Raszter, aranymetszés, asszimmetria és tömörítés

Hogyan gondolkodik és dolgozik együtt egy olyan alkotópáros, akik a magánéletben is társak? Miként hatnak a tervező munkájára az építészeti hagyományok, és azok hogyan értelmezhetőek újra a 21. században? Beszélgetés az építész felelősségéről és az építészet inspiráló erejéről Kiss Gyulával és Járomi Irénnel, a Kiss–Járomi Építésziroda vezetőivel.

Pásztor Erika Katalina (PEK): Ha visszatekintetek az elmúlt pár évtizedre, meg tudnátok nevezni egy projektet, amit szakmai csúcsélményként éltek meg?

Kiss Gyula (KGY): Azt hiszem, hogy az egyik legmeghatározóbb élményünk a Nemzeti Színház pályázata volt. Addigra már nem voltunk egészen pályakezdők – a pályázat idején ’96-97-et írunk. A Nemzeti Színháznál valami olyat sikerült letenni az asztalra, amit rendszeresen előveszünk 3-4 évente, és még mindig rácsodálkozunk, hogy a mai napig nem ment el felette az idő.

Járomi Irén (JI): Én úgy fogalmaznám meg, hogy az egy erős koncepción alapuló, időtlen terv volt, ami formájában és a funkciójában is szervesen illeszkedett a környezetbe. Szerettünk volna egy olyan épületet tervezni, ami nyíltan láttatja a színházban zajló munkafolyamatokat. Úgy képzeltük, hogy az épület bizonyos – átlátható – felületein keresztül a városi embernek – a járókelőnek – lehetősége legyen bepillantást nyerni a kulisszák mögé; hogy aznap milyen díszletekkel, jelmezekkel készült az előadás, stb.

PEK: Az építészetben a mai napig a vágyaink között szerepel a transzparencia – a vágy, hogy egy épület azt is láttassa, ami a show back-stage része.

KGY: És ez egy órási építészeti fogás: a bennfentesség érzetét kelteni a közönségben – a laikusban is. Hogy odamegy az ember, és olyan helyekre engedik be, ahova tulajdonképpen már csak a bennfentes jutna be egy színészbejáraton keresztül, de ez az elv számos más épületre is alkalmazható. Mi szeretünk ezzel játszani. Hasonlóval kísérleteztünk a jászberényi piac és a fóti városháza esetében is. Ezekben a projektekben – a színháznál legfőképp – a terv úgy enged magához közel, hogy különböző rétegeket, héjakat mutat magából, ami, ha szerencsések vagyunk, párbeszédet indít az épület, a környezet és a városlakó között.

JI: És talán itt van egy erős motívum, ami fontos számunkra: az épületterv és a környezetlépték helyes arányainak megtalálása, aminek szempontjából, ha már az előbb a szakmai csúcsélményekről kérdeztél, az amszterdami Playhouse a legsikeresebb projektünk…

KGY: …vagy a Guggenheim Helsinki Design Competition-pályamű.

PEK: Érdekes lenne ezt a három pályaművet (Nemzeti, Playhouse, Guggenheim Competition) egymás mellett megvizsgálni.

KGY: Már csak azért is, mert ezek nagy időbeli szórásban készült tervek, és szépen visszatükröznék, hogy a tervezés pillanatában mit gondoltunk.

PEK: Miről?

JI: A világról. Az építészetről. A Guggenheim-pályázat egy jelbe sűrített érzés – illetve mi annak látjuk: a végtelen jelének, ami kilép a 4. dimenzióba, és ezzel rímel Wright New York-i spirál-tervére…

KGY: Megcsinál az ember egy ilyen munkát, és úgy érzi, hogy elégedett vele. Persze, nagyon jó lenne vele nyerni… Jó volna ilyen csodás dolgokat megépíteni, de egy olyan rendesen elvégzett munka, mint a helsinki terv, már komoly sikerélmény. Legalábbis mi ezt úgy éljük meg – azzal együtt, hogy csak egy tabló készült belőle az iroda falára.

PEK: A közös iroda falára… És itt eszembe jut egy fontos kérdés, hogy ti nem pusztán a munkában, de az életben is egy párt alkottok. Mi a titka az együttrezgéseteknek? Hol van a központi eleme?

KGY: Az alkotás szeretete, az empátia és az eszmecsere. Van egy felvetés. Egy társasház vagy egy pályázat, amin gondolkodhatunk, és megbeszéljük, hogy mi a véleményünk erről az ügyről – nem magáról a tervről, illetve a terv-megvalósításról, hanem egyáltalán a társasházi létről, pro és kontra… Tehát ha én itt és most megpróbálnám önmagunktól eltávolodva megnézni, hogy mi hogyan dolgozunk, akkor szerintem mi borzasztó sokat profitálunk abból, hogy együtt élményszerűen tudunk beszélgetni egy adott témáról.  Szintén fontosak számunkra a közös értékek. Említek erre egy példát: nagyon nehezen bontunk le házat. Hiszünk abban, hogy meg kell próbálni úgy hozzányúlni egy épülethez, hogy ott maradjon a régi, és valahogy mellé tegyük az újat is, ami még kell.

PEK: Fontos számotokra a hagyomány?

KGY: Hiszünk a régi és új kontrasztjában, még ha ezt egymásnak nem is feltétlenül deklaráljuk naponta. Tehát én azt veszem észre, hogy azért is merjük meghagyni a régi épületrészeket, mert tudjuk, hogy a mellérakott új tartalom olyan kontrasztot képez, ami gyakorlatilag helyzetbe hozza az esetleg nem annyira értékes régit is.

JI: Nem feltétlenül azt tiszteljük egy régi épületben, hogy melyik Ybl-díjas építész csinálta, mert valószínű, hogy nem ő csinálta. Talán nem is az a legfontosabb, hogy milyen funkciója volt az épületnek, mert egy kazánház is tud olyan lenni, mint egy templom: bazilikális, szimmetrikus… A régi, létező épületben, struktúrában, térben rejlő lehetőséget tiszteljük – és az iránymutatást, ahogy ezek az épületek a tervező kezét vezetik, hogy a jelenben egy érvényes és kortárs kiegészítő nyomot hagyjon rajtuk a lehető legpuritánabb és -ökonomikusabb módon.

PEK: A takarékosság, vagy ahogy Te mondod, ökonomikusság szempont számotokra?

KGY: Inkább reflex.

PEK: De ez kihívás!

KGY: Homogén módon el lehet kenni a világ összes pénzét egy épületre. Ha mindenhova invesztálsz középszerűen, akkor a világ összes pénzét elköltötted, és semmi nem látszik. Ha eleve tudatosan úgy mész neki, hogy itt nagyon meg kell nézni, hogy mire szabad majd egyáltalán áldozni, akkor koncentrálod a beavatkozást.

JI: Ez egy tér- és funkcionális sűrítés is tulajdonképpen, mert nem pusztán a költségeket gondolod át a takarékosság szempontjai szerint, hanem magát a teret is úgy osztod fel, hogy az a használat szempontjából a lehető legjobban „megtérüljön".

KGY: Irénnek van egy titkos, négybetűs mozaikszava, amit szeret előkapni munka közben. Annyira nem titkos, mert én néha a diákok között is elhintem, hátha megmarad bennük: RÁÁT. Ennek a megfejtése az, hogy raszter, aranymetszés, aszimmetria és tömörítés. 1) Tehát először elő kell venni egy rasztert, mert egy raszter az építész egyik legbiztosabb módszere a rendre. Egy rasztert még egy erdőbe is ki lehet terjeszteni, és a raszter bizonyos pontjaiban megjelenhetnek majd fontos dolgok. 2) Az aranymetszés egy ősi szimbólum: arányt jelöl, ami nélkül nem létezik tervezőfolyamat, tehát kell a harmóniához. 3) Az aszimmetria, bármilyen furcsa is, de a legemberibb dolog. A test is aszimmetrikus, így – én úgy látom –, a tökéletes szimmetriánál kevés embertelenebb dolog létezik. 4) A tömörítésről, és arról, hogy az milyen fontossággal bír, Irén beszélt az előbb.

PEK: Kezd egy erős szakmai ars poetica körvonalazódni előttem. Ti mint Kiss és Járomi Építésziroda, hogyan tudjátok közelebb vinni ezeket az elveket és értékeket a felhasználókhoz, megrendelőkhöz?

KGY: A megbízóink – mint piaci szereplők – kiegyensúlyozott teljesítményt kapnak tőlünk: átgondolt koncepciót belátható időn belül.

JI: Ezen felül pedig fontos a tematika és szocializáció. 30 éve folyamatosan fejlesztünk bizonyos témákat, amiket szeretünk alkalmazni a projektek során. Hiszünk abban, hogy az a tudatosság, amivel a tervezéshez közelítünk, képvisel egy olyan szakmaiságot, amivel a piacon életben lehet maradni, és értéket lehet képviselni.

Pásztor Erika Katalina