Retró – Emlékpont Hódmezővásárhelyen

"A hódmezővásárhelyi Emlékpont első pillantásra a Terror Háza létrejöttekor kikísérletezett műfogások exportja, szupermodern építészeti intervenciókkal fűszerezve – itt elsősorban a lábakon álló acéltömbre gondolok természetesen. Kész déjà vu az egész: peresztrojka design a nyolcvanas évek végéről, Terror Háza és egy kis holland-japán kortárs építészeti kevercs. No, és persze egy percig sem múzeum, még annyira sem, mint a Terror Háza." A 2006-ban megnyílt épület tervezője F. Kovács Attila és Sándor János volt. 

Az építészetnek eszményi esetben kétségtelenül igen jelentős közösségképző ereje van. Egy jó épület átadása pillanatától egyértelmű a lakosok számára, s egyértelmű használatával azon nyomban közösségformáló tényezővé válhat. Ez a varázslatos képesség éppen hiányakor ismerhető fel a legkönnyebben – gondoljunk csak a Kálvin Center, vagy a Művészetek Palotája kietlen, rideg és a közösséget monumentalitásával és arroganciájával taszító épületeire. Ezek az építmények sohasem válnak majd a főváros jelképeivé, legfeljebb csak mint a rendszerváltás nagy ingatlanos panamáinak ormótlan emlékműi...

Nem mintha az „ikonikus építészet" (Charles Jencks), avagy a Bilbao-effektus teljes mértékben problémamentes kortárs kulturális jelenség volna! Hiszen sokkal inkább társadalmi célú építészetre, a szegényekre, a fogyatékkal élőkre, az idősekre figyelmező „befogadó tervezésre" (inclusive design), az ökológiai és humánökológiai katasztrófát elodázó, avagy netán megoldani képes tervezői kultúrára van szüksége a világnak, semmint ikonikus épületekre, látványos térbeli gegekre. De még mindig jobb, ha a nagy költségvetéssel felépülő városi ikon, urambocsá’ a múzeum, a Guy Debord leírta „látványtársadalom" (société du spectacle) ezen – ugyancsak látványos – kulisszája, s valóban olyan érvényes megnyilatkozásnak tekinthető, mely a kortárs építészet és urbanisztika mibenlétéről, így például a mediatizált téralkotás mikéntjéről vall, s nem valaminő logisztikai kompromisszumnak némi csiricsáré high-tech dekorral odateremtett valamije...

A Hódmezővásárhelyen most megnyílt Emlékpont a néhány évvel ezelőtt igen nagy vihart kavart Terror Háza folytatásaként láttatható. Egy biztos, a Terror Háza, s az Emlékpont is az ikonikus építményeknek azon típusába sorolható, amelyek messze nem csupán Mammon templomaiként, a késői kapitalizmus kulturális logikáját megtestesítő építményekként állnak előttünk.* Mindkettő reflexív alkotás, gondolkodó alkotó műve. Már más kérdés, hogy a Terror Háza milyen áldatlan politikai kontextusban született, s megint más kérdés, hogy a hagyományosabb értelemben vett muzeológia több szabályát is súlyosan sérti, így például a történeti hitelesség igényét is olykor-olykor. Ám a sokat szidott pengefal nyers provokációja, s az Andrássy út 60. kietlen kiradírozása a párizsias minibulvár kedélyes közegéből mindenképp markáns művészi intervenciót testesítenek meg, bárki bármit is mondjon. Ilyen a terror. Ez a terror látványa...

A hódmezővásárhelyi Emlékpont első pillantásra a Terror Háza létrejöttekor kikísérletezett műfogások exportja, szupermodern építészeti intervenciókkal fűszerezve – itt elsősorban a lábakon álló acéltömbre gondolok természetesen. Kész déjà vu az egész: peresztrojka design a nyolcvanas évek végéről, Terror Háza és egy kis holland-japán kortárs építészeti kevercs. No, és persze egy percig sem múzeum, még annyira sem, mint a Terror Háza. Noha az oldalán olvasható a „múzeum" felirat, az Emlékpont valójában nem több mint egy remekbe szabott kulissza, szellemes dekorációs ötletekkel tűzdelt díszletarchitektúra. Hogy ez a látványos, a hódmezővásárhelyi kis utcák miliőjétől érdemben elütő, ám mégis a városban magának helyet követelő díszlet valóban közösségalkotó hely lesz-e, nagy kérdés. A sarki presszó és a lábakon álló tömb alatt elterülő terasz mindenesetre az első pillanattól kezdve vonzotta a látogatókat. De vajon képes-e a nemzeti megbékélést elősegíteni az a politikum, amit már a Terror Háza is közvetített nem kevés egyoldalúságával, s amit az Emlékpont megnyitó ünnepsége sem kerülhetett meg? F. Kovácsék – szemben a Terror Házával – Hódmezővásárhelyen immár a retró nosztalgikus eszközeivel is éltek, az elmúlt rendszer bemutatásakor nem csupán a terror borzalmaira, de a hétköznapi világ szerethető emlékeire is figyelmeztek. Vajon elegendő lesz-e mindez egy olyan országban, ahol a felelősöknek nem szokásuk a múlttal elszámolni?

Szentpéteri Márton

* Az F. Kovács-féle retró, éppúgy, mint a Rajk Lászlói radikális eklektika egy tőről fakad, egy olyan alkotói időszakból, amikor az építészeti tett még nem üzletnek, hanem ellenzéki politikának bizonyult. Volt ennek a tendenciának egy hiteles képviselője hazánkban, úgy hívták Bachman Gábor – cseppet sem mellékesen Rajk László és F. Kovács Attila is az ő köpönyegéből bújt elő. Ám Bachman a ’96-os Velencei Biennále óta teljesen új építészeti nyelvet alkotott meg, erről a Kínában épülő házai tanúskodnak a legjobban.

Többek között az Emlékpont Múzeum és Oktatási Központ is megtalálható az Építészfórum kortárs építészeti térképén, melyet itt lehet böngészni további munkákért és cikkekért.