Manapság, amikor a Balaton környéke egyre inkább hasonlít végeláthatatlan kertvárosi övezetre, nehéz lenne nem romantikusan visszatekinteni arra az időszakra, amikor még a tájjal összhangot kereső, kisléptékű nyaralóépületek voltak a balatoni kikapcsolódás építészetének zászlóshajói. Wettstein Domonkos Szezonális örökség című cikksorozatának legújabb részében e korszakba repülhetünk vissza.
„Elszakadtunk a 30-as évek nyaralási ideáljától. A mai balatoni nyaralók zöme nem „él" 2—3 hónapig a Balaton mellett, hanem 2—3 hétig itt „táborozik. (…) A mai üdülő ember a természettel tökéletes kontaktust kíván kiépíteni, mert tudja (vagy sejti), hogy az üdülés tulajdonképpeni céljának, a regenerálódásnak ez a legfőbb biztosítéka. Inkább meghúzódni kíván a házban, mint benne élni, idejét a szabadban tölti, legfeljebb egy tető védelmében. S mindez önként vállalt üdülési életforma és nem csak pénzügyi megfontolás eredménye."
(Bérczes István, Farkas Tibor, Kisléghy Nagy István, Polónyi Károly: A balatoni épületekről)
Az egyre heterogénebb karakterrel beépülő üdülőterületeken ma már szinte elvesznek azok az egyszerű, archetipikus mintázatokat idéző épületek, amelyek a szabadságot nem a városi életvitellel egyező komfortban keresték, hanem egyfajta kivonulásként és újrakezdésként értelmezték. A természet és a nomád egyszerűség alternatívája kezdettől fogva jelen volt a nyaralóépítészetben, bár ma már egyre ritkábban találkozni ezzel a látszólag önkorlátozó szabadsággal.
A rekreáció kultúrájában visszatérő motívum az újrakezdés utáni vágyakozás. A valamiféle egyszerű, természetközeli életformához és ezzel együtt az építészet alapelemeihez való visszatérés lehetősége a huszadik század különböző korszakaiban a kísérletezés lehetőségét adta az építészek számára. A lemondás és a látszólag szűkös lehetőségek nem korlátozták, hanem felszabadították a kreativitást. Egyes esetekben, amikor önkéntes részvétellel vagy épp saját célra terveztek, a szabadidős életforma és a kreatív alkotómunka szabadsága szorosan összekapcsolódott és ez az alkotások felszabadult formálásában is megmutatkozott, ahogy ezt a sorozat előző részében Polónyi Károly esetében is láthattuk.
A hatvanas években több építész számára is inspirációt jelentett az építészet alapelemeihez való visszatérés és az archetipikus formálásban rejlő lehetőség. A nyaralóépítészet ezen ágának evolúciója azonban már korábban elindult. A két háború közti időszakban több olyan alkotást is publikáltak, amelyek a minimális térhasználattal és az egyszerű konstrukciókban rejlő lehetőségeket keresték. Ezek az alkotások azonban még kevésbé vedlették le a korszakos stílusok kereteit. Kiss Tibor, Kotsis Iván kevésbé ismert vázas konstrukciói már felvetették ennek az irányzatnak a lehetőségeit. A háborút követő években Kismarty Lechner Kamill Zamárdiba tervezett kőfalazatú, félnyeregtetős kisméretű nyaralója és Wágner László halászkunyhó szerű sajkodi épületei folytatták ezt a nomád útkeresést. Az ötvenes végén pedig már a regionális fórumokon is megfogalmazódtak ezek az elvek.
A regionális fejlesztés megindulásával a tömeges nyaralóépítkezések problémája is napirendre került, igaz az átalakuló társadalmi berendezkedéshez és a korszak gazdasági lehetőségeihez igazodva ekkor már jóval kisebb telkeken, egyszerűbb épületekre kerestek megoldásokat. 1958-ban az Építésügyi Minisztérium pályázatot írt ki kisnyaralók tervezésére. A harmincas években több nyaralóépítészeti tervpályázatot és mintaterv sorozatot publikált a Balatoni Intéző Bizottság, ezekről a sorozat korábbi részeiben már részletesen volt szó. Az újonnan kiírt tervpályázaton az egyik első díjat Farkasdy Zoltán, Balla Gyula, Halmágyi Károly terve nyerte el. A bírálatban így jellemezték: „Hazai anyagokból igen egyszerű eszközökkel előállítható épület. A jól kihasznált, kellemes belső tér, a jól csoportosított helyiségek következtében kulturált nyaralási igényeket tud kielégíteni. Szerkezetei könnyen szerelhetők, szinte „hátizsákban" helyszínre szállíthatók. Megjelenése hangulatos."[1]
Szintén első díjat nyert Mandel Tamás és Tenke Tibor párosa, ők azonban inkább az absztraktabb tömegképzésre és a moduláris szerkesztésre helyezték a hangsúlyt. Az épület előbbitől eltérő jellegét az iparszerű előregyártást feltételező szerkezeti rendszere is mutatja. A sátorszerű szerkesztés egyszerűségét és az ipari előállítást kombinálta jutalommal díjazott tervében Sámsondi Kiss György. A strukturált gondolkozást mutató építmény egyfajta használati tárgyként értelmezi a nyaralót: „Szerelhető, hazai anyagokból előállítható, farostlemez anyagú épület. Lehetőséget nyújt különféle hőszigetelő anyagok alkalmazására. Különböző beépített bútorokkal terét maximálisan kihasználja. Ipari előállításra javasolható. A sátorszerű beépítésű hétvégi telepek kialakítására alkalmas."[2] Farkasdyék tervéhez hasonló elvekből építkezett a II. díjas Südi Ernő és Wágner László, akik egyszerű, sátorszerű épületet dolgoztak ki: „A terv szerzői az ideiglenesen felállított sátor és a huzamosabb nyaralást-biztosító nyaraló épület között álló megoldásra tesznek javaslatot. Kis anyagi megerőltetést kívánó — kizárólag saját munkára támaszkodva elkészíthető épülettel oldják meg az évi párhetes nyaralás építészeti problémáját. A könnyű — szinte hordozható — szerkezetű nyaraló átgondoltságával mégis képes a nyaraló ember minden igényét jól kielégíteni. A típus további fejlesztésével érdemes lenne foglalkozni. A terv ugyancsak alkalmas egységes nyaralótelepek kialakítására."[3]
A természettel és fesztelen, nomád életvitellel való viszonyt a hatvanas évek elején a regionális fejlesztést koordináló építészcsoport is megfogalmazta publikációjában. Farkas Tibor főépítész, Polónyi Károly és Bérczes István BIB főmérnökök valamint a Balaton-ügyet kezdettől fogva több pozícióban is támogató Kisléghy Nagy István közösen írták le azokat az irányelveket, amelyeket szerintük a balatoni építészetben követni kellene. A kiindulást számukra Kotsis Iván harmincas években megfogalmazott nyaralótervezési elvei adták, amelyekben már megtalálhatók azok az egyszerű alapelvek, amelyek szerinte a balatoni nyaraló karakteres formáját dják. Ilyen volt például a fesztelen szezonális életformának teret adó praktikus, nyitott elrendezés, a klimatikus adottságokhoz alkalmazkodó egyszerű, alacsonyhajlású tetővel fedett tömegforma, és a természetes anyagok használata. A két háború közt a BIB által is széles körben propagált elvek mellett vélhetően Kotsis egyetemi tanári munkássága is hatással lehetett a Balaton-parton lehetőséghez jutó új generációra. A jól megfogalmazott korabeli elvek ellenére, számukra a két háború közti időszak öröksége ambivalens képet mutatott:
„Mégis nehezen tudott elszakadni a múlt ballasztjától: jobb épületek is alig különböztek egy-egy sikerültebb pasaréti villától, vagy modern svábhegyi szállótól. Mellettük pedig jócskán burjánzott a külvárosi tornyos villáknak, a cifra kis-kastélyoknak kerti törpék nívóján mozgó építészete is. Valószínű, hogy ez az állapot, ha a háború közbe nem jön, a népszerű tájékoztatók s a BIB felvilágosító és nevelőmunkája következtében kedvezően alakult volna."[4]
A hatvanas évek építészete számára egyfajta programadó nyilatkozatként is felfogható vízióban a természettel való fesztelen kapcsolatra helyezték a hangsúlyt. Nemcsak a nyaralóépületekre, de a – többnyire szezonális használatú – középületek megformálásánál is ezeket az elveket szerették volna alkalmazni. A városias formák helyett a nyitottabb, oldottabb térkapcsolatokat keresték, ahol a vaskos, falas szerkezetek helyett inkább az átmeneti terekben gazdag pillérvázas szerkesztés dominál.
„A házból a természetbe átmosódó életformának a csak nyáron, három hónapig használt épületen is ki kell ütköznie, akár hétvégi ház az, vagy nagy-üdülő, akár étterem, üzlet, vagy mozi. Hiszen csak vonakodással határoljuk el magunkat a természettől, csak a legszükségesebbet fedjük el az illetéktelen tekintet elől (raktár, hálóhely stb.). A tűző nap, szél, eső ellen védekezünk, de azt is lehetőleg olyan berendezéssel, amely a szükségnek megfelelően könnyen mozgatható. Nem a zárt kubust igényeljük, mint otthonunknál, hogy családunk keretét elhatároljuk a környezettől és amelyet csak kényszerből lékelünk meg helyenként; az építészet kiinduló pontja ez esetben nem a barlang, hanem a csűr, fészer, sátor: legfeljebb lemezek határolják súlyos falak helyett, rudak, póznák tartják, feszítik, nem tömör pillérek és boltívek. Lényeges különbség ez."[5]
Ha a hatvanas években zajló regionális fejlesztés eredményét nézzük, akkor az első évek kisebb léptékű létesítményeinél valóban felfedezhető ez a regionális karakter, amely a szezonális használattal szorosan összefonódott. Később azonban előbb a fejlesztésben bekövetkező léptékváltás, majd a négyévszakos használat előtérbe kerülése miatt egyre inkább válságba került.
A regionális karakter kidolgozásánál nemcsak a városias formálástól, de a vidék vernakuláris mintázataitól is meg akarták különböztetni az üdülőterület jellegét. Ahogy Kotsis is hangsúlyozta, az üdülőhely építészete az életformából adódóan is egy autonóm minőséget jelent. Ez az elkülönülés a későbbi generáció modern felfogásából is adódott, azonban a háború után nemzetközi szinten is egyre inkább előtérbe kerültek azok az adaptívabb, regionális irányzatok, amelyek elkezdték feloldani ezt a határvonalat. Kétségtelen, hogy a regionális modern irányzatok sem fogadták el a formamásolást, ahogy erre a hatvanas évek elején megszülető szövegben is felhívták a figyelmet: „A Balatonkörnyék, s itt is elsősorban a népi építészet, értékes hagyományokkal rendelkezik. A présházak, tornácos udvarok architektúrája, a települési mód jellegzetességei századok alatt kiérlelt, tisztult szemléletről tanúskodnak és gyakran igen szépek. Minden szeretetünket, gondoskodásunkat megérdemlik. De gyorsan hozzá kell tennünk, hogy egész más céllal, rendeltetéssel épültek, mint a korszerű nyaralók s így szolgai másolásuk eleve kudarcra van ítélve. Talmi dolog lesz ebből s erre számos szomorú példánk van. Értékes építészeti hagyományukban a tiszta szemlélet, az igényhez mért gazdasági és esztétikai ökonómia a követendő; de megalázó a külsőségek majmolása, mert tehetségtelenségre vall."[6]
A tájegységi mintázatok kísértése leginkább a természetes anyagok használatánál jelentkezett. A természet közelségének igénye a karakteres helyi építőanyagok alkalmazásával is találkozott. A vulkanikus kövek, a vöröshomokkő, a nád és a fa a helyi identitást már az előző korszakokban is formálta. Alkalmazásukkal ugyanakkor szükségszerűen jelentek meg a hagyományos, népi építészetből ismert formák és mintázatok az épületeken. A helyi anyagokkal való kísérletezés lehetősége a hatvanas évekbeli építészeket is inspirálta, igaz a formamásolás vádját kicselezve, a szerkezeti logikából és a tektonikából vezették le a formálást.
„A jellegzetes helyi építési anyagok alkalmazásával is másképpen állunk itt, mint az ország egyéb területein. A kő felhasználását gazdasági okok nem indokolják: a téglafal még kőben gazdag vidéken is olcsóbb; a pózna-lemez architektúra anyagának pedig sokkal olcsóbbnak kell lennie. A táji jelleg helytelen értelmezéséből erednek az olyan építkezések, ahol a nem kielégítő minőségű és mennyiségű helyi anyagot többszáz kilométerről szállított, de „hasonló" anyaggal helyettesítik. Hazug és drága megoldás ez, tehát lényegében csúnya. A mi „pózna-lemez" épületünkben is meg van a szerepe e helyi anyagnak, de csak mértékkel, a helyesen alkalmazott díszek mértékében. Ez a mérték természetesen a közvetlen környező vidék jellegzetességének is függvénye."[7]
A nyaralótelepek összképére is megpróbálták alkalmazni a sátor analógiát. „Végül a település módjára vonatkozóan megjegyezzük, hogy bármennyire is a természetben van a hangsúly a nyaralásnál, tudomásul kell vennünk, hogy a balatoni üdülőterület nem vadon, hanem sűrűn települt „táborhely“. Tehát az egymáshoz alkalmazkodás térben és formában feltétlen követelmény. Az épület szerkesztési elve is közelebb áll a kiállítási épülethez, mint a sátorhoz, csakhogy itt a tetszetős megjelenésen kívül a tartósságra is törekedni kell, mert ezek nem ideiglenes létesítmények, nem két-három hétig, hanem évekig állnak fenn, különleges éghajlati és használati körülmények között, szélben, esőben, fagyban tíz hónapig elhagyatva."[8] Az egymáshoz való alkalmazkodás szükségessége Kotsis Iván elveinél is megfogalmazódott már. Az ő alulról építkező modelljében is az egymás mellett álló épületek „tárgyilagos", környezethez alkalmazkodó regionális karaktere alakíthatja ki az összhangot.
A kvázi nomád egyszerűség és az építészet alapelemeihez való visszatérés a korszak ismert alkotóit is inspirálta. Farkas Tibor kísérletező szemléletéről és az ábrahámhegyi nyaralóépületéről a sorozat egy korábbi részében már volt szó, bár ez az épület kevésbé az archetipikus elemeket, inkább az innovatív szerkezeti formálásban rejlő lehetőségeket kereste. Ettől az épülettől nem messze, szintén Ábrahámhegyen áll a Gulyás Zoltán által 1967-ben tervezett ikernyaraló. A két önálló lakrészt két sátortetős elem egymás mellé helyezésével építette meg. A talaj közelébe lefutó nagy tetőfelelületeket náddal fedte, a karakteres anyag a Balaton-felvidék egyszerű hajlékait, vagy épp a vízparti halászkunyhókat idézi. A vernakuláris mintázatokat azonban nem közvetlenül veszi át vagy idézi meg: az épület szerkesztése, homlokzatképzése egyértelműen modern szemléletűek. A közös nevezőt az építészet alapelemeiből építkező szerkesztési logikából szinte ösztönösen adódó archetipikus mintázat adja meg. „A minimális alapterületek ésszerű csoportosítása, a tartózkodó terek szeparálhatósága (nappali — étkező — gyermekszoba — felső tér stb.) —, még a mobil bútoroknál is — „centiméterre" tervezett maximális beépítettsége 4—5 fős család kulturált nyaralásához nyújtanak megfelelő teret."[9] Az épületeket később átépítették, illetve újabb épületrészekkel bővítették.[10]
Hasonló szemlélettel építette meg Preisich Gábor Szigligeten saját családi nyaralóját. Az egyszerű, minimális alapterületű épületet itt is egy, az épülettömeget is képző nádfedésű sátortető forma alatt alakította ki, ugyanakkor az épülettömeget egy betondekkre helyezte és a lejtős területen lábakra állította. Az ellebegtetett teraszról páratlan kilátás nyílik a Balatonra. A megoldás részben a típusterv sorozatokból is ismert lábakon álló elrendezést idézi, például a Tátika típustervet, ahol az épület alatt sokoldalúan használható fedett nyitott tér alakult ki. Igaz ezt a megoldást elsősorban az ártéri üdülőterületekre dolgozták ki. Ez az egyszerre absztrakt-modern és vernakuláris mintázatokat is idéző kettőség adja az épületnek a környezetével párbeszédet folytató autonóm megjelenését. Bár a mérnöki konstruktőri gondolkodás és a vernakuláris nádfedeles hajlék kombinációja látszólag ellentmondásos lehet, az archetipikus elemekből való tektonikus építkezése időtlenné teszi a formálást. Az épület elrendezése praktikus és csak a legszükségesebb helyiségekre korlátozódik. „Az épület 8 db 8 cm átmérőjű betonnal kiöntött vascsőlábon áll. A vízszintes irányú merevítést derékszögbe állított, 25 cm vastag, rövid betonfalak szolgálják. A lábakra állított 6x6 m-es vasbeton teknő parapetfalának magassága 75 cm. A teknő 2/3 részét 45°-os hajlásszögű faszerkezet fedi, felette nádfedés. A szarufák között belül hajópadlóból készült gyalult deszkaborítás van. Az oromfalak favázzal, külső és belső deszkaborítással, közöttük nádpallóhőszigeteléssel készültek."[11]
A regionális identitást meghatározó, hasonló elvekből építkező nyaralók sorát még további példákkal lehetne folytatni. Bár léptékükben és szerkesztésükben kissé összetettebbek, de a természetes anyagokkal és archetipikus formákkal kísérletezett még például több nyaraló esetében Csaba László és Cs. Juhász Sára, róluk Kovács Dániel kutatása tudósít. Callmeyer Ferenc, aki az első tervpályázat szervezésében is részt vett, később a Típustervező Intézetben tovább foglalkozott a nyaralótervezés kérdésével, majd Rojkó Ervinnel közösen szerkesztették a népszerű Hétvégi házak, nyaralók című könyvet, melyben szintén több hasonló szerkesztésű példát bemutattak. Ezek az épületek az építészet alapelemeihez térnek vissza, és a „re-kreáció" folyamatával párhuzamosan, az építészet számára is újrakezdést, kísérletező újraalkotást tesznek lehetővé.
A tóparti életformák jelenkori átalakulásával épp ezek a fesztelen, könnyed épületek tűnnek el. A táj urbanizációja egyre intenzívebb, a városi szolgáltatások és infrastruktúra mellett az üdülőterületek „második otthonai" is ma már egy agglomerációs családi házzal válnak egyenértékűvé. A négyévszakos használat és a komfortigény felülírja az egykori nyaralók egyszerűségét.
Szezonális örökség: „Pózna-lemez architektúra" – így jellemezték a hatvanas évek elején tevékenykedő építészek azt a sajátos balatoni karaktert, ami már a harmincas években is meghatározó volt a szezonális építészet közvetlen természetében. Doktori kutatásomban a „re-kreáció" alkotásmódszertani folyamataként írtam le ezt a különleges, a fesztelen táji környezetben az alkotás alapelemeit kereső, kísérletező építészeti mentalitást. A kutatás során feldolgozott huszadik századi tervek és épületek rehabilitációja ma egyre inkább aktuális kihívást jelent. A sorozat ennek az egyre inkább eltűnő Balaton-parti identitásnak ered nyomába.
Wettstein Domonkos
[1] Callmeyer Ferenc: A hétvégiház pályázat. Magyar Építőművészet 1960/1 23-29.
[2] Callmeyer Ferenc: A hétvégiház pályázat. Magyar Építőművészet 1960/1 23-29.
[3] Callmeyer Ferenc: A hétvégiház pályázat. Magyar Építőművészet 1960/1 23-29.
[4] Bérczes István, Farkas Tibor, Kisléghy Nagy István, Polónyi Károly: Beszámoló a Balatonkörnyék fejlesztéséről. Magyar Építőművészet 9 (1960) 6. 15-26.
[5] Bérczes István, Farkas Tibor, Kisléghy Nagy István, Polónyi Károly: Beszámoló a Balatonkörnyék fejlesztéséről. Magyar Építőművészet 9 (1960) 6. 15-26.
[6] Bérczes István, Farkas Tibor, Kisléghy Nagy István, Polónyi Károly: Beszámoló a Balatonkörnyék fejlesztéséről. Magyar Építőművészet 9 (1960) 6. 15-26.
[7] Bérczes István, Farkas Tibor, Kisléghy Nagy István, Polónyi Károly: Beszámoló a Balatonkörnyék fejlesztéséről. Magyar Építőművészet 9 (1960) 6. 15-26.
[8] Bérczes István, Farkas Tibor, Kisléghy Nagy István, Polónyi Károly: Beszámoló a Balatonkörnyék fejlesztéséről. Magyar Építőművészet 9 (1960) 6. 15-26.
[9] Gulyás Zoltán: Ikernyaraló, Ábrahámhegyen. Magyar Építőművészet 1968/2 32-35.
[10] Ferkai András: Gulyás Zoltán építészete. Hap Galéria, Budapest, 2005
[11] Preisich Gábor: Építész hétvégi háza Szigligeten. Magyar Építőművészet 1969/6 45.
Irodalomjegyzék:
Callmeyer Ferenc: A hétvégiház pályázat. Magyar Építőművészet 1960/1 23-29.
Preisich Gábor: Építész hétvégi háza Szigligeten. Magyar Építőművészet 1969/6 45.
Kismarty Lechner Kamill Korszerű lakások. 1957 1-2 7-8.
Callmeyer Ferenc, Rojkó Ervin: Hétvégi házak-nyaralók. Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1972.
Bérczes István, Farkas Tibor, Kisléghy Nagy István, Polónyi Károly: Beszámoló a Balatonkörnyék fejlesztéséről. Magyar Építőművészet 9 (1960) 6. 15-26.
Ferkai András: Gulyás Zoltán építészete. Hap Galéria, Budapest, 2005.
A tanulmány az alábbi kutatásokra támaszkodik:
Wettstein Domonkos: Regionális stratégiaalkotás a Balaton-part rekreációs célú építészetében (1929-1979), BME Építészmérnöki Kar, Csonka Pál Doktori Iskola, 2018.
Wettstein Domonkos: A „nagy számok" apró építészete – a magánépítkezések problémái a hatvanas évek Balaton-partján. Comitatus: Önkormányzati Szemle különszám pp. 37-46. (2018)
Wettstein Domonkos: A Balaton-parti nyaralók építészete a rekreáció 20. századi életformáinak tükrében. Építés-Építészettudomány 48 : 1 pp. 49-74. (2020)
Wettstein Domonkos: A Balaton régió mint kísérleti territórium. Az építészet pozíciói az üdülőterületi regionális tervezés kialakulásában. / The Balaton region as an experimental territory: Positions of architecture in the emergence of regional planning for recreation in Hungary. Építés-Építészettudomány 44 (2016) 1-2. 129-177.
Szerk.: Winkler Márk
