Se kecske, se káposzta: a Teherelosztó eltűnése
Véget ér az Othernity 12 épületét bemutató sorozatunk, egyben a Teherelosztó története is. Az Othernity kurátori csapatának tagjaként Kovács Dániel búcsúzik az épülettől. A bontás aktuális állapotáról Gulyás Attila készített képeket.
Amikor hozzávetőlegesen ezer évvel ezelőtt (azaz tavaly augusztusban, emlékszik még valaki erre?) elnyertük a megbízást az akkor még 2020-as Velencei Építészeti Biennále Magyar Pavilonjára, sokan kérdezték, mi alapján választottuk az épületeket az Othernity-projektbe. Erre nincs frappáns válaszom. Elég összetett, soktényezős mátrixot állítottunk össze, kezdve onnan, mennyire ismert az épület és a tervező, odáig, hol helyezkedik el és milyen állapotban van, de számított a végleges lista funkcionális és alkotói sokszínűsége is. És persze fontos szempont volt a válogatás során, melyik ház mennyire fenyegetett. A 12 kiválasztott közül csak egy: a Domus élvez alacsony szintű, fővárosi védettséget. Ezzel együtt sem gondoltam volna, amikor aztán elindítottuk a sorozatot a 12 épület bemutatására, hogy mire véget ér, az egyik ház eltűnik. De így alakult: a sorozat véget ért, és lezárul a tizenkettőből egy történet is: a Teherelosztóé.
Ezúttal nincs szükség arra, hogy a Teherelosztó történetét bővebben ismertessük. Írt éppen eleget róla az Építészfórum: azzal együtt, amit épp most olvas, 23 cikk szerepel A Teherelosztó-történet nevű dossziéban, kezdve Zöldi Anna 2016-os összefoglalójával a szocializmus építészeti hagyatékának szomorú helyzetéről. Állásfoglalások, híradások, a „mégis lebontják?" ijedelme, az épületről megkérdezett 19 építész eléggé egybecsengő véleménye, az Építész Szakkollégium villámpályázatának eredménye, felvetés a nemzetközi tervpályázatra, külföldi példa hasonló korú és állapotú épület megóvására…
Az én személyes hozzáállásomhoz talán az Építész Szakkollégiumé van a legközelebb; az Othernity projektnek ugyanis épp az az alapállítása, hogy a modern épületek esetében a hagyományos örökségvédelmi metódusok nem fognak működni. Egyrészt ezek a házak másképp öregednek, másrészt nincs is kialakult kánon, harmadrészt pedig egy kifejezetten ellenséges közegben kellene megvédeni őket (erről még később). Ezért hívtunk meg 12 építészirodát, hogy alternatív felvetéseket kínáljanak egy-egy épület értékeinek megmentéséhez – ami adott esetben lehet a homlokzat, lehet a belső felépítés, lehet a felhasznált anyag, lehet a tömeg, de lehet pusztán a tervező személye is. Ezek az Othernity esetében abszolút szubjektív megoldások, de a módszer fejleszthető, skálázható és – a tervpályázat alternatívájaként, egyként a sok módszer közül – akár használható is lenne a szakma és a köz szélesebb körű bevonására, a lehetséges megoldások áttekintésére, a kérdések kibeszélésére.
Meglepett, amikor szembe kellett néznem azzal: ami a Teherelosztóval történik, az épp olyan alternatív megoldás, mint amilyeneket az Othernity részeként mi is formába öntünk egy-egy házról. Azt a döntést, hogy az épületnek mennie kell, egy építész addig finomítja, míg a zöme megy, de valami marad. Itt azonban nem lesz se káposzta, se kecske: senki sem tűnik elégedettnek a várható eredménnyel. Gulyás Attila fényképeiről az olvasható le: az épület teljesen, anyagában eltűnik, tehát az új verzió semmilyen módon nem tekinthető majd autentikusnak. Viszont továbbra is kilóg majd a vár összképéből: az utcafronton épülő kulissza mögött az Építészfórumon bemutatott tervek alapján nem valódi belső, hanem egy lyuk ásít majd, oldalt megmarad a függönyfal, viszont eltűnik a homlokzatrész monotonitását kellemesen oldó torony, az eredeti épület egyik legszebb részlete.
Az elmúlt években rengeteg olyan háború utáni ház tűnt el a hazai városképekből, amelyekben lett volna szellemi potenciál és fizikai lehetőség a továbbgondolásra, a fejlesztésre. Itt nem csupán két generáció munkásságának a megőrzéséről beszélünk: több kutatás is bizonyította, hogy a felújítás számos előnyt kínál az új építéshez képest (ld. például itt és itt). A Teherelosztó mégis sok szempontból emblematikusnak tűnik, mert esete három, egymással összefüggő problémára világít rá.
Az egyik a döntéshozók és az építész szakma eltávolodása egymástól, ami sajátos módon nem feltétlenül jár a beruházások általános minőségcsökkenésével – úgy tűnik, a szakma képviselői minden lehetséges helyzetben megpróbálják a legtöbbet kihozni az adott helyzetből. Viszont mivel a döntések a fejük felett születnek, az építészeknek sok esetben a katasztrófa-menedzsment marad feladatként. Ez nem csupán frusztráló és fárasztó: a szakma felaprózódásához, az egymásba és az intézményekbe vetett bizalom erodálódásához vezet.
A másik, talán ennél is komolyabb probléma a szakma és a szakmán kívüliek egymás melletti elbeszélése. Ha bárki nem értené, mire gondolok, elég csak az Építészfórum Facebook-oldalának vonatkozó kommentjeit elolvasgatni – akár csak néhányat abból a 129-ből, amely az új homlokzatot bemutató cikkünk kapcsán született. Két párhuzamos valóság képe látszik itt kibontakozni: azoké, akik nem tudják megérteni és elfogadni, hogy a modern elmélete és gyakorlata nem valamiféle rosszindulatú politikai összeesküvés gyümölcse, hanem közös kultúrtörténetünk és építészgenerációk tudásának része, és azoké, akik nem vesznek tudomást az ezzel kapcsolatban az emberek jelentős részében élő teljes elutasításról, a magyar modernitásnak a háború utáni politikai rendszerrel, a sokezer panelházzal és a rossz minőségű építőiparral végletesen összefonódott percepciójáról.
A harmadik probléma az építészeti gyakorlat átpolitizálódása. 2020-ra eljutottunk oda, hogy a történeti homlokzatok rekonstrukciója, a visszaépítés „NER-barát", a modernizmus, a kortárs építészet „balliberális" és „kommunista". Mintha egyre többen választanák ezt az olcsó kifogást a valós viták elkerülésére, részben azért, mert a vita elől könnyebb elzárkózni. Ezt egyre gyakrabban látjuk a döntéshozók esetében, akár konkrétan ebben az esetben is. Egy pillanatra felveszem a másik kalapomat: az Építészfórum a Teherelosztó elbontásával kapcsolatban többször küldött két különböző érintett szervezetnek kérdéseket; az első, a bontás tényét megerősítő levél után azonban már semmilyen választ nem kaptunk az e-mailjeinkre sem a Belügyminisztérium sajtóosztályától, sem a Közbeszerzési és Ellátási Főigazgatóságtól. Pedig nem túl bonyolult dolgokat kérdeztünk: olyasmit, hogy valóban marad-e valami az eredeti épületből, és hogy mi lesz az új funkciója. De nehéz úgy vitát generálni, ha a másik fél bedugaszolja a füleit.
Van-e bármilyen újdonság a fentiekben? Nincs, évek óta ez a helyzet. Van-e épkézláb javaslatom ennek az ellentmondásos helyzetnek a feloldására? Nincs, őszintén szólva kétlem, hogy bárkinek lenne. De azt gondolom, tartozunk azzal Virág Csabának és a magyar modern építészet történetének, hogy nem engedjük elmenni a Teherelosztót szó nélkül. És az átgondolt összefoglalásnak mégiscsak több értelme van a dühödt kommentüvöltésnél. Bízom abban, hogy az az elképesztő mennyiségű pozitív gondolat, amit a Teherelosztó kapcsán megfogalmazódni láttunk, az a szellemi potenciál, ami megmutatta magát, egyszer, egy másik esetben még hasznosítható lesz és nem fullad bele a visszhangtalanságba. Valami ilyesmi lenne a célunk az Othernity-vel is.
Kovács Dániel
A szerző az Othernity-projekt kurátori csapatának tagja, az Építészfórum társfőszerkesztője. A cikket illusztráló fényképeket Gulyás Attila készítette a Teherelosztó bontásáról, 2020. augusztus elsején.
