Reduktív forradalom

Foglalkozása: építész - upgrade (Kis Péter pontosítási igényeinek figyelembevételével) A Mesteriskola február 18-i rendezvényén Török Tamás Reduktív forradalom című írását tűzte napirendre. A kezdeményező Tomay Tamás volt, aki szeretett volna tisztázni vagy tucatnyi kérdést a cikkel kapcsolatban, ezért felkérte a szerző mellett Kerékgyártó Béla, építészek körében járatos filozófust is, hogy egy inkább kötött, mint kötetlen beszélgetés formájában a sokak érdeklődését felkeltő írást ne csupán szűk körben, hanem a Mesteriskola hagyományosan passzív, de érzékelhetően érdeklődő hallgatósága előtt vitassák meg. A beszélgetés ötlete már 2010. decemberében felmerült, az esemény időpontja véletlenül esett néhány nappal későbbre, minthogy Kis Péter és Molnár Bea terve az év ipari épülete lett az ArchDaily szavazásán. Alapkérdés volt, hogy maguk az alkotók kapjanak-e meghívást erre a beszélgetésre, ahol - az eredeti elgondolás szerint - nem az épület, hanem az arról írott cikk lett volna a téma. Mivel az épület is és a diadal is friss, nyilvánvaló udvariatlanságnak és érthetetlennek is számított volna, ha valaki éppen arra kéri fel a tervezőket, hogy ne vegyenek részt az épületük ürügyén folyó vitán. A gondolat természetesen nem volna ördögtől való, hiszen példának okáért aktuális irodalmi művekről folyó vitákon* ( http://www.litera.hu/lathatas/es-kvartett-9 )* sem szokott az alkotó résztvenni, mert műfaji különbség van a szerzővel folytatott beszélgetés és a kritikai vita között. Az építészeti kritika nem csak írásos, hanem szóbeli változatában sem létező műfaj hazánkban, így joggal feltételezzük, hogy az épület alkotóinak kizárása nem csak az ő szempontjukból, hanem a mesteriskolai hallgatóság szempontjából is furcsa lett volna. A természetesnek tűnő megoldás tehát az lett, hogy az alkotók tiszteletteljes meghívást kapnak mint megfigyelők, de lehetőség szerint tartózkodnak a beszélgetéshez való hozzászólástól. Kerékgyártó Béla szándékosan szerette volna mellőzni a képeket, hogy valóban ne az épület, hanem a szavak legyenek a fontosak. Török Tamás végül öt saját készítésű fekete-fehér képet tárazott be a számítógépbe, amiből egy belső és egy külső kép vetült ki a beszélgetés közben háttérképként a falra, míg a számítógép a beállított rutin szerint az első negyed óra után ki nem kapcsolt. A beszélgetés a moderátor szándéka szerint Tamás cikkének főbb pontjait vette volna sorra, de tekintettel arra, hogy sem az építészektől általában, sem a Mesteriskola hallgatóitól nem várható el, hogy az építészetről szóló szövegeket elolvassák, még akkor sem, ha az éppen az aznapi téma, joggal lehetett feltételezni, hogy egy bizonyára ismert, de vetítéssel aktuálisan be nem mutatott házról szóló ismeretlen szövegről nehéz úgy beszélgetni, hogy a hallgatóság is követni tudja. Ennek ellenére a beszélgetés - kisebb magyarázatokkal kiegészítve - éppen beindulni látszott: Kerékgyártó Béla elárulta, hogy a cikk eredetileg a Magyar Narancs számára készült, de ott nem tartották elég olvasóbarátnak, így került fel közvetlenül az Építészfórumra; szó volt a cikk alapállásáról, miszerint ez egy kritikus írás, ami - a sok szempont és nyitva hagyott értelmezés ellenére - azt tételezi, hogy az épület Török Tamás szavaival "célt tévesztett"; szó volt az építészeti fotóról és arról a torzulásról, amit a média idéz elő az építészetben azzal, hogy a publikációs szempontok determinálhatják magát az épületet is. Szóba került a "szakrális" táj és az épület viszonya, valamint, hogy ez az épület - Török Tamás szerint - érdemei ellenére sem átütő. Az írásban lebegő mondatok szóban még távolabbinak tűnnek, e sorok írója a katarzis szóval, illetve a hiányával próbálta - kissé félrevezetően - konkrétizálni a túl általános megközelítést. (A katarzis szó aztán irónikus formában folyamatosan felmerült a beszélgetés során.) Kis Péter eddig bírta szó nélkül: Török Tamás kissé általánosan beszélt a badacsonyi táj karakteréről, a családi szőlőspincékről, amikhez képest a Bazaltbor borászat méreteiben nagy lenne. Ez a kép hamis - mondta a tervező - mert úgy tűnik, hogy a kritikus nem ismeri a környék egykori uradalmi borászatai léptékét. Alattomos beszólásnak ítéltetett e sorok írójának egyes csomópontokra vonatkozó (és valóban meg nem indokolt) megjegyzése, majd elpattanhatott még egy húr*, amikor szóban is elhangzott az a korábban írásban is megfogalmazott vélemény (szintén a részemről), hogy a "harmónia" (mint program) jegyében született épület mögött, mellett is léteznek tudatos, vagy öntudatlan előzmények, párhuzamok, vagyis, hogy a Bazaltbor borászat organikus látványa a hegy felől nézve (többek között) Peter Eisenmann formát tudatosan nem építészetből származtató kísérleteiből született épületeivel (is) rokonítható. (Prózaian fogalmazva, húsz év után itthon is meg tudott épülni "egy ilyen".)* Az irányítás rövidesen a tervezők kezébe vándorolt, Dévényi Tamás meg is kérte a hátsó sorokban helyet foglaló Kis Pétert és Molnár Beát, hogy jöjjenek előre Török Tamás mellé, mondhatjuk úgy is, hogy foglalják el méltó helyüket az alkalomhoz illően. A beszélgetés így természetes módon került a megszokott kerékvágásba: Kis Péter csendes és figyelmet lekötő beszédével anekdotákkal színezve mondta el a véleményét a médiáról, ami - szerinte - csak komolyan nem veendő játék, Molnár Bea, szintén érdekesen, elmesélte a hatszögű metszetű lávaömledék transzformációját épületformává, az indanyomatok rajzolásának titkait és a homlokzat táblás osztásának jelentőségét. Kis Péter hozzátette, hogy a "vasútiszerencsétlenségtervező" Wolf D. Prix cinikus szövegét, miszerint Magyarország nem volna a nemzetközi építészet térképén, a Bazaltbor borászattal elnyert médiadíj cáfolja - erre jó a médiafigyelem. A beszélgetésbe - kérdésekkel - többen is bekapcsolódtak, így a Tomay Tamás kezében lévő jegyzetre felírt tucatnyi kérdés nagy része el sem hangzott, Török Tamás és Kerékgyártó Béla is csendesen hallgatták a tervezőket, egyértelmű volt, hogy az átalakult beszélgetést az eredeti medrébe visszaterelni már nem lehet és nem érdemes. Talán tényleg nem is érdekelt komolyan senkit. Kis Péter ekkor elmondta az első zárszót, ami - számomra - a legérdekesebb része volt a délelőttnek: szinte szó szerint idézte Antonioni Foglalkozása: riporter című filmjének azt részét, amikor a halottnak hitt Jack Nicholson afrikai riportjait nézi vissza a vágószobában a felesége, s a fekete riportalany azzal oktatja a riportert, hogy kevesebbet fog megtudni a válaszaiból őróla, mint amennyit a kérdései magáról a riporterről elárulnak, és a kamerát szembefordítja a meglepett Nicholsonnal. Kerékgyártó Béla még rögtönzött egy alkalomhoz illőnek szánt második zárómondatsort, amit a vendégek már kabátban fejeltek csak meg egy utolsóval, végül a hallgatóság összeszedelőzködött és eltűnt az Építészpincében. Mivel nem emlékeztem a filmből idézett jelenetre, megnéztem: Nicholson (a filmben David Locke) afrikai gerillákkal szeretne riportot készíteni, nehéz fiúkkal, talál is valakit, aki elvezeti hozzájuk, de kívülállóként nem tud az események közelébe férkőzni. Az idézett interjú viszont nem terroristával, de nem is hivatalos személlyel készül, hanem egy "varázslóval" és szó szerint így hangzik: "Nicholson: Tegnap, amikor a faluban vettük fel, mintha azt mondta volna, hogy varázslónak készül. Nem furcsa ilyen ember esetében, hogy több évet töltött Franciaországban és Jugoszláviában? Nem változott meg ettől a hozzáállása bizonyos törzsi szokásokhoz? Nem tartja őket hibásnak, vagy tévesnek a törzsre nézve? Fekete: Mr. Locke. Kielégítő válaszokat lehet adni minden kérdésére. De azt hiszem, fel se fogná, milyen keveset tudna meg belőlük. A kérdései sokkal többet árulnak el saját magáról, mint amennyit a válaszaim elárulnának rólam. N: Én őszintén tettem fel őket. F: Mr. Locke, beszélgethetünk, de csak akkor, ha nem csak maga tartja őszintének, hanem én is becsületesnek tartom őket. N: Persze, de..." - mondja a riporter, mire a riportalany felkel és szembefordítja a kamerát a meglepetten hátrahőkölő Nicholsonnal "F: Most már jöhet az interjú. Felteheti nekem ugyanazokat a kérdéseket." - halljuk a kamerán kívülről, miközben Nicholsont látjuk, aki végül kikapcsolja a gépet. Értelmezhetjük a jelenetet a film tágabb összefüggéseiben is: Antonioni filmjeiben refrén a valóság megfoghatatlanságának ábrázolása. Jack Nicholson filmbeli neve John Locke* és David Hume filozófusok ( http://hu.wikipedia.org/wiki/John_Locke )* neveiből áll össze, akik az empirizmus hívei voltak: ismeretet kizárólag tapasztalatból (külső érzékelés és belső önérzékelés, pl. hit) szerezhetünk. A fekete riportalany a nyugati világban is tájékozódott bennszülött afrikai, aki a kamera megfordításával mintha arra akarná rávenni a kérdezőt, hogy ugyanezeket a kérdéseket egyúttal önmagának is tegye fel. Ha a riporter elfogadná a szokatlan játékszabályokat, akár válaszolna is, ám erről már nem tudunk meg semmit. Antonioni nem szerette, ha a jeleneteit megfejtik, illetve, ha a szándéka szerinti jelentését - ami nem volt - firtatják. Üdv! mCs

Reduktív forradalom Vasárnap, azaz február 13-án elmentünk Badacsonyba, hogy megnézzük a Laposa borászatot, ne csak képen lássam, ha már hozzászólni készülök az épületről írott cikkhez. Véletlenül épp ott volt Laposa Bence, aki reggel óta az ArchDaily "az év háza" szavazásán fellelkesült televíziós stábokat fogadta, s mivel azok szerencsére már végeztek, így körbevezetett minket, váratlan vendégeket is. Az épület iránti érdeklődés és az elismerés a szakmán belül - függetlenül az AD-beli sikertől - itthon is egyértelmű, a helybéliek között kavarodott ízlésvihar mára elcsitult talán. Az épületről alkotott szakmai vélemény kialakultnak tekinthető, Kis Péter és Molnár Bea háza beletalált abba a szűkös tartományba, ahol a nemzetközi és a hazai építészeti törekvések átfedésben vannak. (http://hg.hu/cikk/epiteszet/11496-bazaltpinceszet-a-vilaghir-kapujaban) Az alábbi szöveg ezért nem az épületet elemzi, hanem reakció Török Tamás Reduktív forradalom című cikkére. Hazánkban nem szokás az építészetről írott szövegeket tovább elemezni. Már az is eredmény, ha az egyszerű ismertetésnél magvasabb írás születik. A második lépés, ami irodalomkritikai szövegek esetében például mindennapi gyakorlat, azaz hogy nemcsak a mű, hanem a műről írott elemzések is elemzés tárgyai lesznek, építészeti írások esetében - sajnos - ritkán fordul elő. Török Tamás írásával éppen sokrétűsége okán érdemes vitába szállni. Hangsúlyozom, hogy nem az épülettel, hanem az arról született írással foglalkozom, az inspiráló szöveg iránti kíváncsiságtól hajtva. Nyilvánvaló, hogy a borászat és az arról szóló szöveg elválaszthatatlan, értelmetlen volna úgy olvasni a cikket, hogy az azt kiváltó okot mellékesnek tekintjük, de az is egyértelmű, hogy a szövegnek önmagában is állékonynak és értékelhetőnek kell lennie. Török Tamás szövege azért is érdekes, mert az általa megfogalmazott dilemmák túlmutatnak az épület könnyen megfogalmazható állításain: onnan indul, ahol mások befejezik az értékelést. Ebből következik nyilvánvaló szubjektivitása és vitathatósága is. Az írás nyelvezetéről elmondható - amit méltatlan, de nem teljesen alaptalan kritikai megjegyzések is értek -, hogy minimálisan tartalmaz csak olyan kifejezéseket, melyek megértéséhez az építészek többségének - köztük nekem is - kutakodni kell (pl. természeti-földművelési numinózum, vagy a borászatban is használatos terroir), a szöveg a szakmában használatos fogalmakkal operál. Több ponton azonban valóban nehezen érthető, ami részben a fogalmazás sűrűségének, részben pedig annak köszönhető, hogy magától értetődőnek tekint mások számára nem feltétlenül egyértelmű összefüggéseket (pl. a design kérdése). Egyáltalán nem baj az, ha egy elméleti szöveg olvasása közben kisebb ismeretbővítő kirándulásokra is kényszerül az érdeklődő olvasó. Ez persze csak az én (magán)véleményem, vannak ezzel ellentétes tendenciák is. Kedvenc példám az egyszerű köznyelvet favorizáló tudatos "szürkítésre" Spiró György írásmódja: "Spiró világlátása pedig összefügg nyelvével. Szürkített mondatokról beszél Takáts, és röviden hozza a terminus eredeti forrását is. Szentkuthy érdeklődött Halász Gábornál, hogy készen van-e már régóta várt tanulmánya, mire Halász azt válaszolta: „Még szürkítek, még szürkítek”. Margócsy szerint pedig még ő is hosszabb mondatokat szokott írni, mint Spiró, aki tudatosan hozza ennyire közel a narrátor és a főhős retorikáját, egységes köznyelvet teremtve ezzel." - olvashatjuk Szegő János beszámolójában* a Tavaszi tárlat című új Spiró-regény tőmondatokban gazdag nyelvezetéről. (http://www.litera.hu/hirek/teli-nyitany)* Más persze a szépirodalmi nyelv és más az építészetelméleti szaknyelv, de a két szélső pólus közötti pozicionálás mindkét műfaj esetében a szerző szándékain és döntésén múlik. Reduktív forradalom. Török Tamás írásának már a címe is sokatmondó. Vagy nagyotmondó? Hogy inkább nagyot-, mint sokatmondó-e az írás, azt a vége felé tudjuk csak eldönteni. A "reduktív" jelző az épület ismeretében egyértelmű, ráadásul borászok által használatos szakkifejezés is egyben, hogy hol a forradalom, arra a cikk végén találunk majd magyarázatot. Az első bekezdésben kedvcsináló szellemességgel veti fel a szerző, hogy mi a "jó építészet", ami kritikára érdemes, és mi "rossz építészet", ami kritikán aluli, mi az, amit a tudatosság mozgat és mi az, amiből üzenet helyett csak a - sajnos valóban kollektív - tudatlanság zavara olvasható ki. Az alapáll(ít)ást, hogy a Laposa pincészet szuggesztív, egy koherens világképet tudatosan közvetítő épület, teljes mértékben elfogadom. A második bekezdés a badacsonyi hagyományról és a hagyományhoz való viszonyról szól. Ennek a bekezdésnek a tartalmi részével önálló tanulmányokat lehetne megtölteni, ezért különösen fontos, hogy egy ilyen bekezdésnyi sűrítésben, ami a kritikát bevezeti, minden állítás kikezdhetetlen legyen. "A hagyomány itt kiemelten legitim referencia, nyilvánvaló okokból alapvető viszonyítási pont, muszáj számolni vele." - írja a szerző, és ezen azért elgondolkodom, hogy máshol, kevésbé numinózus helyen miért nem. Vagy itt miért nyilvánvaló, hogy muszáj lenne. Én ebben inkább egyszerű tervezői önkényt látok, a szabad akarat megnyilvánulását, ami a számomra, egy alapvetően konzervatív (de nyitott) szemléletű ítész számára természetesen rokonszenves. Nem a badacsonyi helyszín mitikus voltának erejét vonom kétségbe, hanem azt az állítást, hogy "az építészeti innováció ilyen esetben legfeljebb a hagyomány releváns értelmezésére irányulhat, másként nem tud konstruktív módon hozzányúlni a kiérlelődött tökélyhez". Ez a ravasz mondat sokat elárul a szerző elfogultságából: önkényes állítások lettek nagy nyomatékkal hadrendbe állítva annak érdekében, hogy indokolttá váljon, miért foglaltak el a tervezők konzervatív szemmel nézve is elfogadható kiindulópontot. Félreértések elkerülése végett: nem vitatom a helyszín hagyományőrző és továbbörökítő erejét, örömmel üdvözlöm, hogy a tervezett épület ennek a hagyománynak a "releváns értelmezésére" törekszik, de nem fogadom el, hogy ezen a helyszínen, vagy bármely más helyszínen csak ezen az úton lehet "konstruktív módon hozzányúlni a kiérlelődött tökélyhez". Török Tamás szövege itt egy valóban izgalmas és fontos, ám bármely más tervezői döntéshez hasonlóan szubjektív döntést akar objektívnek és egyedül lehetségesnek beállítani. Miért? Mert élesen el kíván határolódni attól az épített környezettől, ami ezt az általa - idézőjelben - "jó"-nak nevezett tradíciót "eltorzult formában jeleníti meg". Nem azért használják Kis Péterék - sugallja Török Tamás - a tradicionális présház-formát kiindulásként, amiért ez a környező (sok ócska, a hagyományhoz görcsös és degenerált formában ragaszkodó) épületek teszik, hanem azért, mert ez a szakrális hely kizár bármely más megközelítést. No, én ezzel a sugalmazással nem szívesen értek egyet. Az én szememben nincs különbség "jó tradíció" és "rossz tradíció" között, a lelke mélyén mindenkit ugyanaz az erős "természeti-földművelési numinózum és hagyomány", vagyis ugyanaz a tradíció táplál, legyen az a nádfödeles giccset építő újgazdag vállalkozó, vagy az építészet absztrakt nyelvén beszélő építész, pusztán az eszközeik - és az eszközhasználat célja és intelligenciája - különböznek. Ez éppen elég nagy különbség, de a címben szereplő "forradalom" szempontjából nézve nem a különbség nagysága a fontos, hanem a minősége - gondolom és mondom én. A harmadik bekezdés egy költői betét a rejtélyesen használt viszony fogalma köré építve. A vizuális fogódzók hiányában fényképen nagyobbnak látszó épület tényleges méretei és a "léptékváltás" kérdése (amire, mint Tamás írja itt éppen nincs is szükség) valójában a monumentalitás kérdését, az épület és épület közötti, épület és környezet, épület és táj közötti méretbeli, formai és egyben szellemi, jelentőségbeli viszonyok kérdését veti fel. És ez teljesen jogos felvetés. Valóban "súlyos ellentétek erőterében kell egyensúlyozni", ha az eddig felvetett szempontoknak akar megfelelni egy épület. A "jól artikulált építészeti kijelentés" "szakrális nyelvhasználatának árnyaltságát és többértelműségét" természetesen elfogadom, ám azt a kitételt, hogy az épület e többértelműség ellenére "nagyon is egyértelmű", inkább csak retorikai - üres - fordulatnak látom. Az értelmezés "mennyisége" - egy, vagy több - úgyis értelmezőfüggő, és nyilvánvaló, hogy a Török Tamás szövege által megcélzott olvasóközönség számára ez az épület menthetetlenül sokrétű (és értelmű). Ennek tisztázása a későbbiek szempontjából lesz fontos. Az utolsó bekezdésbe becsúszott egy mondat: "Ez a közérthető esztétikai egyértelműség, képletszerűség alapkövetelmény a design lassan hanyatlásba forduló aranykorában." Ez megint egy olyan kijelentés-csokor, aminek a cáfolata, vagy alátámasztása köteteket tenne ki. Ehelyett megemlítem szakirodalomként Szentpéteri Márton online design-könyvét*, a cikk szempontjából pedig tekintsük a mondatot design-kritikának. (http://epiteszforum.hu/node/15355)* Médiateljesítmény: A sikeres médiaszereplés tényét és jelentőségét elemző rész első bekezdésében egy meglepő mondatba ütközünk: " Például a magyar organikus iskola egy ideológiát hivatott demonstrálni, ami rendszerint maga alá temeti az egyéb, építészetileg relevánsabb szempontokat." Ez a példa elvileg azt kívánja illusztrálni, hogy az építészet csak kompromisszumok árán képes az egyes bor-márkákat a médiában képviselni, de nem látok egyenes összefüggést a példa alanya és tárgya között, ráadásul az állítás az írás egyéb részeihez képest meglepően sommásnak tűnik. Kikre és milyen épületekre gondoljunk az egyelvűnek nem nevezhető "organikus iskolán" belül? A tanácsként hangzó feltevés, hogy "a kevésbé didaktikus, kevésbé explicit megközelítés jobb építészetet eredményezne" szintén elfogultságról árulkodik, amihez a szerzőnek joga van ugyan, de a mondókája hitelességét a pontatlan fogalmazás - az én szememben legalábbis – csökkenti. Magyarul: jobban érteném ha Török Tamás azt mondaná, hogy Ekler Dezső disznókői borászatának (1993) főépületében idézetként megépített három hagyományos pince és ezek összekapcsolása annyira „didaktikus és explicit”, a hagyományhoz való kötődés annyira direkt és „ideologikus”, hogy maga alá temeti az építészeti mondanivalót. Hogy igaz-e, abban már nem lennék annyira biztos, s mindennek a médiabeli márkaképviselethez sincs sok köze. Egyáltalán nem volna érdektelen a Laposa pincészet és a tradicionális présházakat direktben idéző borászatok összehasonlítása, de ez a pár mondat ehhez kevés, s a nosztalgikus tradíció kérdése később úgyis előkerül. Kérdés az is, hogy Zsuffa Zsolt és Kalmár László balatonlellei, illetve Czigány Tamás pannonhalmi borászata miért nem kerülnek elő viszonyítási alapként. A következő bekezdések az építészeti fotó, a kommerciális építészeti fotó dilemmáit feszegetik teljes szinkronban azzal, amit erről magam is gondolni szoktam: a "vizuális inkoherencia" kiküszöbölése okán sterilizált képek valóban erősítik a virtualizálódás tendenciáit és ösztönzik a halandzsát. A tervezés idomulása a képekben élő építészet szempontjaihoz szintén olyan témakör, amihez tanulmányok sokaságát lehetne és kellene rendelni. A képek és a média összefonódásán túl lényeges kérdés a szakmailag relevánsabb vetület, a képek és az épületszerkezetek, a képek és az anyag, a részletek viszonya. Itt ezer aggályom van, amit egyelőre – ebben az ünnepi pillanatban – megtartok magamnak. Ipar: A bortermelés mezőgazdaságból iparrá történő átalakulásának következményeit leíró fejezet a szöveg legjobb, legérdekesebb része - ha az "organikus szívnek kedves didaxis" e helyütt is felesleges oldalvágásától eltekintünk. Az egyszerű kis présházak természetes szakralitásának tudatos átörökítését az (ipari eredetű) "design" - vagyis mesterségesen tervezett, egyedi épületformába Tamás kifejezetten - és az épülethez is illően - költői képekben fogalmazza meg: az ipari épületeket szakralizáló pusztulás, az idő, a „magasztos elem feladatát” „addig is” (amíg a pusztulás bekövetkezik) magára vállaló szimmetrikus oromfal és a „múltidő lehetetlenségét is kifejező” szőlőinda-motívum a vázolt összefüggésben bizonyosan a lényegét ragadja meg Kiss Péter és Molnár Bea épületének. Az „előregyártott fosszília”, vagyis a szőlőinda-motívum elemzése is találó: a „popularitásnak tett engedmény”, a „szabadkozó-békítő gesztus” éppúgy benne van ebben a részletben – ha a szerzőnek kedves elvont ideák felől közelítünk, mint a kortárs ornamentika egy elgondolkodtató példája – ha a díszítést nem eredendő bűnnek fogjuk fel: a választott motívum ravaszul ismétlődik (talán 9 különböző elem variációjából), tehát nem csupán ipari módszerrel sorozatban gyártott elemek készültek, ami a díszítés jellegzetes technikája, hanem egyedi sablonok, ami a kézművességet hozza be a képbe és az egyediséget erősíti – még akkor is, ha egyébként az épület egészére igaz az, amit a következő bekezdésben olvashatunk, hogy „a külső falburkolat jellege is inkább ipari, mint kézműves”. A Jovánovics-relief és a kártyavár releváns analógiái is erre a kettősségre világítanak rá. Nosztalgia és tradíció: Ez a fejezet a jól ismert – és bizonyítottan zsákutcás - arisztokratikus építész-álláspontot képviseli a „magyar közízléssel”, a „reakciós szentimentalizmussal” szemben. Ez az a fejezet, amiben már az alapállásom is alapvetően eltér Török Tamásétól, és ez kihat a pincészet értékelésére is. Tamás elfogultsága és ideologikussága látványosan lepleződik le: miközben bravúros gondolati gazdagsággal elemzi Kis Péter és Molnár Bea épületét, fájóan intoleráns marad a „plebejus ábrándokkal” szemben. Ami aztán a disztingvált forradalomban való reménytelen reménykedéshez vezet. Az „oromzatos ház-archetípusra redukált épülettömeg” nem a „népi tradícióra” történő utalás, ahogy ezt Tamás állítja. Az oromzatos ház-forma több, mint népi tradíció. Az őstípus mindkettőnek (Kisék pincészetének és a parasztháznak is) közös mintája. Ahogy a műparasztháznak is. Éppúgy hamis az az állítás is, hogy „a paraszti építészetnek a faksznitól, mellébeszéléstől mentes szikárság képezi az egyik legfőbb tanulságát”. Ez a sommás kijelentés a paraszti építészet sztereotip és idealizált képét állítja szembe a „közízlés” esendőségével. Valójában a hagyományos paraszti építészet is – elég végigsétálni a szentendrei skanzenben – tele volt faksznival és mellébeszéléssel. A paraszti építészet idealizálása az absztrakt építészet vallásának egyik legendája. Ezért nem tudok hinni abban a mondatban sem, hogy a Laposa-pincészet a „tradíció újraértelmezése” volna, noha egyébként a mondat első része, hogy az épület „radikális kísérlet a minimalizmussá fokozott szikárság formába öntésére” igaz. A tradíció újraértelmezésének vágya avantgárd közhely, verbális pótcselekvés, ráolvasás a halott hagyomány feltámasztására. És ezért nem hiszek abban sem, hogy „stilizáltsága révén” beszélne az épület „kép- és fogyasztóbarát nyelvet”, és ily módon fogadná el a média kínálta „szerepjátékot”. Török Tamás ezen a ponton a saját gondolati konstrukciója foglya lett. Szép a radikális háttérbe húzódást sürgető látomás az üdvösség reményében, amihez már nem elég szakítani a selejtes doktrínákkal, hanem „a képeket sulykoló tömegmédiát is ki kell cselezni”, szép, de hamis kép, mintha már nem is a Laposa pincészetről és nem is huszonegyedik század első évtizedeiről lenne szó. Félreértés ne essék, fontos minden, amit Török Tamás feszeget, csak az már nem Kis Péterék épületéről szól. Olyasmit kér számon az épületen, ami a lényegétől fosztaná meg. A Laposa pincészet egyike azoknak a hazai épületeknek, amelyek vágyakat teljesítenek be. Reális vágyakat, amelyek évtizedek óta ajzódnak. (Elsősorban Peter Eisenmann következetes forma-kísérleteinek hatására gondolok.) Igazán izgalmassá mégsem ez a kielégülés teszi, hanem a kettős természete: formális és informális, kozmopolita és regionalista egyszerre; mint tér általános, mint külső forma – a részleteket is beszámítva – maximálisan egyedi. Mint ilyen, alkalmatlan a forradalmár szerepre. Forradalom? Török Tamás azt szeretné, ha nem „konceptuális mozzanatok”, hanem „a szituációra ösztönösen reagáló elemi építési gesztusok” határoznák meg az épületet, mert az így „kerülhetne valódi kapcsolatba a paraszti építészet máig érvényes vonatkozásaival” - de ilyen „hazai példát” nem tud ajánlani. Említi Kis Péter köveskáli lakóház átalakítását – amit csak külső képekről ismerhetünk – nem világos, hogy mennyiben mutat e tekintetben helyes irányt. A „finomkodástól mentes, felszabadult, teljesen kortárs válasz a helyszín kihívásaira” értékelés nem hat meggyőző építészeti programnak. Az sem világos, hogy ez az épület, beleértve a nagy üvegfelületeket is, mennyiben más, mint Vincze László majorsága, ahol a kívülről érkező értelmiség gyarmatosítói mentalitását láttatja velünk, egyébként teljes joggal, de nehezen elkerülhetően a szerző. Nincs kitalálva az a Magyarország, amiben bármilyen gesztusnak – az egészhez mérten – értelme lenne. Ebben a permanens rendszerváltás állapotában létező kitalálatlan országban nem valószínű, hogy jelentősége volna bármilyen, hangos, vagy csendes forradalomnak. Ez a ház „eredendően semleges álláspontja ellenére” - ami a formálást illeti – s annak ellenére, hogy nem forradalmi épület, a körülmények hatására „belesodródik a forradalomba” - állítja Török Tamás. „A magyar vidéki építészetnek szüksége van a forradalomra”, hogy leszámoljon a „negédes ábrándokkal”. Olcsó tükrözés ez a részemről, de mintha éppen a forradalmi illúzió lenne - mindegy, hogy kitör-e, vagy radikális reform marad csupán - „negédes ábránd”. Nem lehet az absztrakt avantgárd építészetet, még ebben a „semleges” formájában sem elérendő célnak, megvalósítandó ideának beállítani, amihez „empatikus, kifinomult átalakítások” útján lehet eljutni, még akkor sem, ha valóban sokat profitálhat az építészet és a társadalom az „értékelvű transzformálásból”. Itt válik Tamás szövege óhatatlanul inkább nagyot-, mint sokatmondóvá: az elit építészeti törekvései mindig is a saját köreiken belül tudnak csak érvényesülni, nem lehet céljuk megváltani a világot. A hazát részvéttel kell szeretni. (http://www.vigilia.hu/2003/8/weil.htm) Nem a forradalom a fontos, hanem a részvét(el). Masznyik Csaba

A tanulmánnyal szerintem az a baj, hogy nem tudjuk, tulajdonképpen mit állít? Mert vannak ugyan benne állítások, de azok általában nem állásfoglalások az épület mellett vagy ellenében. Sokadik olvasásra sem világos, hogy a szerző tulajdonképpen miért is ragadott tollat, mert ezek a gondolatok, ha egyáltalán rendszerbe is lehetne őket szervezni (sok időbe telik, és ez is probléma), akár megszülethettek volna egy másik épület kapcsán is. Nekem csak egy kérdésem van a ház kapcsán: szeretnék látni egy "eresz" csomópontot. A "jó építészet" ugyanis ilyen helyeken szokott megbukni. Mcs-től kérdezném, hogy mire gondol: "nem a forradalom fontos, hanem a részvét" Értsd: részvétel?

szomorúan olvastam ezt az írást, még szomorúbban MCs hozzászólását.

Alapvetően csak a kritikáról szeretnék szólni, mivel az épület kedvemre való ugyan, habár élőben még  nem láttam és  nincs is elég ismeretem róla, hogy megítéljem, tehát például nem tudom, hogy mi volt pontosan a program, és azt a terv azt jól teljesítette-e, például jók voltak-e a kiviteli tervek, és a végeredmény tetszik-e a megrendelőnek, stb.stb.? szóval a lényeges dolgokról nem tudok, de a fotókat újranézve mégis elöljáróban két kérdés az épületről nem hagy nyugodni:

-lehet, hogy másnak egyértelmű, de nekem nem: az oromfali fotók látványa ugyan tökéletes, de az egész létesítmény  hátulról fényképezve borzasztóan zavaró, mégpedig két okból is:

-miért van kanyar a hátsó tömegben?

-miért kellett ugyanitt két tömeget hózuggal összeengedni?

nem kicsinyességből kérdezem, hanem azért mert építészként nem találok rá logikus magyarázatot. Ha én nem találok, akkor nem csodálkozom, hogy a nem szakmabeli néző sem, tehát pl. sem apám, sem a szomszédom, legyen az konzervatív vagy modern. 

 hogy miért olvastam a cikket szomorúan?

egyrészt azért, mert nem értem. És nem azért mondom ezt mert nem érek fel a cikkhez. "Mechanikus igazság"-ként hathat, de szerintem a cikk nem ér fel az olvasóhoz.

Egyik komoly hátrány, hogy az egész hemzseg az érthetetlen és indokolatlanul használt idegen szavaktól. A másik, hogy nincs "gerince", gondolati íve, azaz nincs mire felfűzni a mondandót, azt a keveset. A harmadik pedig az, hogy az egész mondandó bő lére van eresztve, azaz a végigolvasással  feleslegesen fárasztja le  az olvasót, ahelyett, hogy egy tömör, lényegretörő fogalmazással felvillanyozná. Negyedrészt pedig érthetetlen számomra a fekete-fehér fotók közzététele ( és maga ez a jelenség általánosan), amikor egyszer: elég régen adott a színes technológia ( ahogy mindig is érzékeljük a tárgyat) és nagyon kevés esetben indokolt és előnyös az alkalmazása épület esetében. másodszor: nyilvánvalóan rosszabb benyomást kaptunk a házról, mint a Batár Zs. által készített színes képek esetében ( ami óvatosan fogalmazva is inkább a valósághoz közeli)

A cikk után elolvastam csak az első bekezdést újra, aztán elolvastam újra, értetlenkedtem folyamatosan ( "jó építészet" "párbeszédet folytatni" "tudatlanság mizériája nyöszörög" stb) , aztán végül elolvastam ötször egymás után. rájöttem, hogy maga  a bevezetés olyan mint az egész cikk. Újév elején mindig az jár az eszemben, hogy : "ahogy az évben az első napot eltöltöd, úgy lesz az egész évben" és ez érdekes módon szerintem most a cikkre is igaz.

 MCs hozzászólása után pedig azért lettem szomorú, mert eddig minden építészeti hozzászólásával egyetértettem ( az irodalmi témájúakkal nem mindenben), és itt ezzel pedig nagyon nem... a fent leírtak alapján egyszerűen érthetetlen a kiállása a cikk mellett... jó éjt  kp

Nem a forradalom a fontos, hanem a részvét Ha valamiből, hát ebből a típusú építészetelméletből van a legnagyobb hiátus a hazai építészet háza táján: egy kezemen meg tudom számolni azokat, akik a szimpla információközlésen, vagy a zsurnalizmus mára már begyakorlott formuláin túl képesek azt a gondolatgazdag és sokszempontú írásmódot az építészeti művek esetében is alkalmazni, ami más műfajok (művészetelmélet, fotó- és filmelmélet, irodalomelmélet) terén - magyar nyelven is - megszokott és mindennapi. Ha azt szeretnénk, hogy az építészetről folyó diskurzus a kultúráról folyó eszmecsere részévé váljon, éppen az ilyen felkészültségű írásokkal érhetjük csak el. Az Építészfórum impresszumában feltüntetett állandó szerzők írásai közt Török Tamás szövegei több szempontból is példamutatóak: a körbejárt épület csupán ürügy arra, hogy jóval szélesebb összefüggésben, az építészet belterjes problémáin felülemelkedve láttassa azt a kérdés-, válasz- és gondolathalmazt, amit az adott épület felvet. Lehet ugyan arra törekedni, hogy az idegen szavak száma csökkenjen, de előbb-utóbb éppen a sok magyarítás és körülírás miatt válnak az ilyen szövegek mesterkéltté. Kétségtelen az is, hogy a györgypéteri minta, ami feltehetően a sok idegennyelvű eszmecsere értelemszerű folyományaként, mint közös esztétikai tolvajnyelv szervesül a szövegeibe inspiráló hatású, de ha ez nem a mondandó helyett, hanem azzal együtt érvényesül, fene bánja. A költői kérdést, hogy mi különbözteti meg a "műmájer" szöveget a valóban "májer" szövegtől, úgy kellene pontosítani, hogy a mit kire cseréljük: csak az olvasók tudják eldönteni, hogy egy szöveg szimpla blöff, vagy tartalmas írás-e. A bizonytalanságot - talán - a média hordozza. Az internetes felület nehezen bír el ilyen típusú gondolati szöveget, mert kevesen veszik a fáradságot, hogy képernyő előtt görnyedve oldalak tucatjait görgessék elmélyülten. (Idővel az elektromos könyvek/olvasók változtathatnak ezen a helyzeten, ha majd filléres tucattermékké válnak.) Az ilyen szövegeknek nyomtatott formában kellene megjelenniük, illetve nyomtatott formában is, egy olyan folyóiratban, ami legalább havonta egyszer megjelenik. Erre, tudjuk, nincs kereslet, nincs pénz, nincs remény, marad a műfajtól idegen internetes felület és a monitor.(Csak halkan teszem hozzá, hogy a Magyar Építőművészet Utóirat c. melléklete kitűnő hely lenne erre a célra, de gyanítom, kevesen olvassák.) A tárgyra térve, az inspiráló cikk vitára ingerel: ha lenne egy kis időm, szívesen szétszedném a szöveg gondolati vázát, amiből az derülne ki (az én olvasatomban), hogy e valóban rokonszenves épület (még csak képen és rajzokon láttam) távol áll mindenféle, a cikkben címzett forradalmiságtól. Minden gesztusa levezethető az elmúlt 20, 15, 10 és 5 év különféle trendjeiből, s egyik erénye éppen az, hogy ezeket jó ízléssel és arányosan tudja egységbe olvasztani. A közízlés és az absztrakt-modern építészeti hagyomány szembeállítása a szövegben közhelyszerű, mindkét fél árnyaltabb megközelítést érdemelne ma már. Remélem, hogy lesz egyszer egy fél napom, hogy mondatról-mondtra vitába tudjak szállni a szöveggel. Gratulálok a házhoz és a méltó tanulmányhoz is. Üdv!mCs

Izgalmas kérdés, hogy hol válik el a valódi májerség a művi májerségtől...

Erővel mélyre nyomott, és ezért - a nagy nyomás alatt - szétpattanni akaró szerkezetű esszét olvastam az imént. Nehéz szöveg, talán mert az építészek a villamoson általában nem a "Filozófiai Szemlét" olvasgatják. Szeretjük egyszerűen és tárgyilagosan, közérthetően kifejezni magunkat.

Ugyanakkor, így nekéz új felismeréseket megfogalmazni. Talán a költők képesek rá; az átlag "író" számára pedig marad a verejtékes összetettség, választékosság és artikuláció. A szerzőnek is munka, az olvasónak is munka, de ha elvégeztetett, az eredmény hálás és hasznos, nem művi, hanem valódi Major, azaz Dúr hangnemben szól.

Hangnem: nem stílus. 

üdv. HM   

 

Borzasztó a fogalmazás dagályosan maníros, bölcselkedő műmájer stílusa.