar Szentek Plébánia új közösségi terme, a győr-kismegyeri Isten irgalmassága templom, a nyíregyházi Szent Atanáz Görög Katolikus Hittudományi Főiskola, valamint a hernádi Szent Család Római Katolikus Közösségi Ház. Munkásságát 1995-ben Ybl-díjjal, 2009-ben Kossuth-díjjal, 2010-ben Príma Primissima-díjjal ismerték el. 2011-2020 között a BME Középülettervezési Tanszék, 2015-től az Építőművészeti Doktori Iskola vezetője. Hat év tervezőirodai gyakorlat után Farkasdy Zoltán hívására tért vissza az egyetemre. Hazai és külföldi portálokon, folyóiratokban, könyvekben publikál, több portréfilm mellett terjedelmes monográfia jelent meg róla 2006-ban, melyet Somogyi Krisztina jegyez. A BÉK alelnökeként egyik kezdeményezője volt a FUGA Építészeti Központ létrehozásának 2009-ben. Az építészképzés meghatározó személyisége, 2003-ban ő indítványozta a Hauszmann-díj, 2021-ben pedig a Weichinger-díj megalapítását. Tanítványai között Ybl-díjas és doktori fokozatot szerzett építészek, tanárok sora található. Az építész a Magyar Művészeti Akadémia és a salzburgi székhelyű European Academy of Sciences and Arts tagja, valamint szülőfaluja, Hernád díszpolgára.

Ha az építészetet három szóban kellene bemutatni, mi lenne az a három szó?

Térhasználat. Életközösség. Kapcsolatrendszer. 

Mi számodra a legkülönlegesebb, legfontosabb épület vagy hely? 

Minden hely különleges, ha észrevesszük legmélyebb sajátosságait, és ha benne magunkra ismerünk. Az egyediség nemcsak a helyben magában, hanem annak megélésében, a találkozás minőségében is van, nem a rácsodálkozásban, hanem a megismerésben. Egy idézet jut eszembe, amit a győr-kismegyeri templom tervezésekor sokszor elolvastam: „Egy épület, egy görög templom semmit sem ábrázol. Az épület magába rejti az Isten alakját, ám láthatóvá teszi, hogy az, rejtőzködőn bár, de a nyílt oszlopcsarnokon át kilopózzék a szent vidékre... Ott álltában csak a templom ad a dolgoknak arculatot, és segíti az embereket önmagukra találni... mű, mely magát az Istent teszi jelenlévővé, és Isten maga épp ezáltal van." – M. Heidegger: A műalkotás eredete

Régebben sokat utaztam. Hosszabb időt töltöttem Afrikában (Kano), jártam Közép-Ázsiában (Buhara, Szamarkand, Khiva), Szibériában (Bajkál-tó), Mongóliából vonattal átszeltem a Góbi-sivatagot Kína felé (Peking, Hszian, Shanghai), Európában is sokfelé megfordultam. Ezek az utazások nagy hatással voltak rám, és arra emlékeztetnek, mennyire szép, gazdag és változatos a világ, amiben élünk. A legfontosabb, legkülönlegesebb hely nekem mégis egy közeli vidék, a Felső-Homokhátság. Csak úgy, látszólag céltalanul bolyongni az ócsai pincesor archaikus építményei között, vagy begyalogolni a puszta közepére Kunpeszér határában semmihez sem fogható érzés. Mondhatnám hogy a Pantheon vagy a Córdobai nagymecset azért mégis erősebben hatott, de ez csak egyszeri, pillanatnyi villanás, a folytonosság érzését a pincesoron jobban átélem. Budapest, azon belül a Margit-hídról feltáruló tériség is megunhatatlan élményforrás. Nincs annál szebb, mint amikor a mindennapok tudnak élménnyé válni. 


 
Hogyan vélekedsz a régi és az új viszonyáról?

A természetben az új mindig a régiben gyökerezik, és ha formájában nem is feltétlenül, de működési elvében közel áll elődjéhez. Mindennek előzménye van, régi és új nem egymás helyett, hanem együtt, egymást feltételezve létezik, szüntelen folytonosságban. Miért lenne ez máshogy az építészetben? Álvaro Siza Vieira honlapjának nyitólapján ez olvasható: "Architects don´t invent anything, they just transform reality.", vagyis hogy az építészek nem találnak fel semmit, csak átalakítják a valóságot. Engem is ez az átalakítás, az állandó megújulás lehetősége foglalkoztat.

Régi és új viszonyát csak bizalmi helyzetben tudom értelmezni, valahogy úgy, ahogy a kölni dóm 19. századi építői bíztak 13. századi elődeik céljaiban, döntéseiben. Ahogy egymást követő generációk folytatták elődeik munkáját hatszáz éven át a középkori mesterek terveinek megfelelően, de mindig az adott a kor legmodernebb technikáinak felhasználásával. Bíznunk kell abban, hogy a régiben is van érték, számunkra fontos tudás, de kell legyen önbizalmunk ahhoz is, hogy van személyes véleményünk, amit hitelesen meg tudunk fogalmazni, hozzá tudunk tenni a történethez. Ennek hiányában megszűnik a kontinuitás, sérül a kultúra rétegzettsége és sérülünk mi magunk is. 

Melyik munkádra vagy a legbüszkébb? 

Nem a munkáimra vagyok büszke, hanem azokra az együttműködésekre, amikben a munkák születtek. Bármelyiket említhetném, most mégis egy olyat emelek ki, aminek aktuális párhuzamai sokakat foglalkoztatnak: a budavári Kapisztrán téren álló Mária Magdolna templom tervezését. 

A megbízás Török Feri nyertes pályáműve révén került – az épp idén harminc éve alapított – közös műtermünkbe, betegsége miatt azonban a megkezdett munkát én folytattam, a teljes újragondolás szabadságával. Sokat dolgoztunk együtt a legnagyobb egyetértésben, de ennél a munkánál önálló elképzelésem volt. Koncepciómat kétezer novemberében kezdtem el kidolgozni és vele töltöttem a Karácsonyt, szinte észrevétlenül átlépve az új évezredbe. Talán a legösszetettebb kérdéssel szembesültem, amit valaha megfogalmaztak felém: miként viszonyulok egy nyolcszáz éves történethez, aminek már a megismerése is lehetetlen, hát még a továbbgondolása egy forrongó szellemi erőtérben, a rendszerváltás első éveiben? A terv az akkori Honvédelmi Minisztérium megbízásából készült, korrekt funkcionális program alapján. Stiláris elvárások nem voltak, a második világháborúban megsérült és az ötvenes években lebontott templomhajó visszaépítésének igénye fel sem merült, az új terv kortárs építészeti eszközökkel készülhetett. Körültekintő, visszafogott, főként az arányokra figyelő, saját nyelven megfogalmazott megoldást kerestem, sok-sok újszerű technikai megoldással, például a vasbeton teljes nélkülözésével. A kezdeti heves, de konstruktív beszélgetések szép lassan egyetértéssé alakultak, a terv a műemléki és a központi tervtanács támogatása mellett az akkori műemléki hivataltól elvi építési engedélyt kapott, az eljárás csak a telek tulajdonjogi rendezetlensége és az időközben bekövetkező kormányváltás miatt nem folytatódott. 

Felemelő visszagondolni arra az időszakra, a műemléki tervtanácsok elmélyült szakmai vitáira, a restaurátorok, művészettörténészek, építészek izgalmas, építő párbeszédeire, Reimholz Péter eszmefuttatásaira a vár mai átépítési gyakorlatának ismeretében.

Mit jelent számodra a siker? Mitől érzed magad sikeresnek? 

A siker a vágyak és lehetőségek összhangja. Nálam ez megvan. Egész életemben olyan emberek vettek körül, akikkel szerettem együtt lenni, egymást inspirálva gondolkozni, közös célokért küzdeni. 

Milyen aktualitás, kérdéskör vagy téma foglalkoztat jelenleg az építészetben? 

A kultúraváltás. Németh László szerint a kultúra nem tudás, nem művészi produkció, hanem valami életet szabályozó elv, amely egy embercsoport minden tagjának belső mágnese, irányítója. Ma egyszerre három olyan jelentős változás zajlik körülöttünk, ami alapjaiban átírja ezeket az elveket, és ennek közvetlen kihatása van az építészetre. A népességnövekedés szükségszerűen átformálja a térhasználatot, a klímaváltozás új térlehatárolási eszközöket követel, a technológiai forradalom soha nem látott közösségszerveződési utakat kínál, gondoljunk csak a közösségi médiák révén szerveződő virtuális csoportokra. Érdekel, hogy ilyen körülmények között a megszerzett tudások – az egyén szintjén és a közös tudást tekintve is – mennyire érvényesek. Különösen foglalkoztat a tudásmegosztás, a generációk közötti együttműködés kérdése, az építészoktatás jövője. 

Milyen terveid és céljaid vannak a jövőre nézve?

Szívesen terveznék még házakat tanítványaimmal közösen, építenék újabb asztali órákat, írnék könyvet, rendeznék kiállítást, szerveznék alternatív építész szabad iskolát. Ez így együtt elég sok. Addig is szeretném, ha a lehető legjobb minőségben készülne el a Görögkatolikus Múzeum épülete Nyíregyházán és a nagy ütemben épülő Alba Aréna Székesfehérváron, ha elkezdődne Gerle György 1935-ben épült villaépületének bővítése a Rózsadombon, aminek tervezése most folyik. És van még sok dolgom a Műegyetemen is, kiemelten az Építőművészeti Doktori Iskola vezetőjeként.

Mit üzennél a megbízóknak, kivitelezőknek vagy építészeknek?

A szavak az építészetről szólnak, a mondat az életről. Ezt üzenném. Hogy az építészet nem önmagáért van, hanem értünk, és hogy az építés bár szükségszerű, az egyik legkárosabb jelenség a bioszféra egészére, benne magára az emberre nézve, ezért indokolt az önmérséklet. A távoli jövő emberének pedig azt üzenném amit Nagy László is: „Ha még lesz emberi arcuk, úgy csókoltatom őket." 

Egy könyv, film, zene, amit mindenkinek ajánlanál? 

  • Matsuo Basho: Japán haiku versnaptár, Tandori Dezső fordításában, 1981. Mindazoknak, akik szeretik a 17. század költészetét, a természet szépségeit, valamint tömörségre, érzelmi pontosságra és lényeglátásra vágynak. 
  • Kaneto Shindó: Kopár sziget, 1960. Türelmeseknek, akik szavak nélkül is érteni képesek egymást és a természettel való küzdelem konfliktusait.
  • TÖRZS: Tükör, teljes album, 2019. Kortárs tiszta zene, komplex akusztikai, vizuális, érzelmi és intellektuális élmény. 

Külföldi építészek, építészirodák közül kivel dolgoznál szívesen?

Peter Zumthorral, de csak ha ő is akarná... Szeretem a munkáit és az írásait, azt hiszem, rokonlelkek vagyunk.

Kivel készítenél interjút a sorozat keretében?

Rigó Bálinttal, aki a közeli hetekben készül megvédeni doktori disszertációját, és aki a Herzog & de Meuron irodában szerzett tapasztalatait biztos szívesen megosztaná velünk. 

Szerk.: Sütöri Laura